A Darkthrone új lemezéről az a városi legenda jutott eszembe, hogy annak idején a Transylvanian Hunger lemez borítójához a fotót faxon küldték át a kiadónak, ezért lett aztán olyan, amilyen. És bár mindenki a saját jelrendszerében fordítja a különböző gesztusokat, számomra az október végén megjelent Astral Fortress, ezzel a civilségében is elképesztően punk, minden úgynevezett műfaji elvárásra nagy ívben fittyet hányó korcsolyázós képpel a fronton ugyanerről a mentalitásról árulkodik. Nevezetesen, hogy továbbra is azt csinálnak, amit csak akarnak. Ez pedig nagyon jó.
Vannak olyan előadók, akik el tudják érni, hogy az aktuális album, vagy maga a zene nem kizárólagos eleme mindannak, amit csinálnak. Ez több módon is lehetséges. Rossz esetben gyakran előfordul, hogy önmagában a zene senkit nem érdekel, és jobb híján zenekarként árult vásári mutatvány, netán a szó szoros értelmében vett freak show lesz a produkcióból. A másik út meg az, hogy egyfajta mentalitás, ha úgy tetszik, filozófia áll össze abból, amit az alkotók csinálnak, aminek központi, de nem kizárólagos eleme a zene.
A Darkthrone egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. Fenriz – most épp Infidel Castro, legutóbb Mohawkwind, előtt More Claypool*, a black metal feddhetetlen szóviccbajnoka ez a drága ember – és a mindig állhatatos Nocturno Culto ugyanis irigylésre méltó öntörvényűséggel járják a saját útjukat voltaképpen a kezdetektől, és mindig úgy és azzal foglalkoznak, amivel és ahogyan épp kedvük tartja. Ha épp a crust / punkra gyógyulnak rá, akkor azt, ha a kifejezetten retro hangzású heavy metalra, vagy a korai doom vonalra, akkor azoknak a behatásoknak engednek. A 2019-es Old Star óta ez már a harmadik lemez, ahol leginkább az utóbbi vonal a jellemző, azaz most is a lassabb, epikusabb dalok határozzák meg az összképet, ugyanakkor ez határozottan jól is áll nekik. Illetve ez is. És az sem feltétlenül hátrány, hogy az utóbbi időben egyrészt merték tágítani a saját kereteiket, mindenféle – nyilván szigorúan analóg – billentyűs hangszerek csatasorba állításával, másrészt kicsit lazítottak a korábban jellemző „100 % DIY” szemléleten, és külső közreműködőket is beengedtek a produkciós csapatba, ami ha sokkal polírozottabbá nem is, de zeneileg határozottan korrektebbé tette a végeredményt.
Az Astral Fortress pedig egyszerűen egy baromi jó dalokból összerakott, autentikus metallemez lett, amiben ott van minden, amitől valaha is jó volt ez a zenekar, csak megint egy kicsit másként. Kapunk hat dalt, epikus, sokszor határozottan fennkölt hangulatban, nem túlvariált, sokszor beazonosítható ihletettségű, mégis csak rájuk jellemző módon összerakott témákkal, okos dalszerkezetekkel, meg egy furcsán disszonáns, de kétségkívül hangulatos instrumentális átvezetést, melynek címében szülővárosuk előtt tisztelegnek. És hát ez az egész hibátlan a maga módján, hiszen bármelyik dalt kiemelhetnénk az akusztikus gitárral lemezt indító Caravans of Broken Ghosts-tól az album kvázi slágereként is említhető Stalagmite Necklace-en át a tíz percet ütő The Sea Beneath the Seas of the Sea-ig, de említhetném bármelyik másikat, a záró Eon 2-ig, ami nem csak a címével utal az zenekar egyik ősdalára.
Hogy sommásan összefoglaljam ezt a már sokszor végigpörgetett 40 percet, a Darkthrone azért sem képes hibázni, mert mindig a saját pályájukon játszanak. Néha kicsit átírják a szabálykönyvet, hogy ne unatkozzanak, a közönség meg nézhet, hogy újabban már a kezesgól is belefér, nahát. Amikor pedig az irigylésre méltóan öntörvényű hozzáállás jó zenében ölt testet, az mindig nagy élmény. Akárcsak most.
Értékelés: 5/5
*Érted, nem kevesebb – Les(s) – , hanem „több Claypool”. Óriási!!!
