Sixx A.M. – This Is Gonna Hurt
(Eleven Seven Music)
Sixx A.M.Nikki Sixx, a Mötley Crüe bőgőse a szakma egyik nagy túlélője. Műfajteremtő zenekarával kipróbált mindent, amit épeszű és totál idióta emberek el tudnak képzelni, annyi drogot és alkoholt fogyasztott el, mint a Balaton Sound közönsége évente összesen, és mégsem halt bele, illetve de, kétszer is, csak nem fogott rajta a cucc, mert a szervezete keményebb dolgokhoz szokott hozzá. A kilencvenes években magához tért, kitisztult, és elkezdett élni, azaz a lóvét, amit a Crüe-vel keresett, inkább feleség- és gyerektartásra költötte, nem hernyóra, üzleti vállalkozásokba fogott és izomból jótékonykodott.
Mára egy lemezcég mellett egy saját zenekart is működtet, fotóalbumokat és könyveket ad ki, saját rádióműsora van, ruhákat tervez, és ő az amerikai egészségügyi minisztérium egyik szóvivője drogkérdésekben – ezt a Heroin Diaries című könyvének köszönheti, amiben élete egyik legsötétebb szakaszáról ír döbbenetes őszinteséggel és fájdalommal. A könyvhöz összerántott egy zenekart is, és felvettek egy kiváló konceptanyagot, amiben elmesélik és kiegészítik a könyvben olvasottakat – ez volt a Sixx A.M. első albuma. Meg is turnéztatta az anyagot, és annyira bejött neki a Crüe-mentes élet, hogy második könyve (egy nagyon szép kiállítású fotóalbum) mellé felvettek egy újabb lemezt is.
A This Is Gonna Hurt a könyvben látható képek egyfajta kiterjesztésének is felfogható, elgondolkodtató szövegvilággal bíró, tipikus amerikai rádiórock-lemez, aminek annyi köze van a Mötley Crüe-höz, hogy Nikki Sixx játszik rajta. Ez azért lényeges, mert ha valaki a Dr. Feelgood vagy a Saints of LA irányából közelít meg az albumot, akkor a harmadik, de legkésőbb a negyedik számnál kiveszi a lejátszóból, és csalódottan rajzolgat pentagrammokat maga elé. Sixx pontosan tudja, milyen zenét kell 2011-ben játszani ahhoz, hogy a rádiók folyamatosan műsoron tartsák, hogy tévés meghívókat kapjon, és promótálhassa saját magát és a brandet – nem véletlenül ő a legsikeresebb a még mindig létező Crüe tagjai közül, és nem Vince Neil vagy Tommy Lee.
Zúzósan kezdődik az anyag, aztán jön egy fogós refrén, amit másodjára már simán együtt énekel a hallgató James Michael énekessel. A faszinak nincs igazán nagy hangja, mint mondjuk Ronnie James Diónak volt, de van annyira jellegzetes, hogy ezerből felismerhessük, ez pedig (nekem) többet számít a hangterjedelemnél. A második nóta az első kislemez/videoklip is egyben, indusztriális metál elemekkel tarkított modern rockzene, jó tempós és húzós, valahogy így kell kezdeni egy albumot mostanában. A gitáros DJ Ashba mellett James Michael dobolta fel az anyagot, vagy programozta a dobgépet, ezt pár nótában elég nehéz eldönteni, mindenesetre jól szól az album úgy, ahogy van.
A 11 nóta között akad lassabb, tempósabb, southern rockosabb, modernebb, és egészen elborult is, érdemes nekiülni és felfedezni a három zenész világát, mert a This Is Gonna Hurt nem egy művész szólóprojektje, hanem három művész közös munkájának terméke, amit hallgatva én amondó vagyok, ideje lenne a Crüe-t elbúcsúztatni, és erre a projektre koncentrálni, mert Nikki így legalább releváns tud maradni.
