Hirdetés

Őrült cseh bohóckodás és a Myrkurba belefagyott szó

Hallgassa csak az Ossiant és a Moby Dicket, és maradjon meg a Rockmaraton mellett, örökre! Többek között ezt kapta meg jelen sorok szerzője, miután tavaly beszámolót közölt a Brutal Assault fesztiválról. Egy társa hozzáfűzte, szerinte a cikkíró eleve utál fesztiválozni, és elment egy olyan rendezvényre, „ami a keménymagnak lett kitalálva, majd csodálkozott, hogy nem érzi jól magát.” Mindezt miért? Többek közt, mert leírtam, hogy a Batushka sokak szerint unalmas egykaptafa, pedig ugyan már, dehogy is. A hozzászóló rögtön érezte is, hogy a szerző tartja zene nélküli színháznak az egészet. Félre a múltról való siránkozással, lássuk milyen volt az idei BA.

Igényesebb fesztiválra mindig azzal a nekibuzdulással indul az ember, hogy most végre megnéz mindent, még olyanokat is, amik amúgy távol állnak az ízlésétől. Sebaj, ki lehet legalább pipálni, szélesedik a látókör – gondolja a naiv rajongó, aki fél-egy nap után már azt is kínszenvedésnek érzi, hogy a kedvencére elvánszorogjon. Legalábbis, ha (kora) délutántól intenzíven figyeli a fellépőket, lejárja a lábát, közben pedig a nap is kétszáz ágra süt. Az ember egy idő után pedig azon kapja magát, hogy az ismeretlen, de abszolút ígéretes zenekar helyett inkább nézi az ismertebb unalmast. Persze, valószínűleg ezek a dilemmák jóval kevésbé jellemzőek, és a többség csak jól érzi magát. 

Az idei, huszonharmadik Brutal Assaultot a lengyel Obscure Sphinxszel nyitottam, ami 2008-as alapítása óta három nagylemezt jelentetett meg. Műfajilag is érdekesnek tűnt ez az énekesnős sludge/doom egyveleg, ennek ellenére viszont most hallottam róluk először. Nem úgy a fesztiválozók egy része: lépten-nyomon OS-pólóba botlottam, egy rajongó pedig odáig ment, hogy az Epitaphs bakelitváltozatával ment lelkesedni a koncertre. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egyszeri heavy metal-rajongó, aki szembesül a metalcore zenekarok berobbanásával. Lendületes produkciót láthattunk, a hol üvöltöző, hol lágyan dalolászó Wielebna punkos hévvel húzta maga után a zenekart. Efféle őrült kiállásból azért még mindig az Oathbreakert vezető Caro Tanghe a legjobb, ő tényleg magával ragadja a befogadót. 

A soron következő Bleed From Withinről közvetlenül a koncert előtt is – úgy huszadjára – azt gondoltam, hogy az amerikai Bleeding Through lesz. Minőségbeli különbség túlzottan nincs a két metalcore csapat között, viszont örülhettem legalább, hogy Wielebna után egy újabb szimpatikus zenésznő érkezik Marta Pedersennel. Sajnos nem érkezett, így több szót nem érdemes a Bleed From Withinre sem vesztegetni. Az Armored Saint már érdekesebb színfolt volt, hatalmasat éneklős amerikai heavy metal elvégre nem sűrűn akad a cseh fesztiválon. Az 1982-ben létrehozott csapat ráadásul a jobbak közül való, a With Hands Downhoz hasonló slágereket hallva még azon is kinő a puma cipő, aki amúgy nem szimpatizál a műfajjal.

A fesztivál első szórakoztató produkcióját a finn Steve’n’Seagulls szolgáltatta. A zenekar olyan népszerű metalslágereket változtat country nótává, helyez redneck kontextusba, mint a Thunderstruck, a You shook me all night long vagy a Nightwish-féle Wishmaster. Ehhez dukál a kucsma, a favágóruha és a vőfélyhumor orrvérzésig. Kellőképp távolról nézve ez rockkocsmás vicceskedés hat feles után, de két önmagát túlságosan komolyan vevő death vagy hardcore buli között mégis csak jólesik.  A soron következő Comeback Kid elől így inkább az ambient terembe is menekültem, ahol kanapékon fetrengve, dinnyével feldobott abszintos limonádét kortyolgatva lehetett feledni életünket. Közben végig szólt valami kellemesen bódító kattogás/dübörgés/őrjöngés, amiből persze aztán semmi nem marad meg az emberben. Így a 777 Babalon nevű zajos-mély szlovák projekt éppolyan kellemes volt csütörtökön, mint másnap a mechanikus és sötét Angel Epilepsia, de setlistet azért senki ne várjon tőlem. A kivételek közt említhetjük régi kedvencemet, a német Apoptose-t, ami olyan kiváló konceptlemezeket tett le az asztalra, mint a 2010-es Bannwald. Az éjsötét germán erdők közt odavesző nők sorsát megfestő Apoptose zenéje éterien emelkedett, révületre hívó, alváshoz is tökéletes hallgatnivaló. Érdemes megpróbálkozni például a Hexenringgel, a Meer de ruhe-val és a Forget your face-szel, nem okoznak csalódást. Ezek ugyan nem azok a fajta dalok, amik élőben fejtik ki igazán hatásukat, de jó úgy is hallani őket. Akadt még Void of Voices is, amit itt nem, de egy héttel később a Fekete Zajon jó óra hosszat élvezhettem. Sajnos ezzel a fajta rituális torokköszörüléssel viszont éppúgy nem tudok mit kezdeni, mint bármivel, amibe Csihar Attila kezd (kivéve a Recipe Ferrum albumot). 

A szerda este erősnek bizonyult Jaromerben, az estét a Black Dahlia Murder nyitotta. Jó párszor játszott már a csapat itt is, nem először láttam, sok meglepetést sem okozott. Ha lenne olyan, hogy sörhasveregető kaliforniai buli-death, ezt biztos annak neveznék, még ha michigani is, és nem is igazán death. De lehet, csak túlságosan belém égtek a What a horrible night to have a curse klipjének képei. Nagyjából akkor, 2007 tájékán hallgattam intenzívebben ezt a zenekart, a nosztalgiafaktort viszont erősíti, hogy nem sokat változott, szemben olyan mostani borzalmakkal, mint mondjuk a Bring Me The Horizon. Örömöm teljesebb nem is lehetett volna hát, hogy ez a szám is elhangzott, az Everything Went Black és a Deathmask Divine szintén. A 2007-es Nocturnal óta öt lemezük jelent meg, de mintha a tavalyi Nightbringersen túl egyiket se nagyon erőltették volna, szóval mintha nem csak én vágynék vissza a dicső Myspace-érába. 

A soron következő Helmet a „mások szeretik, így pipáljuk ki”-lista résztvevője, meg is volt, de azért az emlékirataimba nem fog beférni ez a koncert. Mintha ennek a fajta a világot félvállról vevős, mégis súlyoskodó altermetálnak a kétezres évek eleje után leáldozott volna, hogy aztán az azóta szintén elhunyt, belőle építkező nu metal vegye át a helyét. Nekem mindegy, mindenesetre az 58 éves Page Hamilton lassan kezdhet készülni az emlékzenekaros időkre. Az Evergreen Terrace ugyanezen lista szereplője, azzal a helyzeti előnnyel, hogy nekik a műfajból adódóan egy évtizeddel később volt a fénykoruk. Jellemző, hogy a kétszázszor látott Cannibal Corpse helyett néztem volna őket, miután a csordavokálokkal leplezett kiégett core még mindig izgibb, mint a nyugdíjas hentelés. Mindkettő helyett viszont az ambient teremben fetrengtem, és azon gondolkoztam, hogy a művelt metálosok melyik csapat leértékeléséért fognak jobban utálni. 

A Gojirával aztán, ha számomra érthetetlen módon is, de a nyolcvanas-kilencvenes évek után megérkeztek napjaink legjobb slágerei. Őszintén szólva én szerettem nagyon a The Way Of All Flesh-t és a L’Enfant Sauvage-t, de élőben kevéssé látom működni ezt a zenét, rendkívüli népszerűségét pedig nem tudom hova tenni. De ahogy emlékszem, már a 2010-es fesztiválon is népszerűek voltak, csak akkor még világosban nyomhatták le szettjüket. Nem érzem úgy, hogy a technikás dübörgésen túl élőben ki tudnának jönni a finom mélységek náluk, még az olyan remek daloknál sem, mint a Silvera vagy a L’Enfant Sauvage. De ez meglehet, az én hiányosságom, a hype pedig viszi őket előre. 

Következett a fesztivál egyik legjobbja, a sokadik fénykorát élő Paradise Lost. Nick Holmes-ék kapcsán szokás örömködni, hogy visszatértek súlyosabb korok súlyosabb zenéihez, miközben a könnyedebb időszakok épp annyi minőségi zenével szolgáltak. Persze lehet, csak az mondatja velem, hogy a kétezres évek közepén voltam tinédzser, egy kamasz pedig mi mást hallgatva sajnálná szívesebben magát, mint a Symbol of Life és a Paradise Lost albumok. Így számomra már az is csodálatos lenne, ha egy koncerten egy az egyben lenyomnák az utóbbi albumot, szemben a mostani aránnyal, amikor semmi sincs róla. Akad Shadowkings a Draconian Times-ról, Mouth a Believe In Nothingról, Rise of Denial a Faith Divides Us-ról és persze az elmaradhatatlan Say Just Words. És ha át is vedlett újra halálhörgővé hősünk, azért kifejezetten vidáman prezentálta ezt a show-t.   

Az estét a Tormentor zárta, ami visszatért ugyan, de sajnos csak a lassan harmincéves Anno Domini jubileumi felelevenítéséért.  Jó kis agresszív tombolás az, olyan remek dalokkal, mint a Tormentor I és az Elisabeth Bathory, de tízpontosnak azért semmiképp sem nevezném az anyagot. Úttörő volt, persze, szokás széthivatkozni, de ettől még a Recipe Ferrum marad a valóban korszakos, egyedi produktum. Lehet fanyalogni meg finnyáskodva metálvillázni a sarokban, de a minőség ettől még minőség marad. És ha már Csihar nem szégyell a színpadon Superman és Drakula szerelemgyerekének öltözni, hát nyugodtan eljátszhatnák a Paprika Jancsit is. 

A csütörtöki napot a cseh Daerrwinnal kezdtem, aminek post-black/shoegaze besorolása nagyon ígéretesnek tűnt. Ehhez képest kaptam egyfajta nyersebb, üvöltözős post-metalt, ahol persze menetrendszerűen érkeztek az elszállós hangulatok. Egy lemezükről tud a metálosok enciklopédiája, az idei Uv’Derekhről, ami kezdetnek ígéretes. Ettől még a promofotókon felesleges azt játszaniuk, mintha ők lennének az unExpect, ez ahhoz még nem elég avantgarde, nem elég egyedi. A rákövetkező Blues For the Redsun szintén nem,  olyannyira, hogy nevét is egy Kyuss-lemezről kapta. A játék neve itt már a mocsokban csúszó-mászó, apokaliptikus doom, amire kellemesen el lehet bólogatni a délutáni sátormelegben. 

Mortiisról nekem annyi volt meg, hogy a Parasite God tizenhat évesen egészen elszórakoztatott, azelőtt tíz évvel pedig volt egy hasonlóképp kinéző, rémisztő arc egy mesekönyvemben. Nem követem túlzottan az életművet, így azt sem tudtam, hogy szimplán ki fog állni egy DJ-pult mögé, és fantasy-filmzenével szúrja ki az emberek szemét és fülét. Képesek voltak ráadásul két behemót molinót kifeszíteni a kisszínpad két oldalára, hogy az azok mögött állók egy sötét leplet bámulhassanak végig. Nem mintha sok néznivaló akadt volna, bár legalább már őt is láttam élőben a kilencvenes évek eleji Emperorból. A Green Carnation-nel megvolt Tchort is, így már csak a dobos Faust maradt ki, de ő nem is annyira hiányzik. Jött is aztán a Green Carnation a nagyszínpadon másodvonalas gothic-doom metalkodásával. Kora estére jó volt, de messze van ez a világmegváltástól. 

A pár éve létező oriental színpadon következett a cseh Ravelin 7. Zenéjükben persze semmiféle keleties íz nincs, sokkal inkább egyfajta post-punkos örömzenélés ez. A tagok olyan jól látható lelkesedéssel, levakarhatatlan mosollyal játszották végig az egészet, hogy annak képtelenség volt nem átragadnia a közönségre. Ha szóba került az ellenkezője, hát tipikusan az a csapat, ami a színpadokra termett; amit élőben kell látni. 

Kevésbé áll ez a Myrkurra, ami felvételről megbabonázza a hallgatót, élőben viszont könnyedén hagyhat hiányérzetet maga után. Hiába, hogy olyan szép hatásosan énekel és visítozik menyasszonyi ruhájában a bokrokkal kidíszített mikrofonba hősnőnk, mégis kevésbé tűnik az apokalipszis angyalának, mint otthon hallgatva. Hasonló a helyzet kicsit, mint Chelsea Wolfe esetében. Az Ulvinde és a The Serpent persze így is remek hallgatnivalók koncerten is. Na meg némi izgalom is adódott: épp valami folkos magánszámba kezdett volna Amalie Bruun, amikor teljesen elment az áram, beléfagyasztva a dalt. Volt is nagy kiáltozás, biztatás, és végre vissza is térhetett a színpadra a csapat, hogy az erőd tetején kitört tűz miatt mégis csak a teljes visszavonulás mellett döntsenek. A szomorú eset lezajlott a Grave Pleasures-szel is, amiről eleve nem volt jó hiányozni, de hát a kettő közül mégis csak a Myrkur áll közelebb a szívhez. Bezzeg a soron következő Moonspell már rendben le tudott menni. 

A késő esti program inkább kötelező, de túlságosan lázba nem hozó néznivalókból állt. Jött elsőként a Laibach, akikről nem tudtam elképzelni, hogyan fogják egyórásra nyújtani a Life is Life című gigamegaslágert. Azt, hogy a számot mellőzték, ők sem gondolhatták teljesen komolyan. Volt persze Eurovision és Tanz mit Laibach, szigorú kiállás és ipari csitt-csatt, de akkora hatást mégsem gyakorolt rám, mint mondjuk egyszeri észak-koreai polgárra, aki a szép lófejű nőről éneklő popzenekar után szembetalálkozik a szlovének produkciójával. 

A Converge lemezeiben nem kellett csalódni az utóbbi években sem, sőt. A tavalyi The Dusk In Us egészen csodálatos lett, rajta olyan itt sajnos nem játszott szépségekkel, mint a címadó, és főleg a Thousands of Miles Between Us. Az A Single Tear és a Reptilian is remek dalok persze, de szerelmi bánat miatt sírni mégis csak jobban lehet előző kettőre. Jacob Bannon hozta a szokott formáját, pörgött a levegőben, mintha nem lenne holnap. Nagy szó volt ez ahhoz képest, hogy eleve a koncertkezdet átcsúszott a holnapba, és éjjel fél egykor kellett legénynek lenni. De olyan intenzív pusztításokra tombolva, mint amilyen mondjuk a Drop Out, lehet is. A You Fail Me egyik legjobbja ez a címadó mellett, mindig élmény hallani és üvölteni az „all their devils and all their demons / walk with me as they / walk with them” részt. Hogy az azt követő őrületről már ne is beszéljünk. Azért így is nagyon hiányzott az említettek mellett az All we Love we Leave Behind, a Sadness Comes Home vagy a Wretched World, hogy csak az utóbbi évek legjobb dalait említsük. 

A nap végére maradt még egy Marduk, de onnantól, hogy felhangzott a „Panzer Divison Marduk”, már nehéz volt komolyan venni ezeket a többnyire ötvenhez közelítő arcokat, így inkább nyugovóra tértem. 

A pénteki az őrült cseh produkciók napja volt, az olyanoké, amik szerencsére még nem csúsznak át a kínosság kategóriájába. Az első az elektronikai és rockzenei elemeket szégyentelenül vegyítő Hentai Corporation, aminek elmebeteg énekese gyakorlatilag elvitte a showt. Vetkőzött, öltözött, bizarr táncot lejtett, kifigurázta Hitlert, majd leugrott a közönség elé, és serényen végigkínálta az első sort, ha jól láttam, valamiféle süteménnyel. A humorkodás folytatódott számok közti szövegelésben is, ami sajnos cseh nyelven folyt, így semmit nem értettem belőle. Az olyan dalok, mint a Synthetic Limits, élvezhetőek otthon hallgatva, de élőben az igazi ez a cseh banda, ami még tudja, mi a valódi rock’n’roll. Tudják honfitársaik, a Prvni Hore zenészei is. Nem először játszanak a Brutal Assaulton, pár éve már szerencsére sikerült őket elcsípni. Most némiképp lagymatagabb módon tolták, rutinból hozva az őrületet, de azért így is lenyűgöző volt a Gyalog-galoppból szökött harmonikás társaság teljesítménye. Ha kell, szappanbuborékot eregetnek a közönség felé, vagy bugyuta jelmezeket öltve ugrabugrálnak a színpadon. Műsorukat futurista jazz-punk kabarénak nevezik, amiből a kabaré biztosan megállja a helyét. Lényegében a kelet-európaiság paródiája ez, amin jókat derül az ember, de azért érzi, hogy a Monty Python azért csak nemesebb alapanyagból dolgozik. Elég csak belenézni Absurdistan című számuk videójába, és az ember rögtön képbe kerül. 

A Nasty énekesének sajátos mozgáskultúrája lenyűgözött, de ismét fel kellett ismernem, hogy ez a fajta tőröl metszett hardcore nem az én világom. Utánuk következett a Pestilence, amiről sajnos lemaradtam, így nem tudom, volt-e niggerezés, de majd utánanézek a Metalsuckson. Hamarosan jött viszont az egyik legjobban várt fellépő, a francia Aluk Todolo. Hat évvel ezelőtti lemezük, az Occult Rock mestermű lett, majd’ másfél órás hossza ellenére semmi üresjárat nincs benne. Mielőtt viszont a Devil’s Blood rajongói megörülnének, ez nem okkult rock, sokkal inkább valamiféle szélvésztempójú, kísérleti avantgarde black, ráadásul ének nélkül. Zenéjük egybefüggő lávafolyam élőben is, a színpad közepén kifeszített villanykörtével, amit a buli csúcsán kiválóan lehet bűvölni is. A legjobb Wolves in the Throne Room-koncertek hangulata ugrott be, és bármilyen közhelyesen is hangzik, de nem annyira rockkoncert volt ez, mint révületbe ejtő rítus, mélyre rejtett energiák felszabadítása. 

Az izlandi Misþyrming (Misphirming) célratörőbb, de ugyancsak kaotikus black metalja szintén megannyi izgalmat kínál a hallgatónak. Ráadásul csak pár éve alakultak, Söngvar elds og óreiðu című lemezükkel viszont rögtön levettek mindenkit a lábáról. Sajnos csak tisztes távolból tudtam belenézni koncertjükbe, miután az erőd belsejében elhelyezett oriental színpad csekélyke nézőtere a szokottnál is jobban megtelt. Azt azért látám, hogy ez jó. 

Az este tele volt olyan nevekkel, amik ugyan rengeteg rajongót lázba hoznak, de én kevésbé tudok velük mit kezdeni. Az industrial színtér számtalan izgalmas produkcióval bír, de a Ministrynél még egy Ultraviolence is előbb pörget fel. A Behemoth népszerűsége kapcsán pedig ugyanazt tudom mondani, mint a Gojiráé esetében, azzal a különbséggel, hogy a lengyelek zenéje még csak nem is tetszik. Ez a sátánista tematikájú black-death egyveleg kicsit sem tűnik egyedinek, inkább az a kellemes középszer, ami egy-két begyorsulásával azért mozgásba tudja hozni a lábakat. Koncertjük végén ördögi fekete konfettiesővel is beborították közönségüket, ami legalább akkora értetlenséggel töltött el, mint zenéjük. 

A napot a Carpathian Foresttel zártam, ami a Mardukkal szemben legalább viccesnek mondható. Engem már ott megnyertek maguknak, amikor Nattefrost mikiegérhangján elkezdte visítozni, hogy pokémon (bár gyanúm szerint inkább a Knokkelmannt harangozta be), és akkor hol volt még a Black Shining Leather vagy a Rock’n’Roll Glory Hole. Sajnos képtelen voltam kivárni, hogy lesznek-e meztelen telt nők a színpadon, de gyanúm szerint éppúgy elmaradtak, mint a Sadomasochistic.   

Szombatra már könnyedén erőt vehetett mindenkin a fáradtság, de szerencsére a fesztivál számos kiváló kikapcsolódási lehetőséggel szolgált még. A frissen megnyitott Bastion X területen például nemzetközi és cseh fanzine-eket lehetett böngészni, míg a filmes teremben ezúttal is meg lehetett mártózni a leggagyibb nyolcvanas évekbeli horrorokban. Szerencsére ismét előkerült Dario Argento csodálatos Suspiriája (Sóhajok), aminek zenéjét az idei Brutal Assaulton fellépő Goblin komponálta. A kegyetlen tánciskolába tévedő ártatlan hősnő sztoriját idén a Szólíts a neveden rendezője, Luca Guadagnino dolgozza fel, remélhetőleg, nem figyelmen kívül hagyva, hogy a legnagyszerűbb trashalapanyaghoz nyúl így hozzá. 

A Claudio Simonetti-féle Goblin amúgy a fesztivál egyik legjobb koncertjét szolgáltatta, szerencsésen oldva a death-black zenekarok sora utáni fásultságot is. Játszottak a Holtak hajnalából és egyéb filmekből is, de az egyik legnagyobb sikert persze a Suspiria slágere aratta. Simonetti sem mai fiatal már, de igazán aranyos volt, ahogy lázba hozták a lelkes rajongók. Több ez egyszerű elektronikus zenei aláfestésnél: a Goblin zenéje épp azért nagyszerű, mert rockzenekarokat megszégyenítő módon képes energiát felszabadítani, táncba hívni. 

Az Origin technikás death metaljára mindig jól lehet bólogatni, de fizetni azért nem fizetnék az ilyesmiért. Nem úgy a Rolo Tomassiért, amit nemrég Budapesten is megnéztem, bár az énekesnős post-hardcore csapat azért helyenként igyekszik visszazuhanni Bleeding Through-színvonalra. Összességében viszont nagyon pörgős és fejet kapkodós zene ez, megvan benne a partifaktor. 

A Pain Of Salvation progját szeretem nagyon, bár az olyan kedvenc számaimat sajnos hanyagolni szokták, mint a Disco Queen, az America vagy a Cribcaged. Volt viszont az utóbbi évek legnagyszerűbb PoS-dala, a Meaningless, ami hidegrázós élőben is. Daniel Gildenlöw énekes súlyos betegségen van túl, így még tiszteletre méltóbb kiállása és ereje, amit az In the Passing Light of Daybe beletett. Bár összességében láttam már izgalmasabb Pain Of Salvation-koncertet jobb dalválasztékkal, de ezúttal is érdemes volt őket megtekinteni. 

A 63 éves Glenn Danzig produkciója annál érdekesebbre sikerült: bár csak a nyugdíjasklub hiányzott, hősünk mégsem győzte hangsúlyozni, mekkora király ő, akihez képest mindenki utolsó pózer unmetalos. Este tizenegykor ez már némiképp fárasztotta az embert, és még három fellépő hátra volt ráadásul. Ezek viszont már egytől egyig izgalmasak: elsőként a síppal, dobbal, nádihegedűvel érkező Wardruna. A pogány hülyéskedés nem az én asztalom, de a szépséges zene újra és újra megigéz, hát még, ha ekkora átéléssel prezentálják. Lehetne itt is a rítus szót használni, mint az Aluk Todolónál, csak a Wardruna esetében inkább állja meg a helyét, hogy a természet hangjai elevenednek meg. 

Ennek szöges ellentéte a Perturbator, ami ezúttal már Kenten túl egy dobosból állt. A synthwave sztárja eddig sem győzte hangsúlyozni, mekkora blacker, de mostanra már haját is megnövesztette, új, de a korábbihoz hasonló mechanikus színpadképet kreált, majd módszeresen letépte minden ott jelenlévő fejét. Az újabb számok sem rosszak, de azért a She is Young, She is Beautiful, a She Moves Like a Knife vagy a Humans are Such Easy Prey tízpontos csodák. Hamarosan újra Budapesten is Perturbatorra bulizhatunk, és nem lepne meg, ha ötödszörre is ugyanazt az elementáris hatást fejtené ki, mint mikor először láttam. 

A végére maradt még egy Esoteric, ami fekete lyukként szippantja magába az extreme doomra lelkesedő hallgatóságot. Pár éve is ők zárták a fesztivált, most sem volt ez másként. Otthoni sötétben azért még mindig delejezőbb hatású, de egy forró tea birtokában elálldogált rá az ember Jaromerben is. Hasonló műfajban azért továbbra is a Skepticism a legjobb élőben.

Annyit már tudni, hogy jövőre lesz Anaal Nathrakh, Meshuggah, Napalm Death és Testament. Egyelőre nem sok izgalom: korábban olyan is volt, hogy az elsőként bejelentett fellépő az Emperor volt. A lassan negyedszázados fesztiválnak évről évre meg kell küzdenie azzal, hogy elég izgalmas maradjon, és eddig többnyire sikerrel vette az akadályokat. Az olyanok felléptetése, mint a Master’s Hammer, a Tormentor vagy az Emperor mindig kellő exkluzivitást ad, nem beszélve a Sigh- és Aluk Todolo-féle underground csemegékről. Elkényelmesedni, csupán ugyanazokat a zenekarokat visszahívogatni nem szabad, annál mindig több kell. Remélhetőleg, jövőre is sikerül valami nagyot dobni.

Szöveg: Lakner Dávid
Fényképek: Radek Holeš

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
848FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló