Gallows – Gallows
(Venn Records)
Gallows – GallowsA brit Gallows új albuma több okból is az év egyik legjobban várt hanganyaga: az egyik ok, hogy az Orchestra of Wolves, de főleg a legutóbbi Grey Britain a hardcore punk műfaj remekművei közé tartozik, a másik viszont nem más, mint a tagcsere, aminek köszönhetően Frank Carter frontembert Wade McNeil váltotta az Alexisonfire-ből. Az énekes lecserélésénél kevés drasztikusabb változás állhat be egy már ismert, komoly rajongói táborral rendelkező együttesnél. Ezért fel volt adva a lecke a Gallowsnak, hogy megmutassák, a zenéjük sokkal több Frank Carternél.
A Gallows múltjáról, Frank Carterről és a tagcseréről egy korábbi írásunkban sokkal bővebben foglalkozunk, most legyen szó kizárólag az zenekar nevével azonos című harmadik albumról, amelynek az előfutára a még tavaly decemberben kiadott Death Is Birth EP Wade McNeillel. Ez az EP egy jó ráhangolódás volt a fintorgóknak arra, hogy belássák: Carter nincs többé, szokjatok hozzá McNeilhez.
Akinek négy dal nem volt elég, azoknak nagyon tudjuk ajánlani a mostani nagylemezt. Érezhetően sokkal súlyosabb, hangosabb, brutálisabb anyag lett, rengeteg futballhuligános kántálással, ami mondjuk nem újdonság a Gallows esetében. McNeil hangja teljesen más hangulatot ad a daloknak, Carter állandó dühkitöréseit és prédikátori státuszát egy sokkal sötétebb tónus váltotta fel, amely hardcore és a punk közül előbbi felé tolja a mérleg nyelvét.
Ellenben hangzásilag a zenekar folytatja, amit az előző két lemezen elkezdett. Karcos, dühöngő gitár, elementáris erővel püfölt dobok jellemzik a dalok nagy részét. Szembetűnő viszont, hogy az előző két albumhoz képest mintha kevésbé akarnának átugrani a műfaj korlátain. Nincs annyi kísérletezgetés, mint a Grey Britainen – mondjuk egy olyan hardcore punk ópusz, mint a The Vulture – és kicsit hiányolom a kreatív, könnyen megjegyezhető, már-már rock and rollos riffeket (Will Someone Shoot That Fucking Snake, Rolling With Punches vagy az In The Belly Of A Shark), amik az Orchestra of Wolvesot jellemezték.
Viszont van helyette 32 percnyi tömény, minőségi zúzás. A Vapid Adolescent Blues egy tökéletes, agresszív punkdal, az Everybody Loves You (When You’re Dead) pedig az egyetlen olyan szám, amely egy kicsit megidézi az Orchestra of Wolves rock and rollját. A lemez legjobb dala viszont kétségtelenül a saját videót is kapó Outsider Art, az egyperces, epikus felvezetéssel és a háttérben hallatszódó huligán kórussal. Sajnos azonban a lemez kissé leül a második felére, de pont ezért jó, hogy alig hosszabb az egész fél óránál, mert mire kezdene egy kicsit ellaposodni a dolog, addigra már vége is.
Igyekeztem minél kevesebb szót ejteni a Carter és McNeil közti különbségekről és nem is tervezek többet. Aki most először hallgat Gallowst, annak ez egy iszonyatosan kigyúrt hardcore punk albumnak hangozhat, méghozzá nem ok nélkül. Aki viszont már az elejétől rajongott a még Frank Carterrel felálló csapatért, annak sem nagyon lehet ezzel sok gondja: a zenekar hangzása szinte semmit sem változott igaz, kissé visszaszorították a kísérletezést, de ezt akár annak is be lehet tudni, hogy Wade McNeillel egészen elölről kezdik az egész zenekarosdit, nem hiába nevezték el magukról a mostani lemezt. Három és fél illetve négy csillagos osztályzat között vacilláltam sokáig, de aztán utóbbi mellett kell döntenem, mivel igazságtalan lenne egy alapvetően jó lemezt kizárólag azért lehúzni egy picit, mert egy fontos tagcsere után nekiálltak a nulláról elkezdeni az egészet.
