Hirdetés
Hirdetés

Odacsap rendesen – Ilyen a The Hellacopters új nagylemeze

A skandináv garázs-rock alapzenekarának, a The Hellacopersnek a munkásságát általában kétféle képpen szokták értékelni. Az ős-rajongók szerint az “igazi” Hellacopterst az első két album, a 1996-os “Supershitty to the Max” és az 1997-es “Payin’ the Dues” képviseli, ami szélsebes, mocskos, gitár-gerjedős, punkos garázsrockot jelent, rövid sallangmentes dalokkal és víjjogó gitárszólókkal.

Hirdetés

A másik tábor – ahova jómagam is tartozom – úgy véli, hogy a korai lemezek rendben vannak, de a lényeg az átmenetet jelentő 1999-es “Grande Rock” után következik: a 2000-es “High Visibility” és a 2002-es, überelhetetlen “By the Grace of God”. Ez már egy jóval letisztultabb, a 70-es évek második felének dalcentrikus amerikai aréna-rockjából bőven merítő irányvonal, olyan színtű dalszerzési színvonallal, ami párját ritkítja. (Tessék meghallgatni például a “Down on Free Street” című darabot.)

Egyébként a Hellacopters stílusa meglehetősen eklektikus hatásokról tanúskodik, hiszen Otis Reddingtől a Venomig szinte mindent feldolgoztak, ennek ellenére ez a stílus egyedi és felismerhető.

A csúcslemezeket követően 2004-ben megjelent egy hatszámos EP (valami kiadó-kötelezettség miatt), a “Strikes Like Lightning”, ami ugyananolyan mértékben hibátlan, mint a “By the Grace…”; ám a  2005-ös “Rock n Roll is Dead” már korántsem üt akkorát, a dalok fele felejthető. (Sokszor fantáziáltam azon, hogy a Strikes Like Lightning és a Rock n Roll is Dead jobbik fele összerakva egy az előzőekhez hasonló tökéletes albumot eredményezett volna.)

2008-ban már csak egy feldolgozás-lemezt adtak ki azoktól a bandáktól, akikkel együtt turnéztak korábban (“Head Off”), majd a Hellacopters feloszlott. A zenekar főnöke, Nicke Andersson – akit szoktak a skandináv Dave Grohlnak is nevezni, mert ő is dobosból (Entombed) lett énekes-gitáros dalszerző – nem sokat ült a babérjain, és 2010-ben már ki is hozta új bandájának, az Imperial State Electric-nek az első anyagát.

A “Hellacopters light”-szerű zenekar 2016-ig öt nagylemezt jelentetett meg, amiből a három középső viszonylag jól sikerült; a csapat különlegessége volt, hogy a basszusgitáron az új-zélandi The Datsuns frontembere, Dolf de Borst játszott, akit aztán Andersson magával hozott a Hellacopters reinkarnációjába 2016-ban.

Az újjáalakulás érdekes módon nem a 2000-es évek csúcskorszakának gitárosával, a 2017-ben balesetben elhunyt Robert Dahlqvisttel történt meg, hanem a Backyard Babies Dregen-jével, aki alaptótagja a zenekarnak, és pont csak a már említett, első két lemezen játszott.

Hat év koncertezés után 2022-ben megjelent az “Eyes of Oblivion”, ami a beharangozó két kiváló kislemezen (“Reap a Hurricane”, “Eyes of Oblivion”) kívül sajnos nem tartalmazott felejthetetlen dalokat, ennek ellenére szép sikert arattak vele.

Gyenge kezdés, erős folytatás

A tavalyi év végén elkezdtek szállingózni az idén januárra ütemezett “Overdiver” kislemez-előzetesei, amelyek közül az “I Don’t Wanna Be Just A Memory” és a “Do You Feel Normal” sajnos az Imperial State Electric legközepesebb, melodramatikus pillanatait idézték, és bizonyos kétségbeesésre adtak okot.

Az album (amely végül a kézsérülést szenvedett Dregen nélkül készült el) azonban várakozáson felül jól sikerült; azt lehet mondani, hogy a tizenegy  dalból legalább hét működik. Ráadásul kiválóan szól az anyag (Andersson volt a producer), sokkal jobban, mint bármelyik előző korong, az “Eyes of Oblivion”-t is beleértvee.

Az első nóta, a „Token Apologies” máris egy MC5-os garázsrockkal rúgja be az ajtót, megmelengetve kérgesedő szívünket, még akkor is, ha megjelenik benne Andersson újabb kori dalszerzési technikájának egyik idegesítő eleme; a szóló előtti „C”-rész mindenáron való erőltetése, akkor is, ha nem tesz sokat hozzá igazán a kompozícióhoz (ugye az „A” rész a verze a „B” rész a refrén általában.) A másik hasonlóan bosszantó szokás a szeptim akkordok állandó alkalmazása a frázisok lezárásánál; erre nem hoznék külön példát, mert elkeserítően sokszor megtörténik.

A második „Don’t Let Me Bring You Down” az album egyik legjobb dala (szerencsére „C” rész nélkül”), ugyanúgy a „nagy” korszakot idézi, mint a „Doomsday Dreamers”, a „Faraway Eyes”, vagy a lemez legzúzósabb tétele, a „Wrong Face”. A két automatikusan skippelt számon („I Don’t Wanna Be Just a Memory” és a „Do You Feel Normal”) kívül az albumon találunk még két viszonylag jól sikerült balladisztikusabb nótát („Soldier On”, „Coming Down”) és egy nem túl izgalmas bluest („The Stench”), míg az utolsó, a „Leave a Mark” epikus, nagyívű kompozíció, egyszerre kemény és érzelemgazdag, méltó lezárása a lemeznek.

A Hellacopters tagjai kiválóan teljesítenek a felvételeken: Andersson parádésan szólózik, hangja kissé megkopott, de még mindig jól énekel, Dolf DeBorst szerencsére kissé visszafogta magában a benne élő John Entwhistlet (ez korábban sajnos egyáltalán nem sikerült neki), a billentyűs Boba Fett (Anders Lindstörm) a jellegzetes egyhangos pötyögések mellett orgonistaként is teret kap, Robert Eriksson dobjai pedig – mind mindig – most is a skandináv Thor isten mennydörgéseit idézik.

Az „Overdriver” semmiféleképpen nem tökélete alkotás, de mindenképpen reményteli folytatása az előző nagylemeznek, azt mutatva, hogy a Hellacopters még mindig oda tud csapni, mint a villám.

Szöveg: Kőváry Zoltán

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,160KedvelőTetszik
3,116KövetőKövetés
5,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók