Privát elmeotthon

Kasabian – West Ryder Pauper Lunatic Asylum
(2009 RCA/Columbia) 

A leicesteri ötösről annyit mindenképp tudunk, hogy ha az ember nem akar lusta újságírónak tűnni, akkor nem szabad leírni, hogy madchester, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy előző, Empire című albumuk bőven kitűnt a tucat indie produkciókból, mondhatni egészen eredeti hangot hoztak rajta, sokmindenbe kóstolva, és nem felejtettek el slágereket írni sem. Relatíve sok idő telt el azóta, a folytatás pedig olyan mint a BORÍTÓ! Elitista elmegyógyintézet soundtracket sikerült összehozni 12 számban.

Ami egyrészről baromi jól szól, másrészről meg érdekes. Megkockáztatom radioheades, nem konkrét megoldásaiban, de sokszor a hangvétel erősen emlékeztet az OK Computer- és Kid A-féle okos, visszafogottan kísérletező, mérsékelten izgalmas rockra, ami ugyan biztonságinak nem, de zaj és igazi belevaló rakoncátlankodás híján olyan igazán merésznek sem mondható. Ami továbbra is erősségük – és itt méginkább szembetűnő -, hogy a különböző kütyük és hangszerek olyan egyensúlyban vannak, amit keveseknek sikerül így eltalálni, és ilyen természetességgel kezelni. A számok jórésze egészen PSZICHEDELIKUS és visszakanyarodik dallamaival és szellemiségével a hetvenes évek fordulójára. Grúv és torzítás nem hogy visszafogottan, hanem inkább nagyjából egyáltalán nincs, vannak viszont puffogó ősrock dobok, amerikára hangolt gitárok, huhogós énekelgetések, és itt van a Franz Ferdinand által az idén már újra előrángatott lassú motorikus basszus-dob kavargás is.

Az összkép pedig illeszkedik a koncepcióba (bár ugye elvileg a kettő rokon), pontosan olyan a lemez, amilyet a hippikorban agyilag megtépázott, zeneileg zseniális haverok kreálhatnak maszkabált játszva a privát elmegyógyintézetükben, de úgy ám, hogy még az is meg van játszva, hogy. Egész érdekes, meg a sorból is kilóg, de azért egy slágert is megköszönt volna a világ. Mert most meg szegény lányoknak ki kell várni a sok ilyen… izét, amíg fel nem csendül a Shoot The Runner koncerten.