Hirdetés

Nettó önsajnálat – Tame Impala-lemezkritika

tame.jpegTame Imapala – Lonerism
(Modular Recordings)

Hiába a sok baljós előjel, azaz rengeteg pozitív kritika és közösségi éljenzés, a fene se gondolta volna, hogy a neopszichedelikus rock ausztrál úttörője, a Tame Impala második albuma ilyen markánsan kiemelkedik az elmaradhatatlan év végi listadömping felhozatalából. Tényleg ez, a ’60-as évek rockját újrahasznosító, kedves gépezet lenne 2012 egyik legeredetibb hangzása? A válaszhoz vezető út hosszú volt, de megjártuk.

Ehh, új Tame Impala – körülbelül ennyire hozott lázba a Kevin Parker vezette ausztrál zenekar második lemezének híre, pedig debütálásuk, a 2010-es Innerspeaker LSD-áztatta tripje egészen a bécsi koncertig elrángatott a megjelenés őszén. A tavaly nyáron (kötelező jelleggel ingyenesen letölthető formában) kidobott bevezető kislemezdal, az Apocalypse Dreams hallatán azonban úgy éreztem, kinőttem én már abból, hogy apu hippikorából megmaradt bakelitekkel a szobájába zárkózó stoner srácok szellemi termékét fogyasszam, és ezen az októberben érkező nagylemez sem sokat segített. Első hallgatásra ugyanis a Lonerism pontosan ugyanolyannak hangzik, mint a már alaposan megunt Innerspeaker: karcosan elszálló gitár, erős Beatles-utánérzés. Miért kell ezt már megint?

„That’s the secret: you find your fucking niche and you stick to it.” – mondta egyszer a Californication nagyszájú menedzserfelesége, az intimgyantára specializálódott Marcy, majd, hogy szavainak hangsúlyt adjon, nagyot tépett aktuális kliense szőrzetén. Marcy Runkle ügyes nő, Kevin Parker pedig minden bizonnyal okos fiú, ha tényleg előre látta: nem kell a receptet nagyon megbirizgálni, elég éppen csak egy kicsivel változatosabb anyagot összepakolni, hogy az előző lemezt is méltató hype-szuperfegyver, a nemzetközi blogszcéna egyöntetű fejhajtással üdvözölje magányos napjainak második zenei dokumentációját. Meg aztán, miért csináljon valaki hiphoplemezt, ha olyan a hangja, mint John Lennonnak?

Persze, irdatlan igazságtalanság lenne úgy beállítani a dolgot, mintha a Lonerism tényleg csak fanyalgásra adna okot. Többszöri meghallgatás után, ahogy az lenni szokott, kerekedik ennek a sztorinak is némi mélysége. Először is, van legalább egy kiemelkedő hangzásbeli különbség az előző anyag és eközött: Parker lényegesen több szintit és széteffektezett zajt használt ezúttal, aminek a második hallgatás során fellépő fejfájás, majd később a nagy masszából kifigyelő apró részletekkel a lemez újabb rétegeinek felfedezése köszönhető. És ahogy a lejárt filmre fotózott, fényt kapott analóg képalbum auditív megfelelője robog előre az egyszerű dalszerkezeteket váltó bő instrumentális betéteivel, az Innerspeaker hangzása már-már minimállá válik a fül számára.

Fölösleges lenne hosszasan boncolgatni, melyik szám melyik ’60-as klasszikusra hajaz a leginkább, elég ügyesen lettek ezek összeollózva – a triviális Beatlestől kezdve az Alan Parsons Projecten, the Byrdsön, Creamen, korai Pink Floydon át a Led Zeppelinig igazából bármit hallani vélhet az ember. Olyan fülbemászó slágert se keressünk, amilyen a Solitude Is Bliss volt, van viszont játékos Mind Mischief, kelletlenül, lassan folydogáló Feels Like We Only Go Backwards, orgonafutamokkal operáló Keep On Lying, és az Elephant makacs dob-basszusa is kellemes meglepetés a vége felé. Ami a szövegeket illeti, Kevin Parker ismét mindenféle absztrakciót nélkülözve, módszeresen bemutatja, milyen is ez az áldott egyedüllét, ami azért sokszor rossz is, meg szomorú, mondanivalóban tehát aligha léptünk előre.

Teljesen természetes, hogy felmerül a kérdés: akkor mi olyan nagy szám ebben az egészben? Az egységes koncepció? Az őszinte megszólalás? A kreatív (ön)újrahasznosítás? A válasz talán valahol a forma és az üzenet interakciójában rejlik. Bármennyire depresszív néhol már a cím is, aztán nettó önsajnálat minden egyes sor, a Lonerism nem lett lehangoló lemez – a dalok részletgazdagsága és lendülete nem hagyja igazán leülni. Nem világmegváltás ez, tudja mindenki, de abban a szomorú évben, amelyben Lana Del Reyből díva (vagy bármi) lehetett, nem olyan rossz ez. Arról nem is beszélve, mekkora eredmény ez egy szobájában kuksoló szomorú szerelmestől. Én örülnék a legjobban, ha a nálunk csüggedő dalszerzők közül csak egyetlennek sikerülne ezt Kevin Parker után csinálni.

Hirdetés

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,000FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló