Hirdetés

Népzene, jazz, és sanzon – Három folk-közeli albumról

Most nem színtiszta népzenékkel akadt dolgunk, de az alapok, az ihletettség, az átitatódás egyértelmű mindhármuknál, és ami a műfaji sokszínűség, illetve karakteres különbözőségek ellenére mégis összeköti őket, az nem is a hagyományokba merítkezés puszta ténye, hanem a szeretetteli odafordulás révén kialakított anyanyelvi, egyfajta újnyelvi réteg, de ezt külön talán már említeni sem szükséges.

Fekete Bori (Chalga, Tárkány Művek) Junior Príma Díjas énekesnő József Attila szerelmes verseit dolgozta fel két zenészkollégájával, Babcsán Bencével (fúvósok) és Varga Kornéllal (gitár), de ez a tény önmagában még messze nem utal arra az érzelmi sodrásra, ami magával húz a lemezt hallgatva. Minőségi József Attila versmegzenésítésekre volt már példa korábban, és most Bori és társainak Szeress, ha kedves az életeM (József Attila megzenésített szerelmes versei) (Fonó, 2022) című lemezét bátran odarakhatjuk például Sebő és a Kaláka produkciói mellé. Egyébként csak a belsőborító szövegéből derül ki, hogy ez elsősorban Bori lemezeként dekódolható („Régi álmom volt József Attila költészetének néhány gyöngyszemét valamilyen formában színpadra vinni…”), a tíztagú előadógárdából négyen lettek a frontborítóra kiírva, hármukon kívül még Kautzky Armand színész, ő a prózai részeket mondta fel.

Az album összkép kifejezetten színes: felcsendül megannyi zeneiség a tiszta népzenéktől és tényleges (a főtémára rímeltetett) népdaloktól a „Makám-iskola” féle világzenéig, az atmoszférateremtő színházas és klasszikus rádiójátékos hangulatokig. Eleve, ez a dalokat, prózát és ritmikus popféleségeket is beépítő szerkezet egészen közel áll a színpadi előadások hangvételéhez, így mindvégig drámai körben maradunk. Persze ezek még csak a szimpla tények, valójában a kulcs nem is az, hogy klasszikus és rég megnemesedett sorokról, és egy költőóriásról van szó, hanem az időtlenségből hozzánk elérő és erősen belénk markoló szorításról, hogy semmiképpen se távozhassunk üres kézzel és szívvel. Ez utóbbi főleg játékban van, hiszen egy többrétegű, kritikus pillanatokat is felvállaló műtől el is várjuk, hogy érzelmileg felborzoljon, és mellkast szorítson, a kérdés tehát, hogy akarati szinten tovább tudunk-e mindebből vinni valamit. Ezzel a gondolattal már némileg túl is lépünk a kulturális műélvezet alapállapotán, itt a kérdés a mű akarati-morális hatása: át merjük-e gondolni a saját életünket és másokhoz fűződő viszonyainkat, magánéleti és akár szociális szinten is. József Attila zsenije nem kérdéses, úgy mesél saját életéről, szerelmi megpróbáltatásairól, sajgó vágyairól, ami csak a valódi költészet sajátja, így önmagán keresztül rólunk is regél: kik vagyunk, mit érzünk át megéléseinkből; de ez az egész persze csak akkor számít, ha kispolgári alvásunkból újra emberré szeretnénk ébredni.

Fekete Boriéknak sikerült megugrani a nagy vállalást: ahogyan az énekelt, elmuzsikált és szavalós részeket összerakták tematikailag és lelki hatásában is, azt tanítani kéne. Igaz, ezt a tömény és áttisztító erejű aura-kiformázási készséget úgysem lehet kurzusokon elsajátítani, ezért más szinten kell megdolgozni. (További muzsikusok: Lisztes Jenő: cimbalom, Eredics Dávid: fúvósok, Kuczera Barbara: hegedű, Fekete Márton: brácsa, Takács Szabolcs: basszusgitár, Kertész Ákos: dob.)

A Borbély Mihály Polygon a kiváló jazz muzsikus folkos, népi- és ősi zenéket beforgató, azokat alapjaikban megszólítani képes, így párbeszédre is hívó produkciója, ezért szükséges befogadói részről a műélvezethez az eleve nyitott, műfaji határokon kevéssé fennakadó lelkület, vagy pedig némi zsánertágítási hajlam. De ne ijedjen meg senki, nincs itt szó népzene-erőltetésről, pátoszos nagyotmondásról, sem pedig üveggolyókba zárt sznobságról, a triónak éppenséggel olyan gondolati/érzelmi energiaáramoltatást és szabadon kezelt ötletkibontakoztatást sikerült összehoznia és bensőséges univerzummá formálnia, amibe meglehetősen jó belefeledkezni. A belecsapunk a lecsóba indítás igazából többfunkciós berántás, képbe kerülhetünk hangszeres és hangszerkezelés ügyben, és már felvázolódik néhány fővonal is. Borbély Mihály sokféle fúvóst szólaltat meg, de persze szaxofonnal nyit, Lukács Miklós cimbalom és Dés András ütőhangszeres játéka pedig ekkor még ritmusszekcióként fungál, de ne aggódjunk, ők is elég hamar megcsillantják valódi kvalitásaikat. És ettől lett igazán jó az Enchantement (Fonó, 2022): az első felfutást követően ki is lépnek a hagyományos jazztrió szerepéből, azaz annak sztenderd-kényszereiből. Pillanatra sem feledik persze az eredeti hangszerfunkciókat, de azok csak laza kikacsintások, most másfajta barangolásra invitálnak: ízek, imák, korok, hangulatok, természetes és megismerni vágyott ösztönök, tudati és emóciós szálak, azaz az emberi teljesség megismerés-szenvedélye vonul végig a szemünk előtt; mert igen, rendkívül vizuális ez a zenei utazás. Sem időbeli sem térbeli megkötés nincs: éppúgy jelen éreztem magam a modern kor előtti természet közeli világban – amikor még csak pikulák és egészen egyszerű ütőhangszerek szolgáltatták a kifejezésmód eszköztárát -, mint a személyes gyermekkor emlékeiben, ami nem is feltétlenül kötődik konkrét zeneiségekhez. A Polygon muzsikájával tehát nagyot repülhetünk, megkönnyebbülten oldódva el rögtől és egótól, és azon tényektől is, hogy ezt egy adott pillanatban mondjuk kortárszenei szöszmötöléssel érik el, vagy pedig gyöngédebb tónusú jazzeléssel. Igazából az összes szerzemény külön kis világbuborék a lemez halmazán belül, olyan zamat-sűrítmények, melyek mindegyikéből egész albumnyik lennének kibonthatók; ám így rövidebbre vágva és egymásra halmozva mégis jobban járunk: nincs idő semmit elunni, és megkapjuk bónuszba az újrázás sürgető sóvárgását. Egyértelműen ez most a legjobb kortárs jazzlemez a hazai piacon, kapitális hiba lenne kihagyni.

Caussanel Izabella és Orbay Lilla énekesnők Ephemere nevű produkciójából az Ötödik Évszak egyik koncertjébe ékelődött pár dalból vehettem elsőre mintát, és az egyébként is felfűtött hangulat közepére időzített apró csodákkal együtt érkezett a sürgető vágy: legyen velük még külön is dolgunk. A Te is tudod (Fonó, 2022) album zenészkülönítménye a brácsás Sündi vendégszereplését leszámítva más, mint az Ötödik Évszaké, aminek ugye Izabella az énekesnője, és az Ephemere zeneiségének fókuszpontjai is jelentősen odébb lettek belőve a népzenétől. Persze valamicske azért innen is bejátszik, de jóval karakteresebben körvonalazódik a huszadik század első felének jazz és sanzonvilága, a bárok bensőséges atmoszférájának beidézése, némi tangó, latinos cseppek, aztán valamicske gitáros folk. Kiszerelésében áttekinthetően szellős, de sosem kiüresedő, inkább tágas, mézes és borzongató ölelésű. Az effajta muzsikák eleve úgy működnek igazán, ha összeáll az ugyan korokhoz köthető, mégis időtlenné kevert hangulat, amibe mindenki beleálmodhatja a maga személyes tripjét. Igazából lövésem sincs, hogyan lehet ezt a képszerű emocionális hatást elérni, talán elég hozzá valamicskét tudni a szwing és sanzonklubok világáról, ismerni a hanglemezek és filmek legjobbjait, gesztusokat, tartást, nézést, lelkileg hordozni a huszadik század összeurópai kultúrájának eszenciáját. És persze valahogy át is kell tudni adni ezeket a belső képeket és élménymorzsákat…

Az Izabella és Lilla közti művészi/alkotói kémia hermetikusan illeszkedő vonalak és erőterek áramlásában kulminálódik, és ez a lelki ikerség szinte fájóan mélyre karistol, egyszerre mámorító és bírhatatlan csodákat idéz, néhány dallal mást se csinálnék, csak állandóan újraindítanám. De nem szabad. Mégpedig pont ezért, az édes fájdalomfürdőzés végtelenné nyújtásának vágya miatt: a legjobb dolgokat nem érdemes nyakló nélkül szürcsölni, sem kihasználni, sem elkoptatni. Ha pedig túl személyessé gyúrom, akkor kihagyom a ziccert, a dolgok valódibb megismerésének lehetőségét, mert amit túl közel húzunk, abba úgyis belebukunk, főleg amikor ennyire szerelmetes a bája. Viszont a fordítottjára is figyelni érdemes, ha nem merjük elég közel engedni, akkor hivatalnokokká aszódunk, üveg mögül bámuljuk még azt is, ami pedig nekünk van szánva. Ahogy a bölcsesség tartja: ezek az élet apró ráadásai, nem soványodhat le belső lényünk aszketikussá a félelmek és a bűntudat hóesésében, de azért a tűzbe se hulljunk alá a bódult akarás túlzásaiban. Egyszóval marad a mérték. Csak hát kár, hogy nem megy ez sem, az Ephemere túl nagy kihívás volt számomra, túl közel engedtem.

További muzsikosok: Sebestyén Patrik: trombita, Stummer Márton: gitár, Gyányi Tamás: bőgő, Bitó János: harmonika, Telegdi Gáspár: harmonika.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,907KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk