Avicii – True
(PRMD / Universal Island)
A hivatalos megjelenés előtt a töménytelen rádiós felvételről és a márciusi Ultra Music-os fellépéséről (ahol kb. 40 percet játszott az albumról, élő hangszerekkel megtámogatva, amiért ott helyben meg is kapta a magáét) már szinte valamennyi számot meg lehetett ismerni Avicii új lemezéről, a True-ról, most mégis furcsa így face-to-face szembesülni azzal, hogy 2013-ban egy elektronikus lemez félig-meddig countryra és annak tábortűzbarát változatára, a bluegrassre épül. Avicii-t még abban az időszakban ismertem meg, amikor a Myspace nem csak egy döglődő romhalmaz volt, hanem tele volt a hálószobaproducerek igazi kincseivel, és amikor a Daft Punk Alive-turnéjával elindított elektróhullám sorban termelte ki a Deadmau5-hasonmásokat világszerte, de főleg a tengerentúlon. Kezdetben a svéd producer sem tűnt többnek egy ilyennél, jött az önmagát komolyan nem vevő jópofa electrohouse-ával, nagy összegben mertem volna rá fogadni, hogy ő is beszürkül a Chris Lake-ek és Steve Dudák közé (komolyan, rájuk emlékszik még valaki?), de végül nem így lett.
Az most más kérdés, hogy -sajnos vagy nem sajnos- mivel járt volna jobban a színtér; azzal, ha Tim Berglinget soha nem kapja fel a hype-vonat, és csendben alsó-középkategóriás bulik másodvonalas headlinerévé fásul. Viszont tegye fel a kezét, aki szerint normális, hogy valakinek egyetlen egy formulára van pofája ráépíteni egy teljes életművet! A True legnagyobb tanulsága, hogy Avicii-nek van, és még egy széles vigyort is kanyarít hozzá. Ha a Levelst vagy a Wake Me Upot hallottad, aminek körülbelül akkora az esélye, mint hogy ma már vettél levegőt, akkor hallottad az egész True albumot. Örülhetsz, megspóroltál az életedből egy felesleges órát. Mert különbség az nem nagyon van a számok között. Egy küklopszok között szocializálódott csimpánz szellemi képességeivel is megérthető, maximum öt hangra épülő szintifutamok váltakoznak a dalokban, tényleg csak ott van eltérés, hogy hol lép be az aktuális kellékénekes, meg hol tolják fel a basszust. Biztos mindenki emlékszik a közel tíz évvel ezelőtt reneszánszát élő (azóta szerencsére kikopott) zenélős karácsonyfaégőkre, ha meg nem, akkor itt egyik-másik dal segítségével bepótolhatja. A You Make Me vagy a Dear Boy például nagyon is alkalmas erre, vagy a Nile Rodgersszel és Adam Lamberttel összerakott Lay Me Down, ami egészen a szám egyharmadáig egy marha jó groove-val megfejelt kellemes kis egynyári gay diszkósláger, de persze a semmitmondó billentyűket csak azért is be kell hozni a képbe.
Apropó ének! A vokál is mindig csak annyira bonyolult, amennyire ez a műfaj engedi, minden hajlítás és kitartás patikamérlegen adagolt, de amúgy megállják a helyüket, különösebben nincs velük gond. A két számban is közreműködő Audra Mae Adele-ja például egész tűrhető (Addicted to You), viszont MØ (alias Karen Marie Ørsted) már nem hozza ennyire magabiztosan Lana del Reyt (Dear Boy). És itt nem marad abba a popkult utalások sora: a Daft Punk nem csak úgy kerül elő Avicii kontextusában, hogy a Get Lucky mekkora versenyt futott a Wake Me Uppal a nyár slágere címért, hanem úgy, mint mondjuk a Shame On Me utolsó negyedében. Plusz van még egy adag Skrillex is, pedig már majdnem örültem, hogy a brostepet megússzuk. Erre jön a fent már említett Dear Boy, és muszáj neki ott lennie, mert milyen lenne már úgy végighallgatni egy mainstream elektrólemezt, hogy ne legyen dubstep. A trap viszont kimaradt, őszinte döbbenetemre.
A countrys beütésnek hála 1-2 szám úgy hangzik, mintha valaki egy 15 éves Rednex-klasszikust (ugye-ugye, a svéd gyökereket nem lehet letagadni) frissített volna líraira, már ha lehet egyáltalán bármilyen líraiságról beszélni a True-n. De könyörgöm, a Cotton Eye Joe ironikus suttyósága legalább szerethető volt, itt meg én szégyellem magam, hogy Avicii próbálja velem elhitetni azt, hogy a Hey Brother hallgatása közben az élet nagy dolgain kellene gondolkodnom. Azt azért kicsit sajnálom, hogy az instrumentális számok ennyire háttérben vannak. Egész pontosan egy darabot találunk (ha a tízszámos verziót nézzük), a záró Heart Upon My Sleeve-et, és a vonósokat itt is nagyjából annyira lehet komolyan venni, mint Edvin Martont a milánói Scalában, bár valóban van valami hangulata.
Mindenesetre, ha Avicii-n múlik, akkor a legjobb úton haladunk afelé, hogy visszatérjen a ’90-es évek Aqua- és Jan Wayne-színvonalú europop-stadionhouse trágyadombja, mert ilyen képleteket, Guetta ide, van Buuren oda, legutóbb arrafelé lehetett látni. Azt a mélyrepülést meg gondolom senki nem akarja újra átélni. Ugye nem?