„Nem mindenki képes ám felejteni!”- Megnéztük a Szörnyeteg: Jeffrey Dahmer-sztorit

Megmondom őszintén, el akartam kerülni ezt a sorozatot, mert pár évvel korábban egy hasonló film kapcsán már túlságosan filmközpontúak lettek a mindennapjaim. Annyira mindent akartam tudni egy rossz film mögött álló valós történetről, hogy sokkal többet foglalkoztatott, mint kellett volna. Ezt szerettem volna most elkerülni, de az első bökkenő már megállított: míg a Gypsy Blanchard-történetről tudtam, hogy rossz sorozat lesz, addig a top 10-es Netflix élmezőnybe csak nem sorolnak be olyat, ami tényleg bűnrossz.

Egyébként a Blanchard-történetet felgöngyölő 2019-es A tettben annyira magával ragadott a rejtély, hogy szabályosan sértett, hogy a róla készült sorozat mennyire amatőr lett. A gyenge színészi játék mögött egy münchausen-szindrómás anyuka és lánya sztorija állt, ami hasonlóképp hírhedt történet lett, mint a Jeffrey Dahmer-ügy. A Szörnyeteg: Jeffrey Dahmer című sorozatban viszont a színészek nagyon sokat hozzátesznek a film sikerességéhez, és inkább maga a rendezés és a történeti szálak bemutatása azok, amik rontanak az összhatáson.

Szóval az 1990-es évek után ismét gyakran ismételt név lett a Jeffrey Dahmer, hála a Netflixnek. Az egész sorozat attól nyeri el szürrealitását, hogy az elkövető mindezeket saját maga, személyes motivációból mesélte el ilyen részletgazdagon. A ridegséget és a vérengzést – az utolsó epizód kivételével – egyszer sem tolja az arcunkba, hogy az a vállalhatatlanul sok művértől legyen gyomorforgató. Az embernek attól szorul el a torka, hogy mindenről csak sejtetést kap, amit lehet úgy is értelmezni, mint a sorozatgyártók kegyeletből meghozott döntése az áldozatok családtagjai felé, de ez nyilvánvaló, hogy ekkora tragédiát nem lehet elég szolidaritást vállalva, részletgazdagon tálalni. Legjobb lenne sehogy se tálalni?

Amit a kilencvenes években el akartak felejte(t)ni, azt most az újra emlékezéssel erősítik meg

Amióta kint van a sorozat, azóta már több hozzátartozó is kinyilvánította nem tetszését. Nehéz is megszólalni úgy a filmről, hogy annak részleteit ugyanezen kegyeleti szempontokat szem előtt tartva taglaljuk. Elég kétélű maga a kommunikáció is ezekről, hiszen a sorozat befejező epizódjaiban többszörösen elhangzik, hogy merüljön a feledés homályába az eset, a felépülés érdekében. Feledés, vagy sokkal inkább eltusolás? A gyenge rendőri intézkedéseket, és a közösségi szerveken átívelő rasszizmust egy kannibál sorozatgyilkost árnyékába vetni, és mondvacsinált indokkal mindezt eltörölni érezhetően nem az áldozatok családjáért induló intézkedés volt. Az egyik áldozat hozzátartozója pontosan a borzalmak újra átélését emelte ki, mint a sorozat ellen felhozott érv.

 

Elsődleges nagy negatívum, hogy a különböző kegyetlenségeket valamilyen előzménytörténet után mutatja csak be. Visszavezet bennünket Dahmer fiatal korába, hogy a frusztrált hangulat a nézőt is kamasz korban találja. Az iskolai szekálások, a várandósság alatti gyógyszerezések, az apukával kialakított közös hobbi. Ezzel az egésszel olyan, mintha a hidegvérű gyilkosságokból minden mellékszereplőnek osztanának egy kisebb részt. Azzal pedig, hogy ez ilyen sorrendben történik, tehát először a fiatalkorában megélt traumák, és időbeli ugrással társul ehhez a gyilkosság, mintha kevesebb szerepet tulajdonítanának a szociopátiának, és nagyobb hangsúlyt helyeznének a körülményekre, holott ez a történet messze elhagyja azt a határt, amikor a környezetet, mint ráhatást jogosan lehessen a cselekedetek listájára emelni.

A sorozat csapong a meg nem értett, deviáns tinédzser sanyarú sorsának legsarkalatosabb pontjai, és az elkövetett gyilkosságok között. A nyomorult tinédzserből, aki mindenre bólogat és csendben tűri környezetétől a közvetett és közvetlen bántásokat, úgy csinál szörnyeteget, hogy a kapott sérelmeket ezekkel az időben ugráló képkockákkal kamatoztatja az áldozatokon. Mintha ezzel magyarázni akarná a szociopata vonásokat, és valahol kicsit közelébe férkőztetni a nézőt Dahmerhez. Erre viszont semmi szükség. Ami nagyon jól működött a Ted Bundy-ról szóló filmben, hogy a gyilkos családtagjai ugyanolyan manipuláció alatt álltak, mint a néző az egész film alatt, addig a Dahmer-sztori erősen túl lett már a felruházott jellemekkel is magyarázva, és egy idő után dühítő, hogy alig percek választják el a gyilkosság utáni nyomeltüntetést, és a csendben bólogatást az egyetemi beiratkozásra, amit csak az apja akar.

Dahmer áldozatai között voltak színes bőrűek és más rasszba tartozók is, de a kilencvenes évek elejének el nem fogadó világában csak pont az nem volt gyanús, aki viselte a heteroszexuális, keresztényi, fehér, cisznemű férfi álruhát. Se a Netflix se a kor számlájára nem róható fel, hogy volt hova fejlődnie a bűnüldözésnek onnantól kezdve, hogy egy sorozatgyilkos évekig észrevétlen maradt a társadalom azon rétege számára, akik bár értesültek az eseménymorzsákról, mégsem találták Dahmer személyét eléggé gyanúsnak ahhoz, hogy azt a rettenetesen egyszerű következtetést a számos bejelentésből összeállítsák. A történetek brutalitása mögött ez is ott áll az elborzadást okozó tényezők között. A bomló hús szaga, az eltűnések, a bejelentések nem találtak megfelelő közegre, ezért ennek az egyszerre történő kirobbanása olyannyira feldolgozhatatlan a közélet számára, hogy még a Netflix sem tudja ezt 30 évvel később visszaadni, és nem a kegyeleti korlátok miatt.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,927KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,510FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés