Amikor felröppentek az első hírek a Halo Effect megalakulásáról, akkor kisebb vihar keletkezett az undergroundban, ami nem csak a folyamatos promózásnak volt köszönhető. Az emberek sokat beszéltek a projektről, mert itt majdnem újjáalakult az ezredfordulós In Flames, de legalábbis a The Halo Effect tagjai mind valamikor tagjai voltak a legendás, de persze még mindig üzemelő svéd zenekarnak.
A legtöbben persze Jesper Strömblad megjelenésének örültek, aki ki-kiújuló alkoholfüggősége mellett belekapott ebbe is, abba is, de sokan a Halo Effect megjelenésében láttak az ő igazi visszatérését. Az In Flames sikereinek egyébként szerves része volt Daniel Svensson is, aki a színtéren egy kissé alulértékelt dobos, köszönhetően annak, hogy sosem feltűnősködött, csak hozta a pontos alapokat, sok finom díszítéssel. A bejelentéskor hozzájuk képest inkább mellékszereplőnek tűnt Peter Iwers basszusgitáros és Niclas Engelin gitáros és bizonyos értelemben Mikael Stanne énekes is, de a lemezt hallva ez már nem így van, mert valóban zenekari munkának tűnik, és persze már jó előre érdemes leszögezni, hogy ez itt nem In Flames.
Egyébként ezt ők maguk sem jelentették ki sosem, de a lassan szivárogtatott dalokkal is ezt jelezték. Például az albumkezdő Shadowminds tulajdonképpen Dark Tranquillity-dal, ami Stanne miatt nem is annyira meglepő, de valahol mégis másra számított az ember. Vagy ott van a The Needless End, ami meg szinte teljesen Amorphis, a keményebb fajtából. Hazugság lenne azt állítani, hogy a lemezen nincs In Flames-hatás, a legtöbb rezdülésben ott van Göteborg, van bőven tikatika, sok ikergitár, de nem lehet teljesen bezárni sem ebbe a skatulyába. Inkább vérbeli svéd hangulatú lemez ez: kemény, de közben nagyon dallamos, slágeres metál, ami mondjuk nem készülhetett volna el 20 évvel ezelőtt, mert a hangzás, a körítés is XXI. századi. Elég csak meghallgatni a nagyon melankolikus refrénnel ellátott In Broken Trustot, ami nagyon mai sláger.
Ha van hiba ebben a lemezben, akkor az éppen a modernsége, már olyan értelemben, hogy nagyon steril, nagyon pontos, nagyon célzott. Ahhoz képest, hogy a nyilatkozatok alapján ez igazi örömzenélés, mégsem tűnik annyira ösztönösnek, sőt inkább túlszerkesztett, de persze végig őszinte. A nevek alapján inkább zabolátlan zenére számíthattunk, bár a Dark Tranquillity utóbbi lemezei, Strömblad és Engelin korábbi projektjei előrevetíthették, hogy (már) ők sem a legkarcosabb zenében mozognak, de ez mégiscsak valamiféle projekt, amiben benne lehetett volna a súlyosabb vonal. Nem így lett, de ez nem jelenti azt, hogy a Days Of The Lost rossz lenne, sőt kifejezetten kellemes hallgatni való, még akkor is, ha a zenekar megalakulásakor nem éppen ez a jelző ugrott volna be elsőnek.
