Az elmúlt évek egyik legsokoldalúbb énekes-muzsikusa, vagy bátran mondhatjuk, hogy művésze Szirtes Edina Mókus, akinek gazdag és megejtően színes pályaképe most két nagyszerű és nem könnyen felejthető szólólemezzel gazdagodott. Ezekről, valamint életútjáról és hitvallásáról is faggattuk.
Kecskeméten és Szegeden kezdted zenei tanulmányaidat, mesélj kicsit erről. Mennyire határozza meg a pályádat, hogy klasszikus a képzésed?
Kecskeméten kezdtem 6 évesen a zenei tanulmányaimat. Amióta az eszemet tudom, mindig is zenét tanultam. Nem volt választás, versenyek, felvételik, megmérettetések, diplomák jöttek, és most ez…. Ha úgy vesszük, teljesen átlagos, hétköznapi, mondhatni unalmas az életutam. Zeneoviban kezdtem és zenész lettem. Semmilyen hátrányos helyzetben nem voltam. A világ legkedvesebb emberei a szüleim. Nem éheztünk, mindenem megvolt. Szeretetben nevelkedtem, kiváló tanáraim és mestereim voltak. Mindig azon ment a gyötrődés, hogy felérjek valahogyan hozzájuk, megháláljam azt az alig felmérhető gazdagságot, amellyel megajándékoztak. A klasszikus zene minden muzsikusnak, művésznek, sőt minden embernek az élete részévé kellene, hogy váljon. Majd odabenn egyénileg eldőlne, hogy milyen százalékban. De nyomot kell, hogy hagyjon egy egészséges emberi lélekben. Persze nem kell minden nap klasszikus zenét hallgatni, ám azt a végtelen gazdagságot, amit magába foglal, mindenkinek át kellene élnie. Aztán már, ha soha többé nem hallgat ilyesmit, akkor is megváltozik tőle valami. Talán jobbak, nemesebbek lehetünk általa. Elsősorban ez az, ami a klasszikus zenei tanulmányaim lenyomata bennem.
Ez végül is könnyíti, vagy nehezíti a mozgást a különböző stílusok között?
Szakmailag úgy gondolok a zenélésre, hogy minden egyes hangot, melyet kiadunk magunkból, tovább és tovább kell formálni, tökéletesíteni. Soha nem elég jó és szép, mély, vagy végtelen. Csak pillanatokra érezhetjük, hogy létezik valahol egy ilyen világ. Nekem ez a klasszikus zene. Ezt tanultam és tanulom tovább míg élek. Minden egyes hang megformálása, és ahogyan gondolunk rá, miközben éppen megszületik. Valahonnan fentről kapjuk és tovább kell tudjuk adni a lehető legteljesebb épségben, ahogyan mi is kaptuk. Bár a zenei formák sokszínűsége és sokfélesége mindig megörvendeztet, sohasem fogok egyet sem tökéletesen birtokolni, vagy a stílusjegyeiket maximálisan magaménak tudni. Számomra csoda ez, de be kell látnom, más az utam. Valami egyszemélyes, mindenhonnan összetartó, rajongásból született hang és hangzás egyveleg – nos ez vagyok én. De nem tudom. Mindent szeretek, mert minden stílus szerethető és lenyűgöző, ha a legjobb előadóit hallgatjuk. Amikor egy számomra még ismeretlen, új stílus képviselőjét hallom, akkor azonnal én is akarok olyat játszani. Minden ami megfog, ami megérint, az meg is változtat és gazdagít! És nem csak a zene, bármilyen művészet, vagy akar egy nagyszerű és igaz ember is. Tehát minden amit kintről kapok az valamit munkálkodik itt benn, és folyamatosan születnek így hangok, amiket el kell énekelnem, vagy ki kell hegedülnöm, függetlenül stílusoktól – amelyekből sokszor nem is tudatosan köszönnek vissza dolgok. Valahogy így működik bennem ez a stílusrengeteg, amiben én is keresem a helyem. Nem tudom letenni a voksot egyik mellett sem. Ha költő lennék, elmondanám, ha festő akkor megfesteném, és így tovább. Tehát van valami egység, nem elsősorban zenei, hanem gondolati, ami minden munkámat átöleli, akar pop, vagy komolyzenét írok. A muzsikában persze vannak egyértelmű stílusjegyek, melyekkel könnyebb valami egységesség látszatát kelteni. Ilyenek például a sok hegedűvel, vagy egyéb vonóshangszerrel kísért művek, aztán a páratlan lüktetésű, váltakozó ütemszámú dalok, ezek jól jellemeznek engem, de talán nem ez a lényeg.
A hangszeres, vagy a vokális képzés a nehezebb? Külön lehet ezeket választani?
Kicsi korom óta olyan zenei képzésben vettem reszt, melynek az az alapja, hogy mindent eléneklünk, mielőtt hangszeren eljátszanánk. Elénekeljük, lehetőleg tisztán intonálva, elszolmizáljuk, majd a hangszerünkön próbálkozunk vele. Tehát így tanultam az éneklést és nem direkt módon. Persze a Kodály iskolában, és később a konziban végig kórusban énekeltem, ahol folyamatosan tanultunk hangképzést, meg persze minden körülmények között intonálni, ami a hegedűhöz – és bármely vonós hangszerhez, ahol ahol intonálni kell – elengedhetetlen. Zenei tudásom java részét Rozgonyi Éva nénitől, a karnagyunktól tanultam, és bár „csak” együtt éneklés zajlott, ami valójában öröm és játék, de ez az együttes játék a figyelmet, az igazodást a többiekhez jól megtanította nekünk, valamint nem utolsó sorban azt a csodát, amikor a sok egyedül álló hangocska egyszerre csak átváltozik egy hanggá. Felettünk tündöklő csodálatos létezés ez, ami megújítja a világot és meggyógyítja a szíveket. Ez lesz a sok pici, különálló hangból. Mindegyikre, legyen az bármilyen, nagyon nagy szükség van. Ha egy is hiányzik, már nem olyan az a bizonyos eggyé válás. Tehát nincs nehézségi különbség a vokális és a hangszeres képzésben. Egyik a másik nélkül nem megy.
Egyébként már az elején tudtad, hogy énekes-zenész leszel?
A mi leszel ha nagy leszel kérdésre valamiért már óvodás koromban azt válaszoltam, hogy zeneszerző! Persze a felnőttek csak legyintettek a hófehér hajú, kerek fejű kislány válaszán, aki akkor voltam. Aztán ahogy később tanítottam, láttam, hogy ez nem nagy dolog, a gyerekek nagy része nagyon is tudja, mit akar. Tele vannak ötlettel, fantáziával, tehetséggel. Csak később valami történik és elfelejtik, hogy valaha tudták…
Hogyan lehet megőrizni a saját hangot, hangzást, önálló karaktert ennyi stílus közt?
Arra tudok csak tippelni, hogy valamilyen nyugtalanság okozza, hogy nem elégedtem meg egyféle stílussal annak ellenére, hogy példaképeim azok a művészek, akik képesek voltak tökéletesen magukévá tenni az általuk kiválasztott zenei karaktert, mert ez elmondhatatlanul fegyelmezett munkát követel meg nap, mint nap. Valami mindig arra késztet, hogy halljak valami új és eddig általam nem ismert muzsikát. Így ismertem meg az örmény, az indiai, vagy a kurd zenét is a Magyar Rádió műsoraiból. Utazás közben egyszer csak megállt az idő és megszűnt a világ körülöttem, ahogy az örmény dudukot meghallottam. Egyszerűen szeretem a meglepetéseket, amik egycsapásra fordítanak az életemen, és ezek a zenei találkozások ilyenek
Nagyon más, ha valakinek az albumán közreműködsz, mint amikor saját albumot, szerzői anyagot készítesz?
Ha valaki megkér, hogy játsszam a lemezén, akkor először is nagyon szépen megköszönöm, aztán letisztázódnak a feladatok. Ha egy énekest kell kísérnem vokállal, vagy vonós hangszerélessel gazdagítani egy dalt, akkor nem az én világom erőltetése a lényeg, hanem addig kell hallgatni magát a dalt, amíg egyszer csak „elárulja magát”, azaz kihallatszódik, hogy mitől lesz valóban gazdagabb, teljesebb, mit kíván igazán. Ez a jó eset. És ez a cél. Ekkor a legnagyobb zenei alázattal kell „problémamegoldó” muzsikusnak lenni. Ha igazan jól sikerül , akkor mindenki megismeri, hogy mi voltunk azok, tetten érnek, de anélkül, hogy ezt akartuk volna. Van amikor direkt azt akarják tőlünk, hogy a ránk jellemző zenei világot jelenítsük meg a zenéjükben, hogy gazdagabb legyen általunk. Ez picit könnyebb feladat, de ha csak ezt kellene mindig tenni, akkor nem lenne kihívás. Azért is szeretek jazzt játszani, mert minden pillanatban feszülten kell figyelni, hogy egyáltalán talpon maradjunk. Állandóan többet és többet kell valahogy saját magunkból elővarázsolni. Ez rendkívül izgalmas dolog. Erre a legjobb gyógymód, ha a muzsikustársainkra összpontosítva minden pillanatban magunkba szippantjuk azt a mérhetetlen tudást amivel rendelkeznek, és így mi is lépésről lépésre jobbakká válhatunk. De ha már itt tartunk, a jazzben érzem a leginkább csúnya szóval a „hasznát” a klasszikus zenei tanulmányaimnak. Egyébként is azt a jazzt szeretem legjobban, ahol e két zenei műfaj összemosódott határtalansággal él együtt.
Próbáljunk egy kicsit eligazodni a sokadalomban, ami szerteágazó munkásságodat jellemzi. Más egyébként amikor könnyűzenében mozogsz, és más amikor az úgynevezett komolyabb stílusokban, jazzben, kortárs és világzenében?
Zenei sokadalmam oka a rendetlenség, de nem trehányságból, hanem picit a telhetetlenségemből fakadva alakult ki. Nem tudok rendet tenni, pedig próbáltam. Annyi és annyi lenyűgöző műfaj van, hogy nem tudok egyet sem birtokolni. Még kis időre sem. Meghallok valami újat és végem van. Erre azt találtam ki végső elkeseredésemben, hogy olyan zenét kell csinálnom, amit kizárólag egyedül írok és játszok föl. Minden egyes pillanata egyedül születik meg bennem, majd egyedül is adom ki magamból. A zenésztársaim zsenialitása sem szólhat bele ebbe, mert akkor elterelődik a figyelem arról, hogy kiderüljek saját magam számára. A hibáimmal, hiányosságaimmal, mindenemmel együtt. Ezért született meg a két szólólemezem a Gryllus kiadó támogatásával, és ezert játszottam fel teljesen egyedül mindkét lemezt. A sors különös ajándéka, hogy az egyik témája az Út és erény a Tao Te King-ből Weöres Sándor fordításában, Kováts Kriszta megbízásából . Nagyon fontos nekem ez a zene már csak e miatt is. Ezen hallható az a stílusok közti határtalanság, amely jól jellemez. Komoly zene? Könnyű zene? Világzene? Nem tudom, majd a hallgatók eldöntik, hogy kinek mi. De a legeslegfontosabb, ha zene lesz belőle! Igazi, őszinte, ez a célom. Kilepni a zaj kategóriából, hogy fölöslegesen ne okozzak én is hangszennyezést, a már így is rémesen hangos Föld lakóinak.
Tehát a Tao az én útkeresésem, mint muzsikus, és mint ember, és talán vigasz lehet sok velem hasonló keresőnek, míg a Szerelmesezős lemezt egyértelműen álmodozó barátaimnak és embertársaimnak ajánlom szeretettel. Ezen az albumon barátaim versei mellett két feldolgozás is szerepel, amit kicsiny hazánkban nyilván mindenki ismer. Ezeken a dalokon generációk nevelkedtek, s lettek jobb és igazabb emberek, és nekem sem koptak ki a szívemből. A két lemez attól válik testvérré, hogy zeneileg egy vérből valók, egyedül játszottam fel őket. Mindkettőről elmondható: zene sok hegedűre és énekhangra. Együtt szemlélve milyen érdekes, hogy mai fájdalmak, örömök, gondolatok mellet – ez a Szerelmesezős – több ezer éves gondolatokat is hallhatunk. Nekem természetesen mindkettő egyformán fontos.
Hallgatóként is átjön, hogy ezek nagyon személyes hangok. Nekem olyan, mintha a Tao egy legbelső, szellemi utazás lenne, a Szerelmesezős pedig egy lelki összegzés.
Igen, így van. A Tao vigasz lehet a nyugtalanoknak és a szomorúaknak, míg a Szerelmesezős alapot adhat álmodozóknak, vagy ha valaki máshogyan szomorú. Például a szerelemtől… A Tao a megszületésekor is, és amikor játsszuk, akkor is utat mutat. Már attól, ahogyan kiejthetem a gondolatait a számon. A szavak gyógyítanak. Ez a zene a legfontosabb eddigi életemben, bár tudom, nem egy popsláger halmaz, tényleg nehéz lesz eljuttatni a hallgatókhoz, de ez misszió így pedig minden egyes befogadómnak szívből örülök. Nagyon sok szabad-improvizatív rész van benne, mert a szavak mellett nekem, mint muzsikusnak kellett még, hogy tovább játszhassam, annyira szépek a gondolatok.
A Szerelmesezős lényegesen egyszerűbb. Talán azokhoz állhat közelebb, akik otthon szeretnek álmodozni egyedül, akik szerelmüket siratják vissza – egy titkosat például, vagy csak szeretnek dúdolgatni. Ezzel a lemezzel társ szeretnék ebben lenni, ahogy nekem is társaim a hallgatók. Nem vagyunk egyedül.
A színházi kötődések nagyon erősnek látszanak. Kell balanszírozni a színházi éned, és a színpadi előadói munkák közt? Így kívülről egészen munka megszállottnak tűnsz, hogyan jeleneik ez meg a mindennapi életedben?
Valóban nagyon kötődöm a színházi munkákhoz. Két dolog miatt. Először is, a színház = varázslat! Ezt mindenki tudja , aki dolgozott már a színfalak mögött. Nincs megszabadulás, ha egyszer rabul lettünk ejtve. Ez tartja össze szerintem magukat az épületeket is, mint ahogy az ott élő, alkotó, érző művészeket. A másik, hogy mindig is vágytam valami összművészeti dologra. Mert ezek szerint annyira telhetetlen vagyok, hogy nem csak a zenei stílusokat habzsolom, hanem meg a zenén túl is kell valami… De komolyabbra fordítva, tényleg úgy gondolom, hogy a zene is csak alibi valami sokkal nemesebbhez, aminek minden igaz dolog a része. Hangsúlyozom, az egyszerű és igaz emberek éppúgy részei, mint a művészek. Ezért szeretem az összművészetet is, mert összeadódnak a jó dolgok és lesz egy még jobb, mint a kórusban a sok kicsi hang összeadódása. Valamiből több lesz egy másik által. Ilyen maga a zenélés is. Zenésztársaim nélkül jóval kevesebb vagyok. Ha megtisztelnek és játszanak velem, akkor általuk én is több lehetek. Akar csak a közönség befogadása, ami szerves része ennek az egységnek. Nélkülük szinte semmik vagyunk, de az biztos, hogy sokkalta kevesebbek, mint az ő befogadó szívük–lelkük-szellemük által – és ez így megy körbe körbe.
A zeneipar átalakulása, a háttéripar megroppanása mennyire befolyásolja a pályádat? Miken dolgoztok most?
Müller Péter Sziámival most együtt gondolkodva munkálkodunk a Fabula Rasa negyedik lemezén. Nagy dolog és kihívás szakmailag és emberileg egyaránt, van mellettünk valaki… Így sokkal tudatosabban készülünk az új lemezünkre, amely zenén túli meglepetést is tartogat. Nekünk az a dolgunk, hogy addig játsszunk, amíg csak tudunk. Lelket öntsünk a hiányt szenvedőkbe, örömöt a szomorúakba, álmot vigyünk az álmodozókhoz, sírjunk azokkal, akik azt szeretnék, hogy velük sírjunk. A zene lényege számomra ez a szolgálat. Ha ezért meleg ételt kapunk, mert nincs pénz, akkor jó szívvel elfogadjuk és megesszük. A körülmények nehézsége csak többletet ad a muzsikánkhoz. A mostani lemezeimet eddig majdnem csak ajándékba adtam. Nekem a legnagyobb ajándék az, ha elfogadják, meghallgatják és legbelülre viszik.
