Hirdetés

Nem volt jó a Pixies, de lehetett rajta jól is szórakozni

Az első magyarországi Pixies-koncertre még ahhoz képest is sokat kellett várni, hogy Black Francisék 1987-ben adták ki az első lemezüket: ezt a koncertet ugyanis két éve kellett volna megtartani eredetileg a Budapest Parkban, de ugye jött a covid. Hogy mennyire nagy idő ez, azt jól mutatja, hogy van barátom, aki még szépreményű fiatalként vásárolta meg erre a koncertre a jegyét, most viszont már azért nem tudott jönni, mert azóta a második gyereke is megszületett (szép volt, Peti!).

Az eltelt idő azért is fontos, mert a Pixies eleve nosztalgiazenekar még akkor is, ha valamiért kiad új lemezeket. Az új lemezek egyébként nem is rosszak, de valójában semmit nem tesznek hozzá az 1991-ben lezárult időszakhoz, az este 8 előtt kicsivel megkezdett koncerten pedig az is bebizonyosodott, hogy csak látszólag nem rosszak azok az újkori lemezek, de erről kicsit később.

Szóval a Pixies egy elég fura helyzetben lévő zenekar, és nem csak azért, mert kevés kultzenekarról kötelező leírni minden létező helyen, hogy Kurt Cobain kedvencei voltak. Ők ugyanis a csúcskorszakukban egyáltalán nem futottak be, ezért amikor több, mint tíz éves szünet után 2004-ben bejelentették, hogy aktivizálják magukat, eleve jóval több embert érdekelt, mint az az időszak, amikor a legjobb dalaikat írták. Időközben ugyanis főleg a Pitchforknak, a Harcosok Klubjának és társainak köszönhetően hivatkozási alappá vált a zenekar neve, a 2000-es évek indie hullámában pedig hirtelen kötelező bulielemmé vált a Debaser és társai. Ráadásul valójában ez sem Magyarországon történt igazán: a túlnyomórészt médiamunkásokból álló hazai Pixies-bázis természetesen létezik, és főleg nekik köszönhetően félig meg tudott telni a Budapest Park, de valójában Magyarországon soha nem volt különösebben nagy dolog a Pixies Budapest egyes kerületeit leszámítva, úgyhogy ez az egész koncert valamiféle nem várt ajándék volt így a nyár végére.

Hogy valójában mennyire fontos zenekar ez, arról lehetne vitázni, mint ahogy arról is, hogy pontosan miért is kevésbé ciki a Pixies 40 éves dalaira felidézni a fiatalságunkat, mint mondjuk az ezredik Faithless-bulin, a keddi koncerten viszont egészen más problémák voltak. Olyan volt ugyanis, mintha mindent megtettek volna azért, hogy elbizonytalanodjon abban az ember, jó zenekar-e ez egyáltalán.  

Az amúgy kiváló Gouge Away-jel kezdődő koncert első fele annyira enervált és semmilyen volt ugyanis a kötelezőn túl semmit nem hozó, ráadásul az évek során a kilátástalan fejhangon nyivákolásról kissé rekedtes orgánumot szerzett Black Francis-szel az élen, hogy az is felmerült, valójában egy nagy átverés az egész. Voltak dalok, amikor egészen konkrétan valami dögunalmas countryzenekarnak tűnt az a Pixies, ami eredetileg abból épített karriert, hogy a halk-hangos-halk-hangos alapra épülő zenéjükre egészen tökéletesen össze is lehetett törni dolgokat, ha olyan kedve volt az embernek. Ehhez képest ott állt mindenki egyhelyben, és hozta az újkori lemezekről ismert középszert.

Aztán valahol a koncert második fele környékén kiderült a varázslat: ha egy zenekar a legjobb dalait játssza, és nem azokat, amik valójában még a saját rajongóikat sem érdeklik, akkor az egy jó koncert lesz. Nem mondom, hogy leszakította a fejemet a már említett Debaser vagy a Caribou, esetleg a persze kihagyhatatlan Where is my Mind, de itt legalább felvillant valami abból, hogy miért is övezi szinte vallásos imádat ezt a zenekart. A probléma az, hogy épp amire elkezdtem volna elhinni, hogy ez végül is egy jó koncert, történt valami halálosan unalmas, ami miatt olyan fontos dolgokon kellett töprengenem, hogy ha nincs a producerként a Pixiesnél kezdett, majd a Nirvanával félistenné változott Steve Albini, akkor is annyira hatásos lett volna-e a végeredmény régen, hogy 40 évvel később még Budapesten is van értelme megemlékezni róla. Valószínűleg amúgy igen a válasz, hiszen ezek a dalok iszonyatosan fülbemászók, több életszakaszhoz is tökéletesen illenek, ráadásul még 60 felé közeledő zenészek előadásában is tudnak néha nagyon vagánynak tűnni.

A probléma az, hogy talán pont ahhoz az életszakaszhoz passzol a legkevésbé a Pixies, amiben most a zenekar tagjai vannak.

Jó koncert volt? Igazából nem, viszont lehetett rajta jól is szórakozni, beszélgetni a régi időkről, elemezni a popzene haladási irányát, meg ilyesmi. Mellette meg mégis csak ott zajlott előttünk a poptörténelemnek egy olyan része, ami Magyarországra sajnos csak a 2020-as években jutott el.

Fotók: Bódis Krisztián / Budapest Park

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,908KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk