Hirdetés
Hirdetés

No Doubt a csúcson – 25 éves a Tragic Kingdom

Akik e cikk írójához hasonlóan édes mámorral emlékeznek vissza a dicsőséges 90-es években eltöltött kamaszkorukra, most a szívükhöz kaphatnak: az évtized egyik legembelmatikusabb mainstream lemeze, a No Doubt Tragic Kingdom-ja ma ünnepli 25-ödik születésnapját. Ez bizony egy negyed évszázad! És míg korábbi évtizedek ikonikus lemezei idővel gyakran veszítenek erejükből, a Tragic Kingdom 2020-ban hallgatva is ugyanolyan elsöprően energikus és izgalmas élmény, mint 1995-ben volt.

A korongot sokan tévesen a No Doubt debütáló lemezeként tartják számon, holott az együttes már a 90-es évek elejétől aktívan, bár javarészt sikerek nélkül alkotott. Első, cím nélküli lemezük szinte észrevétlenül tűnt el a süllyesztőben. Nem is csoda, hiszen a bevallottan a Madnesst majmoló, vidám ska-pop dalok sehogy nem illettek az akkoriban éppen grunge-hullámban kesergő zenei közhangulatba. Később, a kiadó nélkül összebarkácsolt, rockosabb The Beacon Street Collection viszont különösebb hírverés nélkül is nagyobb visszhangot keltett, éppen eleget ahhoz, hogy az együttes újabb lemezszerződést kapjon egy nagy kiadónál.

A háttérben eközben jelentős változások történtek: az együttes alapítója és kreatív motorja, Eric Stefani (Gwen Stefani bátyja) nem rajongott a felfokozott nyomásért és főleg a külsős producerért és végül kilépett a zenekarból. És amit azóta is tud az egész világ: Gwen Stefani szakított gyerekkori szerelmével, Tony Kanal basszusgitárossal, ami először további szakadékként fenyegette az együttműködést, de végsősoron sikerült kreatív energiává kovácsolni és a lemez legtöbb dalszövegének inspirációja lett.

Azonban mindez a dráma önmagában keveset ért volna, ha a lemez nem lett volna olyan átütő erejű, amilyen. A Tragic Kingdom zsánereken és korosztályokon átívelő bombasztikus sikere sok-sok összetevő tökéletes konstellációjának köszönhető. A No Doubt ekkori stílusát visszatekintve többnyire ska-punk elegyként szokás definiálni, de valójában az együttés zenéjét pont a kategória nélkülisége teszi egyedivé és emlékezetessé. Az első lemezre jellemző ska-pop alap megmaradt, de felizmosították so-cal punk és helyenként post-grunge hangzással, majd az egészet nyakon öntötték egy tudatosan dallamközpontú new wave pop fényezéssel. A végeredmény annyira pontos egyensúlyba került, hogy eladható vált szinte bármilyen célközönségnek.

A No Doubt ebben az időben totálisan kikerülhetetlen volt és szinte mindenki szerette a zenekart valamiért. Pont elég dallamosak és csinosak voltak ahhoz, hogy a mainstream felölelje őket, de közben pont elég vadak és flegmák maradtak ahhoz is, hogy a rock tömegek is rajongjanak értük. És persze nem lehet elfeledni a legfontosabb csoda fegyverüket: Gwen Stefanit sem, akiben egy személyben összpontosult a zenekar hiperaktív ezerarcúsága. Stefani egyszerre volt deszkás fiúk vágyálma és osztályelső lányok példaképe. Platinaszőke hajjal és vörös rúzsban nyomta a fekvőtámaszokat a férfi WC-ben a Just A Girl klipjében, miközben ártatlanul és szomorúan pislogott a Don’t Speak alatt, megint máskor melegítőben és spagetti pántos topban izzadt és köpött maga elé koncert felvételeken. Ekkoriban még éles demarkációs vonal húzódott a bájos és vonzó pop cicababák és a szépségideálokra fittyet hányó alternatív rock csajok között, de Gwen Stefani egyszerre volt minden, amit 1995-ben elvárhattunk egy női előadótól.

Na de azóta eltelt 25 év. Hogyan szól 2020-ban a Tragic Kingdom? Ugyanannyira jól. A mai napig lehengerlően hat, hogy az összes egymásnak ellentétes zenei hatás ellenére a lemez végig gördülékeny és konzisztens marad. Az együttes kollektív szerelme a ska felé a kislemezes Spiderwebs és Sunday Morning dalokban, valamint a fenomenális Different People-ban ütközik ki leginkább. Az erre ráépülő fiatalos punk veszi át a hatalmat a bolondos Excuse Me Mr.-ben és a pörgős Sixteen-ben. Az azóta klasszikussá vált Just A Girl, a keserű End It On This vagy a Happy Now remek példák a rádiós rock-ba öltött new wave hatásokra. De ezek felett van itt reggae (World Go ‘Round), disco (You Can Do It) és persze, megkerülhetetlenül, a nagy akusztikus ballada, a Don’t Speak. A két legerősebb tétel érdekes módon a két leghosszabb, legbonyolultabban felépített dal: a címadó és albumzáró Tragic Kingdom és a monumentális The Climb, mindkét dal mintha egy kis különálló teatrális album lenne az albumon belül.

A No Doubt karrierjének előrehaladásával Gwen Stefani fokozatosan beárnyékolta a mögötte játszó srácokat, így hajlamosak vagyunk elfelejteni mennyire profi és magabiztos zenészek Tony Kanal basszusgitáros, Tom Dumont gitáros és Adrian Young dobos, továbbá a későbbi lemezeken és élő fellépéseken végig az együttessel maradó Gabe McNair (szintik és fúvósok). Bár Stefani kétségkívül a zenekar arca, méltatlan lenne figyelmen kívül hagyni mennyire feszes zenei alapokat szolgáltatnak a zenészek a háttérben.

Szürreális belegondolni, hogy a Tragic Kingdom ma olyan őskövületnek számít 2020-ban, amilyen őskövületnek számított egy 1970-ben megjelent lemez 1995-ben. Még érdekesebb elképzelni hogyan fogunk visszaemlékezni 2045-ben a mai slágerekre. Vajon lesz bármi annyira időtálló és értékes, mint például a Tragic Kingdom? Remélhetőleg. Addig is vegyük elő digitálisan, sőt, aki teheti eredeti kazettán vagy CD-n a No Doubt korszakalkotó klasszikusát!

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,927KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,510FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók