Hirdetés

Nyugodt és zord – Meghallgattuk az új Mastodon-lemezt

A zenében a szent tehenek leginkább az úgynevezett progresszív zenekarok között születnek. A Mastodon kezdetben nehezen volt a progresszív kategóriába sorolható, és valójában még most sem ilyen egyértelmű a helyzet, de az biztos, hogy szent tehén. Ez a státusz azzal is jár, hogy a hangos dicshimnuszok mellé legalább olyan hangos „mitől olyan jó ez?” kérdések is áradnak egy-egy új lemez megjelenésekor. Én mégis azt mondom, hogy a Mastodon valóban kiugró zenekara ennek a korszaknak, meg is magyarázom, hogy miért.

Kezdjük azokkal, amik nem a zenéből erednek, de szervesen hozzá kapcsolódnak. Az egyik ilyen a zenekar végtelenül laza és természetes hozzáállása a zenéléshez és az azzal járó ismertséghez. Semmilyen allűr nincs abban, ahogy léteznek a zenei térben. Persze, Brent Hinds gitáros-énekesnek néha elszalad a szája, de amúgy még ő is egy szimpatikus, emberi fazon, aki pont azért beszél hülyeségeket, mert felvállaltan lökött. De a többiek is ilyenek, nem próbálnak a zene nagy megfejtőiként kitűnni, nem akarnak beállni metálpózokba, csak zenélnek, és közben persze élvezik, hogy egyre többen szeretik, amit csinálnak. És ezt olyan természetességgel csinálják, hogy el is tudod hinni nekik. Akit ez a téma hosszabban érdekel, itt egy interjú Brann Dailor dobossal, vagy egy másik Bill Kelliher gitárossal, amikből egyértelmű lesz, miről beszélek, de valójában bármelyikükkel linkelhetnék interjút, mind ezekhez hasonló.

A másik szimpatikus vonás, ami miatt eleve fórból indulnak sok embernél, hogy lépésről lépésre építették magukat, folyamatosan tanultak: magukról, a zenélésről. Behúztak olyan dolgokat, amikről úgy érezték, hogy jó, aztán elengedték, ha mégsem. A karrierjük elején kisbuszban zötykölődtek a nagyvilágban, ma meg már akár fesztivál headlinerek is lehetnek. Egyetlen nagyobb ugrás volt a karrierjükben, mégpedig amikor elkezdtek együtt dolgozni Nick John menedzserrel, aki a kapcsolatrendszerének köszönhetően nagyobb turnékra tudta eljuttatni őket, mint például a Slayer vagy a Tool elé. De ők ekkor sem szálltak el, és a természetességüket mutatja, hogy nekik a menedzserük sem egy szakmunkás volt, aki elvégzi a melót, zenekar meg köszöni szépen, hanem annyira a barátjuknak tartották, hogy a most megjelent Hushed And Grim szövegeit az ő halála ihlette.

És az utolsó összetevő, ami persze a leglényegesebb: ez a zenekar nagyon tehetséges. Már akkor az volt, amikor eszement sludge-dalokat írtak, és ma is az, amikor meg már inkább prog-metál lemezeket. Az ő esetükben is lehet fázni attól, ha dupla albumot terveznek kiadni, de a bizalom annyira erős, hogy inkább elhisszük, hogy ez is jó lehet. Aztán első hallgatáskor még mindig ott a kétely, hogy nem sok-e ez, és az album utolsó harmada kifejezetten fárasztó, aztán második-harmadik hallgatásra kezd összeállni a kép, majd később már nemhogy azt várod, hogy vége legyen, hanem azt, hogy ne legyen vége, és jöjjön még ez vagy amaz a szám, mert még az is kurva jó. Szóval végül egyértelművé válik, hogy nagyot most sem tudtak tévedni.

A lemez nagyon melodikus. Na nem úgy, ahogy mondjuk a 2009-es Crack The Skye, ahol a dallamok szinte követhetetlen folyammá álltak össze, hanem fogósság szempontjából. Még az összetettebb hangszeres pillanatokra is hatásos, dallamos kórusokat pakoltak, de azt sem úgy, ahogy mondjuk a Show Yourself-ben van, mert az kilógott a legutóbbi Emperor of Sand-lemezről, innen meg egyik dal sem. Átlengi az egészet egy olyan borongós hangulat, amit leginkább a Hushed And Grim cím, illetve a borító ír, rajzol le, és ez minden számot összeköt, pedig végtelenül változatos az egész. Szinte percenként akad egy-egy olyan dallam, énektéma, riff, amire rácsodálkozhatunk, de kettő dolgot érdemes kiemelni: a More Than I Could Chew alapriffe annyira egyedi, feszültséggel teli téma, hogy ilyet tényleg csak a legjobb zenekarok tudnak írni, illetve ott a lemezt záró három szám is, ami úgy egyben annyi zenei élményt és emóciót ad, amit általában egy teljes album szokott.

Vannak, akik egyfajta összegző lemezként írják le a Hushed And Grim-et, amiben nyilván van is igazság, mert valóban minden korszakukat megidézik (bár hörgés/üvöltés értelemszerűen már nincs a lemezen, csak a háttérben, hangulatfokozásként), de ez az album több ennél. Nem újrahasznosítja a múltat, hanem újat teremt. Ebben az évben valószínűleg jobbat már nem fogunk hallani, de az utóbbi egy évtizedből is a legerősebbek közé tartozik.

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
874FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk