Precízen laza

Porcupine Tree @ Petőfi Csarnok, 2009.11.01.

Szokták mondani koncertek után, hogy egy zenekar CD-minőségben szólt. No, akkor nem tudom, milyen jelző illethetné a Porcupine Tree budapesti előadását, a hangzás ugyanis már-már az álom kategóriát súrolta. Igaz, megfelelő helyen kellett állni, mert ha előrébb mentem, akkor olyan brutálisan hangos volt az egész, hogy lobogott a fülcimpám, hátrébb meg azért már kicsit összekeveredtek a hangképek, de úgy nagyjából középen egészen elképesztően tisztán hallatszódott minden: a dob, a gitárok, az akusztikus gitár (még akkor is, amikor a többi hangszer is játszott, amit tényleg nagyon ritkán sikerül belőni), Wilson éneke és a vokálok egyaránt. Még a legtöbbször mostohagyereknek számító billentyű is teljesen rendben volt.

De a hangzás csak egy dolog, van még sok más is, ami miatt a végén az a csillagszám értékeli a koncertet, ami. Rögtön mindjárt az, hogy aki még soha nem látta élőben vagy DVD-n a Porcupine Tree-t (mondjuk, az internet korában ez már elég meglepő lenne), a lemezeik alapján hihette őket, vagyis leginkább Steven Wilsont, a főembert valami befelé forduló művészfigurának, aki a szemüvege mögé bújva nagy átéléssel énekli ki tökéletesen az összes hangot, és persze egy szót sem szól a közönséghez (ismerünk ilyeneket). Az „allűr-gyanút” erősítette, hogy a koncert előtt egy hangosbemondó külön megkérte a nagyérdeműt, semmiképp se fotózzon, mert irgum-burgum.

A baljós előjelek ellenére aztán az egész zenekar egy nagy mosoly volt, Wilson az obligát „jo estet” és „koszonom” mellett többször viccelődött, megvillantva néha fanyar brit humorát, a végén a mókás zenekar-bemutatás pedig még az egész hangulat fényében is meglepő, már-már Monty Python-os volt. És hogy emberekről, nem pedig precíz gépezetről van szó (bár arról is – a kétrészes koncert közti tízperces szünetet például a kivetítőn egy stopperóra számolta vissza), jól jelzi, hogy Wilson – aki egyébként mezítláb volt, és gondolom, emiatt is az egész színpadot szőnyeg borította, amelyet még ki is porszívóztak fellépés előtt! – elrontotta a Lazarus elejét, rosszkor lépett be a dalba, le is álltak emiatt. A laza telt háznyi közönség szinte nagyobb ovációval, de persze teljes jóindulattal fogadta a hibát, majd az elnézéskérést, mint magát az egész előadást. Ugyanakkor az is igaz, hogy a zenekar többi tagja nem túlzottan szemet vonzó, eljátszották szépen, sőt tökéletesen, amit el kellett, de a koncert nyolcvan százalékában a látványt leginkább a kivetítő jelentette.

„Beteg videókat tolnak, bazmeg” – jellemezte tömören a látottakat társaságunk egyik jeles tagja, és valóban. Az animációk egy része a Tool elvont klipjeire emlékeztetett, de voltak teljesen agyament, szürreális motívumok meg olyan archívszerű, családi életképek is, amilyeneket régebben a Filmmúzeum adászárása előtt csíphettek el az éjszakai baglyok. Önálló kis esti programként is megállta a helyét a kivetítő bámulása.

Amint azt tudni lehetett, a koncert első részében eljátszották a teljes új albumot (továbbra is tartom a véleményem, hogy kiváló lemez, élőben sem untam egy pillanatig se), míg az ugyebár másodpercre pontosan tíz percig tartó szünet után következtek a „slágerek” (Lazarus, Anesthetize pt2, Way Out of Here, Sound of Muzak), illetve olyan finomságok, amelyeket a kedvünkért játszottak el (Blackest Eyes), vagy ritkábban szednek elő (Normal). A zárás pedig természetesen az előtte már többek által követelt Trains volt.

Ha meg kellene nevezni a tíz kedvenc zenekarom, a Porcupine Tree biztosan nem lenne köztük, valószínűleg a húszban sem – ehhez képest az év egyik legjobb koncertje volt ez a számomra. Ezek a nagy dolgok.

(Fotók: Dankó János)