Talán nem tiszteletlenség leírni, hogy jelenleg Ozzy nagyon nincs formában, és az sem túlzás, ha azt gondoljuk, hogy kicsi az esély a pozitív változásra. Persze, csakis a jót kívánjuk, de közben ott motoszkál mindenkiben, hogy Ozzy már színpadon nem nagyon fog állni. Na de van egy olyan része a zenélésnek, amihez nem kell színpad, és abban a tekintetben Ozzy maximálisan jó formában van.
Egyrészt talált magának egy olyan szerzőgárdát, amelyikkel jól tud együtt dolgozni, akik kiváló dalokat írnak neki, és támogatják őt, másrészt ő maga is érezhetően beleteszi a zenébe a hosszú évek során megismert énjét. A szerzőgárda alatt pedig nem a vendéggitárosokat értem, mert mint az új lemez névsorából kiderül, Ozzyn kívül állandó partnerként csak Andrew Watt (Andrew Wotman) írta a dalokat. Úgy képzelhető el, mint legutóbb, hogy Watt összeállt a próbateremben egy-egy igazi zenekari formációval, akikkel összerakták a dalok alapjait. Szóval álljon itt az a társaság, amelyik valóban dalszerzőként jegyzi a számokat: Robert Trujillo, Duff McKagan, Chad Smith, Taylor Hawkins, Chris Chaney. Majd minden dalban benne van szerzőként Ali Tamposi, aki legutóbb is elég aktív volt, illetve egy számba Tony Iommi is írt riffeket. Erre a biztos alapra jön a hab: a gitárosok (Jeff Beck, Zakk Wylde, Mike McCready, Tony Iommi, Erik Clapton, Josh Homme), akik feljátszották a dalokat, hiszen mindegyiknek érezhető a stílusa, hiába írta más a témákat (a szólók terén hallhatóan szabad kezük volt). Egyedül talán Jeff Beck az, akinek a stílusa nem olyan feltűnő, de ettől még kiváló zenész, illetve Josh Homme sem nyilvánvaló, igaz ő nem is kiemelt közreműködő.
Ozzy hangján sok elemeznivaló nincs, pontosan úgy bánik vele, mint eddig, nem is lépett előrébb, sem hátrább. A zene pedig ugyanazt a vonalat követi, mint az Ordinary Man, illetve egyrészről súlyosabb most a végeredmény (no hiszen, Zakk Wylde és Tony Iommi kezében nem lehet pihekönnyű a riff), másrészről egységesebb is a lemez. Watt lazasága továbbra is átüt a témákon, a blues hatások is erősebbek (ez azért Becknek köszönhető talán), és valahogy most melankolikusabb dalokat írt sőt, mivel hosszú a lemez, ez a hangulat néhol depresszívebbé is teszi a Patient Number 9-t. Ezekre az alapokra pedig bizonyára leginkább Tamposi illetve egy-két másik hivatásos dalszerző adta a kiverhetetlen refréneket, amik poposak is lehetnének a keményzenei környezet nélkül.
Sok emlékezetes momentum van a lemezen, de a Nothing Feels Right szólója biztosan köztük van, ami kétségtelenül Wylde egyik mesterműve. A lemez végén a Dead and Gone bizonyítja, hogy vendéggitárosok nélkül is erős ez a brigád (bár ebben is van Wylde, csak nem közreműködőként kiemelve), mert perfekt, összetéveszthetetlenül Ozzy-dal, amiben viszont ott van a mai zenei világ pimaszsága is. Erős még a líraibb One of Those Days is, amiben Clapton sok-sok gitárdíszítésétől tud elmosolyodni az, aki bírja őt. Király az Immortal, ami nem lett Pearl Jam Mike McCreadytől, viszont baromi jó a lüktetése, meg persze kellően modern a Parasite is, amiben Wylde gitárja egészen szokatlan torzítást kapott, nyilván Wattnak köszönhetően. És hát az Iommi-dalok is ütnek, különösen az általa szerzőként is jegyzett, nem meglepő módon nagyon Black Sabbath-os No Escape From Now.
Ez az egyik legozzysabb album, amit hosszú évek óta kijött ezen a néven, minden porcikájában ott van a (metál)zenetörténelem, miközben kicsit sem poros. Igen, a kelleténél hosszabb, itt-ott lehetett volna nyirbálni, de ha az ember tudja, hogy Ozzytól kétséges koncertet várni, viszont lemezen aktív tud lenni, akkor mégiscsak könnyebb ezt elfogadni.
