Tíz évvel ezelőtt Csepella Olivér úgy döntött: énekelni kezd. Szövegeket addig is írt, de volt egy pont, amikor úgy érezte, ezek előadására ő a legalkalmasabb személy. Ekkor alapították meg Konsiczky Dávid gitárossal a Csaknekedkislányt, amely mára az alternatív színtér egyik legjobb zenekarává nőtte ki magát. A Nyugat+Zombik képregény alkotójaként is ismert frontemberrel egész koránról indítottuk a beszélgetést. (Fotó: Csaknekedkislány Facebook)
Gyerekkorodban is ilyen nagy dumás voltál?
Gyerekkoromban voltam nagy dumás, inkább azt mondanám.
Sejtelmes válasz. Ezek szerint mondjuk tinikorodban már nem?
De, talán még akkor is. Nehéz ezt megítélni… De arra emlékszem, hogy vicceket meséltem az óvó néniknek, próbáltam szórakoztatni őket. Mintha azt gondoltam volna, hogy engem arra szereltek össze, hogy szórakoztatnom kell az embereket: „Mindenki jól van? Mindenki jól érzi magát? Jó a buli?”
Most is ez van, nem?
Nem mondom, hogy ez véget ért, csak szerintem jó, ha az ember tudja, hogy nem azért csinálja, mert ez az Isten által elrendelt hivatása. Nem nézett rám a nagy, reflektorfény-szemével, hogy „Olivér, ez a missziód!”, hanem csak van az agyamban egy relé. Azt hiszem, egy interjúban mondta Lovasi azt, „Ha elég ideig csinálod ugyanazt, akkor annak lesz egy tábora.” Így vagyok vele, csak elég ideig akartam szórakoztatni másokat…
És úgy tűnik, ez működött is, mert egyre nagyobb színpadokon játszhattok. Emiatt kezdtél énektanárhoz járni? Mert egy ideig ment anélkül is…
Mi úgy indultunk, hogy játszottunk öt embernek, mindegyik a barátunk, és nem volt egy képzett hang, de ha lett volna, akkor sem hallották volna. Mármint ezt nem úgy értem, hogy a barátaim botfülűek, hanem, hogy olyan volt a hangosítás – az egész egy kis szoba, tök halk az ének, nem hallani belőle semmit, de a gitár kurva jó úgy is… Egyszerűen tök sokáig azon a szinten zenéltünk, ahol sokkal inkább számított, hogy annak, amit mi csinálunk, van egyfajta ereje, szemben azzal, amit mások csinálnak. Én csak azt gondoltam, hogy abból a szempontból, tehát, hogy milyen kraft van abban, amit csinálunk, hogy milyenek a szövegeink, hogy azokat hogy adjuk elő, az fontosabb, mint az, hogy amúgy hogy éneklek. Aztán egy ponton túl, amikor már kiállsz ötszáz vagy ezer ember elé, ott már van olyan technika, hogy hallatszik, pontosan meddig tartasz ki egy hangot, meg hogy mi az a hang egyáltalán, hogy fél hanggal lejjebb, vagy feljebb van, mint kéne, és ezek a dolgok elkezdenek számítani. Így az egész dolog átértelmeződik azáltal, hogy egy másik színpadra kerül. Hülye módon, nem tudok attól jobban énekelni, hogy népszerűbb a zenekar, de az, hogy többen szeretnek, hogy több ember akar eljönni a koncertünkre, hogy lehetőségünk van jobb technikával fellépni, az azt is eredményezi, hogy akkor viszont nekem rendben kell lennem a hangokkal, egyszerűen csak azért, hogy élvezhető legyen a produkció, amit átadok. Nyilván az értelmes elvárás az lett volna, hogy mi lenne, ha jól tudnék énekelni, mielőtt még színpadra állok, de hát ezzel már ugye elkéstünk…
Oké, éneklésben fejlődsz. A szövegeknél is változtál?
Abszolút. Én szeretem a régi szövegeimet, a forma tekintetében viszonylag elégedett vagyok azokkal is. Most már bizonyos dolgokat persze máshogy csinálnék, például a saját káromon megtanultam azt, hogy nem annyi szótagot kell beletenni, amennyi belefér, hanem annyit, ami mellett kapok levegőt és el tudom énekelni. Tehát vannak ilyen gyakorlati kérdések, aztán persze olyanok is, amikor bizonyos rímekre azért most már azt gondolom, hogy erőltetettek. Nem tudom már, melyik politikus mondta, de „Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani.” Nem találom azóta sem, de meg mernék esküdni, hogy van egy korai Kosztolányi-vers, ahol az első versszakban írja: törörörö-ősz, és az rímel rá, hogy grandiőz. És az ilyesmi kihoz az élményből, mert rögtön tudod, hogy ezt csak azért írta le, mert azt akarta, hogy a grandiőz rímeljen rá, és nem szabad ennyire… El lehet rejteni úgy a tartalmat, hogy ne bukjon elő: annyira jó volt a forma, hogy írtam hozzá egy verset. Én ebben most már igyekszem puritánabb lenni, vagy legalábbis ravaszabb. De ezek apróságok. Inkább, azt hiszem, a tartalomban merültek fel számomra érdekes dolgok.
Mint például?
Van a Farmerkabát című számunk, ott tényleg volt egy gonosz tervem, kalkuláltam azzal, amikor a szöveget írtam, hazajőve sok nagyobb koncertünkből, hogy ez egyes szám első személyben van, és igenis akarom, hogy ezt ti is énekeljétek velem. Az egész szám egy patkányról szól, aki úgy csajozik, hogy „Jaj, de közben én egy ilyen érzékeny fiú vagyok”, tehát egy olyan valaki, aki mindig csak úgy határozza meg, hogy mi az álláspontja, hogy mi az, ami még oké? Úgy kezdődik, hogy „Jön egy csók, mindketten hagyjuk, jaj, nem is tudod, pedig jó volt.” Valamivel a metoo movement kirobbanása után kezdtem el vázlatozni ezt a számot, arról jutott eszembe az a fajta hozzáállás, hogy mi vezet odáig? Persze, Harvey Weinsteinnek csapják le a faszát egy guillotine-nal, de ez így önmagában nem oldja meg a problémát. És valahogy a strukturális problémának egy alacsonyabb létrafokon lévő részei azok a srácok, akik úgy vannak vele, hogy „addig megyek, amíg a fal van”. Nem én csókolok meg valakit, nem ő csókol meg engem, hanem valahogy úgy megtörténnek a dolgok velünk és csak az a lényeg, hogy ne utáljatok engem érte. Amikor írtam, tudtam, nyilván nem az lesz, hogy eljönnek koncertre, ezt együtt elénekeljük, aztán mindenki hazamegy, hogy „igen, meg is mondom a terapeutámnak, elgondolkoztam azon, hogy viselkedek bulikban, és ez nem oké”, csak egyszerűen be akartam hozni ezt a nézőpontot. Ilyen értelemben változott, ahogy írok, most már számolok azzal is, amivel korábban nem.
Szóval mérlegelsz, meddig mehetsz el?
Nem annyira a társadalmi büntetéstől tartok, hanem attól, hogy valakinek a kezében az a szám, amit írunk, nem egy tükör vagy egy értelmezési perspektíva lesz, hanem egy fegyver. „Hát látod, Olivér ott van a színpadon, milyen jó fej, mindenki szereti és ő is azt énekli, hogy…” Tehát nem választja le, hanem azt mondja, „Bírom a csávót, együtt üvöltjük, hogy „mért én tudjam, hogy mit csinálok?!”, és „IGEEEN!, megtehetjük, ha ő is elénekli!” Hát, barátom, egyes szám első személy, költői én, második osztály, irodalomóra, na.
Ha már rajongás: Te közmondásosan nagy Emil.Rulez!-fan voltál annak idején – milyen volt így bekerülni a Dalfutárba?
Elég jó móka volt, én tök azt kaptam, amire számítottam, nem értem, hogy számíthat valaki másra, aki megnéz két részt. Nekem annyira fura, amikor a dalszerző elkezd rugózni azon, hogy „De én nem így írtam meg!” Hát el kell olvasni az e-mailt, amit háromszor elküldenek, nem tartanak ám senkit sötétségben. Én úgy vállaltam, hogy ez egy játék, szeretek játszani, itt van Hajós András, gyermekkori hősöm, persze, hogy jövök! Egy csomóan azt is kérdezték tőlem, de próbáltak nem megbántani vele, hogy „Nem bántad, hogy rossz szám lett?”, én meg úgy vagyok vele, hogy hát persze, hogy rossz szám lett. Show-biznisz ebből akkor van, ha összeeresztünk egy csomó extrovertált/introvertált embert, és figyeljük, hogy főznek meg négyen egy levest úgy, hogy nem az érvényesül, aki tudja, hogy mekkorára kell vágni a répát, hanem az, aki nagyon szeretne még főzni egy kicsit. Vagy, aki azt mondja, „Tegyünk bele sót, mert nálam van a só.” Nekem szórakoztató látni a kifejlődő balesetet, meg benne lenni is az volt, de közben valahol a koncepció mond ellent annak, hogy itt egy szuperjó szám szülessen, nem?
Amennyiben?
Szerintem erre nagyon jó példa, amikor Fekete-Kovács Kornél a producer, és bemegy, „Gyerekek, írtam nektek egy darabot potom pénzért, mindenki csókolja meg a lábam nyomát, itt a kibaszott művészet, egyétek fel a padlóról!”, és akkor jön Iván azzal, hogy „Jó, értjük, amit akartál, ez aranyos, de szerintünk meg így kéne csinálni a dolgot.” Az nekem csak olyan, hogy lehet szeretni a Scorsesét, meg lehet nem szeretni, de amikor téged rendez, akkor nem mész oda hozzá, hogy „Figyelj, haver, szerintem itt egy kicsit több vér kéne, mert így nem jön át!” És az átlag techno-producernél még értem ezt a játékot, de Fekete-Kovács Kornél csak ért hozzá, nem? A másik, amit ugyanabban a részben a Tariska is felhoz, és nekem is beleégett az agyamba, hogy Varró Dani írt egy szöveget, ami egy zseniális popszöveg volt, szóval még csak nem is az „Ó, a magasművészet!”, egyszerűen csak nagyon szépen kijött a ritmus, fasza volt, azt írta, „Kéne még egy kör/Nem rúgtam be még ettől.” Ez csak a refrén, de kurva jó: egyszerű, érthető, megjegyezhető, és közben elegáns, aztán jön az énekes srác, aki nem tudom, talán az Anti Fitness-valaminek volt az énekese, hogy „figyelj, én azért értek ehhez” és átírják arra, hogy „Kéne még egy kör/Még egy vodka, még egy sör.” És tényleg, senki nem kiáltja el magát, hogy „Srácok, már kész volt ez a dolog és most elcsesztétek!” Ami itt történik, az pont az, mint amikor focizni akarsz, de van valaki, aki jobban rúg – csak hagyd dolgozni! Az, hogy kicseréljük az ’egy szótagú főnévre egy szótagú főnév felel’ típusú rímpárra… Az együttműködés nemcsak arról szól, hogy focizzon mindenki, ahogy tud és szeret, hanem tudom, hogy én szar kapus vagyok, akkor mondd meg, hogy melyik posztra álljak be, te vagy az edző. Ilyen értelemben én ebben voltam, csak a szövegíró vagyok, szolgálni jöttem, ha azt kéritek, hogy írjam át olyanra, akkor átírom. Na jó, igazából rosszul mondtam, a koncepció egyáltalán nem zárja ki a jó szám születését, csak rendesen megnehezíti.
A Csaknekedkislány azért jóval szabadabb ennél, ugye?
Hajaj! Nekem az a mennyország, hogy ott vagyok a zenekarral, és úgy írunk meg egy számot, ahogy akarunk. Nincs rajtunk semmilyen gazdasági nyomás, hogy a következőnek slágernek kell lennie, vagy le kell mennie a rádióban, vagy „Gyerekek, ezzel most elmegyünk a kolbászfesztiválra, különben csődbe megyünk!”, olyat gyurmázunk, amilyet akarunk. És igazából úgy mérettetik meg a szám, hogy megcsináljuk, meghallgatjuk, és azt mondjuk: király! Aztán, hogy a közönség szereti-e? Mi főzünk magunknak, és ha ti is kértek belőle, akkor az tök jó, de ha nem, attól még ez egy jó étel, nincs harag. Igyekszem nem figyelni arra, hogy ilyen értelemben kiszolgáljuk a közönséget, mert az lehetetlen. És azt hiszem, nem is azért szeretnek minket, mert direkt nekik csinálunk valamit.
A Csaknekedkislány szeptember 15-én a Carson Coma társaságában lép fel a Budapest Parkban!
