Hirdetés

Punnyadt punk vs. Turbonegro

Sziget 2009 – Ötödik nap

Utolsó napon, ha más nem lépett volna fel a Szigeten, csak a Faith No More, már akkor is megérte volna. Viszont volt itt még Turbongero is, hogy csak a legjobbat említsük a "maradékok" közül. Persze szokás szerint nem tetszhetett nekünk most sem minden, de majd alul megkapjuk úgyis mennyire nincs igazunk.

A Maximo Park a tipikusan leszálló ágban lévő zenekar. Mikor tényleg a csúcson voltak (első lemez környéke, remek dalok, indie-hullám közepe stb.), akkor tök szürreálisnak tűnt, hogy valaha is felléphetnek Magyarországon, de most, egy bármilyen emlékezetes pillanatot nélkülöző harmadik lemez, és a hájp lecsengése után egyből eljönnek keletebbre. Viszont maga a koncert elég jó volt. Paul Smith a lehető legjobb énekes ehhez az alapvetően jó kedven, és részeg táncoláson alapuló stílushoz, egyszerre van ott a hangjában Morrissey és Paul Weller. Megtettek mindent, a zenéjüket azonban nem sikerült izgalmasabbá tenni. Rajongóbarát másfél óra volt, egy nem túl érdekes, de kellően lelkes zenekarral. (fá)

Át Coldcutra, amiről meg voltam győződve, hogy valami sok ideje lejárt IDM-et fogok hallani. Ehhez képest a Justice Genesisével kezdtek, aminél menőbb buliindítást tulajdonképpen nem lehet találni. Szerencsére maradt a dolog a még pont ízléses techno vonalon, különlegesen szép volt a vizuál, egyedül a vonósok jelenlétét nem tudtam hova tenni, mivel az ég világon semmi nem tűnt fel belőlük. Egyedül azon lepődtem meg, hogy a szinte mindig tömve lévő partiarénában félház volt csak. Gondolom árminfánbűren nélkül nem lehet tömegrendezvényt csinálni. (fá)

A most harminc felé ballagó generáció jelentős szegmensének az Offspring sikeres érája – vagyis a Self Esteem, Pretty Fly (For A White Guy) jellegű, MTV-n szarásig nyomatott, ragadós klipdalok – volt a belépője a rockzenébe tinédzserkorban, és erre tökéletesen meg is felel ez a zenekar. Viszont ahhoz több, mint tíz évvel az igazi aranykoruk után nagyon kevés, hogy a Danko Jones tízpontos koncertje után, és a headliner Faith No More előtt (a csúcsbéna Maximo Park-ot most hagyjuk) igazán érdekes legyen uszkve másfél órában. Odáig persze teljesen rendben volt, hogy eljátszották az összes klipesített slágerüket, meg az egyébként enerváltnak tűnő zenekar mögött az egykori Steel Prophet/Engine dobos Pete Parada úgy ütötte a kettőnégyeket, hogy öröm volt nézni, de Dexter Holland énekes egyre inkább Axl Rose-osodik, ahogy nekiállt zongorázni a színpadon, (a felvezetés mondjuk vicces volt, a folytatás kevésbé), ráadásul fejre is olyan, mint egy főiskolás Elton John. A ráadásra tartogatva pedig Self Esteem, ahogy kell. (enba)

Faith No More-koncertbeszámolónk itt olvasható.

Vajon mi képes feltüzelni a Sziget közönségét egy elképesztően tüzes, és friss Faith No More-koncert után? Nos, a Turbonegro. Az egyszer már ugyanitt, de másik (a szomszéd) sátorban zúzó társaság újra teltházat csinált, és értelmet adott a rockszínpad hodály méretű helyszínének. Az északi, csúnya emberek nagyon tudják mitől döglik a légy. Voltak csordavokálok, táncolható rocknroll ütemek, meg sistergő gitárok. A kőbunkó, többnyire középtempóban haladó témák csak annak lettek egy idő után fárasztók, akik még mindig a Faith No More révületében éltek, vagy csak egyszerűen túl korán elkezdtek felkészülni. Azt mondjuk nehéz lett volna elképzelni, de így van: a Turbonegro nem férfizene, sok-sok lány rázta a seggét a közönségben, mintha csak valami glamrock zenekar nyomulna. Az idén kissé visszafogottabb öltözékben zenélő társaság alig akarta elengedni a szívükhöz olyan közel álló turbojugendeket (az igazi Turbonegro rajongót így hívják ugyanis). A vonzalom kölcsönös volt, ezt nevezik hasznos energiaáramlásnak. Mindenki jól járt, a sátor meg majdnem összeomlott. (-dj-)

Az őszi Squarepusher-bulin (buli, haha) nem sikerült jelen lennem, viszont valami azt súgja, hogy többeknek meg igen, mert vasárnap éjjel valószínűtlelnül nagy tömeg várja ezt az egyébként igen szélsőséges (jó, hát mihez képest) produkciót a sátorban. A színpadkép egyszerű, látunk egy hegyomlásnyi szintit meg egy dobszerkót egymás mellé passzintva, amikor emberünk halászsapkában és narancssárga dzsekiben kimerészkedik a színpadra, egyszerre veszünk levegőt, hogy na, jön a dara. Aztán pedig nem – konkrétan minimum a fesztivál legkevésbé hatásos nyitányával kezdődik a koncert, egy sehogy se szóló, japán pornózene és hard nintendocore közé lőhető alapra slattyog mindenféléket egy nagyon rosszul effektezett basszusgitáron. Az első néhány szám tehát ezt a tendenciát követi, én pedig húznék a francba el, de a dob ígérete marasztal, nem hiába, amikor bejön az is a képbe, megjavul az egész, és végre dinamikus eszetlen hentelést hallunk a hisztérikusra torzított fajtából. Erre mozogni minimum komoly elszántságot követel, azért sokaknak sikerül valamiféle kalimpálást összehozni, én jobbára azon gondolkodom, hogy azért e mögött a zene mögött iszonyat mennyiségű gyakorlás és szerkesztgetés lehet, így hát nem szívesen lennék a művész szomszédja. Az élő dob nélkül továbbra is egészen erőtlen a produkció, és amikor egy kis ízes ostoba techno kerül a képbe, felesleges slappeléssel nyomja el a hatást. Szóval sajnos elég nagy részben erőtlen a dolog, de érezhető a csúcspontja, a végén pedig az az ember nevez sznobnak, aki tavaly be se nézett Justice-ra, mert a szomszédban valami számára igen kedves minimál volt. (Eron Mezza)

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
874FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló