Az autentikus népzenében érdekelt lengyel Tęgie Chłopy annak a fajta hagyományfeltáró és azt feldolgozó vonulatnak a lelkes és nagy tudású képviselője, ami mozgalom bizonyos szempontból országhatárokon átívelve mutat rá egyrészt a gyökerek tisztázásnak fontosságára, másrészt az új-identitás kérdéskörét többféle irányba igyekszik kiszélesíteni. A banda neve, ami egyébként egy zenei nyilatkozat, az egyik kulturális idődimenziót fogalmazza meg frappánsan: „A parasztok elsősorban kielcei parasztzenét játszanak” – vagyis a keleti kielcei régióra jellemző háromütemes dallamokat.
A kilenc tagot számláló gárda a népes folkcsapatokhoz hasonlóan félkörben helyezkedik el a színpadon, mégpedig nyílt és huncut arckifejezésekkel, és mivel rezesbandaként is láttam már őket definiálni, nem meglepő, hogy négy rézfúvós táltosítja az összhangzást, de vonósból is akad három, aztán még egy harmonikás és egy dobos a végpontozás, ám nem minden nótában vesznek részt mindannyian. Néha a férfi és női zenészek közül néhányan a bemutató jelleggel abszolvált táncokhoz párokba rendeződnek, máskor pedig nagyobb ívű tételeket csak valamilyen kisebb hangszeres összeállításokban indítanak, de ezek jó részét aztán a visszaszivárgó muzsikusok szépen kikerekítik, mikor pörgősre, mikor horizontális tágasságúra.
Olyan ez valójában, mint a magyar népzene, és a belőle kinőtt városi táncházmozgalom, csak azért eléggé más, de nem is feltétlenül a rezes túlsúly és egyéb eltérő rétegek miatt, mivel az összhatás mégis csak felelevenít kulturális hasonlóságokat, szóval inkább a néplélek különbözőségeit gondolnám mögé passzítani. Végül is egy régió össz-karaktereinek esszenciáiból árad ki mindenféle olyan energia, gondolat és érzés, ami a mindennapok megélésein áthaladva a kultúrát magát is kiformálja. Ezután is legyen tehát ismeretlenül is ismerős autentikus népzene a Szigeten, nagyon ránk férnek az ezekből áradó letisztult energiák.
Az etióp városi muzsika negyvenes évekbeli új-startja óta dübörög, sőt, a világzene felvirágzásával nyugatra is átkonvertálódott mindaz, amit etióp-jazznek nevezhetünk, az egyéb zsánerek felé való eltolódás pedig sosem tud annyit torzítani az eredeti hangvételen, hogy ne lenne felismerhető az a jellegzetesen váltakozóütemes, mégis folyékony lüktetés és dallamvilág, amiben tartós arányokkal elegyedik az amhara pentaton dallamvilága a nyugati zene 12 tónusú skálájával. A legismertebb etióp „szívzene”, Jarmusch Hervadó virágok című filmjében került nagyobb tételben a világ elé: Mulatu Astatke lemezét hallgatva autókázza át Észak-Amerikát Bill Murray karaktere.
És most valami egészen más: a Global Village színpadán fellépő etióp/francia, magát Ethiopian crunch music-ként meghatározó uKanDanZ viszont úgy rock, mint csak nagyon kevesen a világzenében, sőt, érzik és értik a rock lényegét, a belső, zsigerien elementáris erők kitörni vágyását, én pedig igazán boldog lehettem, hogy odahagyhatom végre egy jó órácskára konfekció-énemet – azóta is fáj a nyakam a headbangeléstől. Már az első dal mellbe vágott, mégpedig farönknyi lendülettel, arra végképp nem számítottam, hogy épp annyira noise-rock, mint jazz- és egyéb dallamvirágzás, valahol az aranymetszés táján pedig egy olyan doom-hardcore-ba húztak bele, hogy majd lefejeltem a korlátot. Mindezt a következő kvintett-felállással: basszus, dob, szinti, szaxofon és ének. Nyilván nehéz lehet ezt bemondásra elhinni, és megosztókon utánajárva sem fog egy az egyben mindez kiderülni, de hadd ne kelljen magyaráznom, főleg a Lángolón, hogy az élő koncert mindig és nagyon más, mint akár egy koncertlemez, ésatöbbi. Ennek a Nomeansno-ba, vagy mondjuk The Ex-be (a holland hardcore/punk csapat ráadásul egy ideje koncertezik és lemezeket is készít etióp bandákkal) oltott punk-jazz bandának a dallamvilága még francia/belga new wave-et is tartalmaz nyomokban, sőt, magyar füllel a Kontroll/Kampec -féle szaxofonmenetek is beugrottak.
És ha már a szaxofon szóba jött… persze a zsáner és időfüggetlen szintijátéktól a tudatom éppoly mértékben kimozdult lakható tartományokba, a ritmusszekció mibenlétét pedig talán az előbb sorolt bandákkal be lehet lőni, de azért a basszusgitárhangzást külön kihoznám a fényre: azt a testes, fémes zakatolást évtizedek óta, a noise-rock és post punk tobzódásának aranykorszaka óta nem bírom megunni – a világ pedig meghaladni. De vissza a szaxofonhoz, azaz a szaxofonos játékához: minden hangot, dallamot, dallamközt, hajlítást, szólót, kiakadást és lenyugvást csont nélkül éreztem és értettem. És ne higgyük, hogy ez amolyan általános dolog, nem arról van szó, hogy hű de jó, hű de szép, vagy milyen vagány és elszállt, meg mennyire szeretünk egy adott zenét vagy hangszeres játékot, nem, ez konkrétan azt jelenti: a fickó úgy, ahogy van, belőlem merte ki a hangokat valamilyen felfoghatatlan trükkel, hogy közben kívülről is ráérezhessek saját lelkem rezdüléseire.
És akkor még nem beszéltünk Asnake Guebreyes addisz-abebai énekesről, akit a francia szaxofonos a legjobb etióp dalnokként mutatott be, és nyilván nem tisztünk ezt általános értelemben megítélni, viszont az biztos, hogy amit ez a jó torkú, bármit lazán kiéneklő, és acélrugókkal kibélelt örökmozgó középkorú pasas művel a színpadon, azt remélhetőleg jobb helyeken belerakják a rocksulis illusztrációs csomagba. Amikor pedig a zárópillanatok egy Led Zeppelin feldolgozás képében robbantak a már egyre felkészültebben tomboló közönségbe, az egész úgy olvadt a rockeksztázis fényébe, hogy egy darabig bármi utánuk legfeljebb csak mellékes lábjegyzet lehet…
