Punk’s Ready to Die – Iggy and the Stooges-lemezkritika

Iggy and the Stooges – Ready to Die
(Fat Possum)

Van annál punkabb dolog, mint 66 évesen félmeztelenül pózolni egy lemezborítón dinamit övvel a derekadon? Iggy Pop képletesen felkészül a halálra, de nem ám egy nyuggerotthonban Floridában, hanem a vadonatúj nagylemezén, amit pár hete adott ki a Stooges-zal. És tőle nem is várhatnánk mást, pedig több joga lehetne a visszavonult nyugdíjas évekre, mint Ozzy Osbourne-nak és Alice Coopernek együttvéve. Bár a maradék Stooges élén rögzített legújabb lemeze 40 évvel a Raw Power után jelent meg, ő még mindig ugyanaz a hála és hit nélküli egyszerű figura (ahogy a Sex and Money c. dalban elhangzik), aki mindig is volt. Pedig Iggy Pop túlélt talán mindenkit, sőt még önmagát is többszörösen azóta, hogy a hatvanas évek végén először fölmászott a színpadra. Egy olyan figura, akire még Henry Rollins is istenként néz fel, és a stand-up estjének egyik jelenetében úgy beszél róla, mint akivel soha nem tudott versenyezni színpadi energia tekintetében, hiába gyúrta szét magát.

Az első dal, a Burn Iggy szerint „lángoló seggfejekről, halálról és egyéb ijesztő szarságokról szól”, ahogy a nemrég megtartott SXSW fesztiválon nyilatkozta. De vannak itt dalok szart sem fizető munkáról (Job), a Gun címűben pedig az amerikai fegyvertartási jogok körüli cirkuszra reflektál azzal, hogy ha lenne egy fegyvere, mindkét oldalra kilőne egy-egy tárat, hogy végre szépen elhallgasson mindenki. Sőt, kiderül az is, hogy a lemez címadó dala sem arról szól, amit feltételeztünk: a Ready to Die-t Iggy olyan nyugdíjasokról írta, akik palacsintázás közben arról fantáziálgatnak, hogy besétálnak egy kormányhivatalba, hogy felrobbantsák azt. De ami igazán jó ebben a lemezben az a nyers, széteső, mégis összeszedett hangzás, amit sokan próbáltak leutánozni, de nem hiába csak a Stoogesnak sikerült újra, hiszen ők maguk találták fel.

A Ready to Die-t persze felesleges hasonlítgatni a legendás Raw Powerhez, de az 1973-as lemez és a mostani között van még egy párhuzam, és ez James Williamson gitáros szereplése. Ő volt az, aki 73’-ban beszállt a Stoogesba a punk riffjeivel, majd utána eltűnt a zenekarból, hogy 2009-ben visszatérjen az alapító Ron Asheton halála után. És ő az, aki a lemez talán egyetlen szentimentálisabb dalában, a záró The Departedben felidézi az I Wanna Be Your Dog akkordmenetét, mintegy tisztelgésképpen Ron előtt, akinek ezt az ikonikus dalt köszönhetjük. Itt van a lemez csúcspontja is: a countrysra átvariált akkordok zárják a lemezt, és talán a Stooges egész életművét.

(A szerző a Hangmás zenekar frontembere)