Hirdetés

„Nem is akartunk könyvet írni, csak kellett a hely otthon” – Animal Cannibals-interjú

1989-ben már mindenki sejtette: a világ nagy változások előtt áll. Hogy az Animal Cannibalsre fel voltak-e készülve, az más kérdés – de talán ez is kiderül a jeles évben alakult zenekar pályafutását összegző, Minden változik, a lényeg nem című könyvből. Először azt firtattuk a nemrég a boltokba került vaskos írást szerzőként is jegyző rapperektől, hogyan jött egyáltalán a könyv ötlete?

Ricsipí: Amikor 2010-ben költöztünk el a Nyolckerből mind a ketten, úgy dobozoltunk, hogy „ezek Animal Cannibals-es emlékek, jók lesznek még valamire”. És tök hasznos volt, mert az emberek imádják a retrót, bármikor felteszel egy tíz évnél régebbi fotót vagy cikket, odavannak érte. Gyakorlatilag így kezdődött az egész.

Qka MC: Nem is akartunk könyvet írni, csak kellett a hely otthon…

Eleve az volt a terv, hogy ti lesztek a szerzők?

R: Az elején elég sokat konzultáltunk Vass Norbival, sokáig úgy volt, hogy ő lesz ennek a dolognak az apukája. Csak aztán felülbíráltuk magunkat, meg őt is. Tök jó ötletei voltak, de végül azt mondtuk: „Onnan kezdve, hogy te írod, te szerkeszted, az már nem a mi könyvünk, az már valakinek a könyve rólunk.” És mi nem ezt akartuk, hanem, hogy legyen egy könyv, amit mi írtunk.

Q: Pláne, hogy ennél a műfajnál, ahol mindenki a saját szövegeit írja és mondja el, abszolút ez a hitelesség mértéke. Egyébként az első lemezünk előtt se tudtuk, hogy kell lemezt készíteni…

Ha már itt tartunk, abban az időben még nem volt olyan egyszerű a lemezkiadás, mint ma…

Q: Akkoriban jött be az öt nagy külföldi label, akik próbáltak saját portfóliót kialakítani itt is. Pont felszállóágban volt a Soho Party, az FLM, mi velük jóban voltunk, mindkettőjük lemezére került fel dalunk, szövegünk. És így valahogy kapcsolatba kerültünk a BMG-vel is, akik egy opciós szerződést toltak az orrunk alá, aminek mi nagyon megörültünk, mert „Szerződés” volt ráírva…

R: Meg a BMG-logó nagyon szép piros-fekete, úgyhogy elhittük, gyakorlatilag a világsiker kapujába léptünk be ezzel… Aztán, ahogy teltek a hetek-hónapok, rájöttünk, hogy tökre nem akarnak velünk csinálni semmit. Pontosabban abban a formában nem akarnak velünk csinálni semmit, amit mi elképzeltünk, meg bevittünk demókazettán, ellenben voltak tök jó dance-es ötleteik, úgyhogy majdnem egy Kozmix lettünk… De aztán valahogy nem hagytuk magunkat műfajilag befolyásolni, és amikor lecsengett a szerződés, gyakorlatilag másnap mentünk a Magneotonhoz. Ők pont abban a hónapban csatlakoztak a Warnerhez, és nekik egy kis elégtétel volt az, hogy el tudtak szipkázni minket a BMG-től, akik épp akkor vitték el tőlük a Rapülőket meg egy csomó másik zenekart. Úgyhogy végre egyszer a multik verekedtek értünk, kis túlzással persze. Nem is volt ilyen soha többet azóta se.

Q: Illetve, rossz irányban volt, például amikor a Mindenki című számunkba a Fekete Vonatot meg akartuk hívni. Fel is vettük stúdióban az ő részüket, csak nem kerülhettek rá a lemezünkre, mert a kiadójuk azt mondta a Magneotonnak, hogy: Fityisz!

Ez volt Magyarországon a playback-korszak ‒ ti hogy tudtátok ezt kikerülni?

R: Sok mindent nem értettünk a kedvenc amerikai rappereink szövegeiből, de az átjött, hogy ezek a csávók hitelesek, úgyhogy el sem tudtuk képzelni, hogy tátogunk. Voltunk talán két vagy három olyan tévéfelvételen, ahol muszáj volt, mert olyan mikrofont adtak a kezünkbe, ami nem szólt…

Q: Ott viszont megléptük azt a fricskát, hogy fordítva fogtuk direkt a mikrofont.

Az egyik legemblematikusabb dolog veletek kapcsolatban, hogy szinte a kezdetektől próbáltatok tehetségkutatókon esélyt adni a többi rappernek is. Miért volt ez ilyen fontos nektek?

R: Mi mindig is szerettük volna magát a műfajt magunkon és Döglégy Zolee-ékon túl is megmutatni. Amikor kezdtük, ez nagyon kettévált: volt az a vonal, meg mi. És tudtuk nagyon jól, hogy a rap mint műfaj sokkal színesebb, úgyhogy amikor összehoztunk egy ilyen eseményt, akkor ez ki is derült. Pont a Bobacrome mondja, a Budapest Undeground hiphop részében, hogy ő is eljött egy ilyen tehetségkutatóra, és ott olyan sokféle figura meg olyan széles skálája volt a rapnek, hogy azt mondta, ő nem tud azonosulni ezzel a dologgal, mert szerinte nem ez a rap. Holott a rapnek tényleg ezermillió színe van. Jó, hogy van az underground mint az alapja, meg az, ami az orthodox rapperek számára a legrealebb műfaji kategória, de ezen kívül van millió másféle stílusa is, úgyhogy mi úgy voltunk vele, nyissuk ki jó tágra azt az ajtót, hadd jöjjön mindenki, aztán majd a zsűri kiválasztja, akik a legjobbak.

Q: Mi a zsűrit választottuk ki. Az sem volt könnyű.

Nagyjából a teljes felhozatalt láthattátok az elmúlt huszonöt évben. Ki szerintetek a legnagyobb elveszett tehetség?

R: Sok olyan van, aki nálunk fellépett tehetségkutatókon, és aztán nem lett belőle semmi. Például a második FILA Rap Jam-en volt egy Csiga nevű úriember…

Q: …őt például rajtunk kérték számon egy csomóan, hogy „Hol van? Hová lett? Hová tüntettétek el?”

R: És nem merte senki bevállalni, egyedül Dorozsmai Péter, a Tom-Tom Stúdió vezetője mondta, hogy „Igen, ebben a csávóban van valami”, de valahogy végül Péter mégsem merte kiadni a már felvett lemezt, mert a CD éppen akkor indult lefelé egy borzalmas hanyatlással. Meg egyébként, amit a Csiga csinált, az egy tök nívós dolog volt, de a rapzene rétegműfajának a rétegműfaja. Mi imádtuk, meg rajtunk kívül még talán pár ezer ember, de annál több nem. Egyébként mindig a csajokat hiányoljuk, nekem volt egy másik kedvencem, a Cool Girls nevű formáció. Két szentesi csaj, akiket egy felfutóban lévő menedzser felkarolt, és lebeszélt arról, hogy rákerüljenek a FILA Rap Jam-lemezre: majd ő elviszi valami jó kiadóhoz őket, tök jó feltételekkel, még segített is dalokat írni meg stúdiót szerezni, de aztán ott is valami félrecsúszott. Pedig már ’96-ban lehetett volna itt egy tök sikeres magyar Salt’N’Pepa, akik egyébként vagányak voltak, eredetiek voltak, vidékiek, ráadásul csajok… De úgy hozta a sors, hogy nem futottak be. Vagy CrysStyle, aki nem tehette meg például azt, hogy otthagyja a tanári állását, és erre koncentráljon sokkal jobban. Ott ment el a karrier, hogy nem tudta az egzisztenciáját biztosítani azzal, hogy csak a zenével foglalkozik.

Q: Nevethetünk egyébként, de én még akár Paint is többre tartottam volna annál, mint hogy a Szex vajon mi?-nél megálljon az ő munkássága. A kilencvenes évek elején még messze a Supra Hits korszakot éltük, mindennek csak a másolatát kaptuk, tehát volt mondjuk magyar ABBA, de az, hogy a 2Pac-nek is van egy magyar megfelelője, a Tupain… A FILA Rap Jam-en még úgy indult el, és egy az egyben olyan jól levette az attitűdöt, a rappelési technikát, egyedi színfolt volt. Sokkal több lehetett volna belőle.

R: Csak pont ezekkel a pop-ízű, mások gondolatait átvevő dalaival egy olyan zsákutcába sikerült beleszaladnia, hogy gyakorlatilag elásta magát élve. Vagy Kis Doki, aki a jászberényi west coast király volt… Amikor megnyerte a versenyt, már akkor is tudtuk, hogy nem fog tudni karriert csinálni, mert nem a széles közönségnek szól, nem pop.

Q: Ő Jászberényben megélte a Los Angeles-i hangulatot, amikor cruisin’ van az utcán…

Amikor elkezdtétek az Animal Cannibalst, a hiphop és a rap Magyarországon még igencsak gyerekcipőben járt, ma meg a csapból is ez folyik, a mainstreamben gyakorlatilag nem találsz egy számot sem rapbetét nélkül. Hogy éltétek meg ez a felfutást?

R: Abszolút jó érzés, hogy a rap egy kis rétegműfajnak a rétegműfajából mára a legfontosabb zenei műfaj lett itthon, pláne, hogy picikét tudtunk mi is hozzátenni. Néha egyébként már nekünk is picit sok, ami ma történik, de erre van egy kedvenc idézetem a harmadik tagunktól, DJ Ubytól, aki már 1991-ben azt rappelte, hogy „Túl sok az MC, túl soka a DJ, túl sok a rapper, túl sok a lábgép.” Minden rapper menjen el kapálni, gyakorlatilag ez volt a lényege.

Q: De ha megnézzük, ez nem egy új keletű dolog, hiszen a középkorban már, vagy az ókorban is, a szónokokra mindig odafigyeltek az emberek. És ha még ritmust is raknak mellé meg rímeket, úgy könnyebben befogadja az ember, mint az extravagáns hajlításokat vagy mondjuk az operettet. Tehát nem az a meglepetés, hogy az emberek odafigyelnek, ha a másik mond valamit, csak az az újdonság, hogy ha már mondasz valamit, akkor annak legyen is tartalma. Ez viszont lehet, hogy hígult kicsikét a kilencvenes évekhez képest. És eltűnt belőle az utcaiság, eltűnt belőle a nyersesség, más lett az arca, ennyi. Nem jobb, nem rosszabb, más.

R: És ilyen szempontból az a réteg vagy az a műfajrész a rapen belül, ami szerintünk a hiphop, a break, a graffiti, tehát ami mögött van egy ősi eszme, na, abból már nagyon kevés van. A kilencvenes évek vége, kétezres évek eleje volt a csúcspont, most már ilyen szempontból mondhatjuk azt, hogy a rapen belüli rap, amit mi is csinálunk, eléggé leszűkült.

Q: A mi generációnknak a kilencvenes évek rapje volt a lázadás, a mostani fiataloknak ez a fajta rap az. Nem baj, hogy nem ugyanolyan, sőt az lenne a baj, ha még mindig, harminc év távlatából is ugyanaz lenne, mint anno.

Sokféle dolgot csináltok, sokféle közegben, akár a zenélésen túl is. Mennyire tudtok nemet mondani?

R: Most már tudunk. Régebben nehezebben ment, de most már az van, hogy amikor megkörnyékeznek minket mondjuk műsorvezetéssel, gyakorlatilag a második mondat után tudjuk, milyen típusú műsor az, lezongorázzuk, mi hogy tudnánk ebből jól kijönni.

Q: Sokszor azért sem mondtunk nemet, mert a kihívásokat is megláttuk az adott helyzetben. Például Esztergomban voltunk egy fesztiválon, ahol az Unisex jött velünk szembe, sápadt arccal, hogy „Szerintünk ti is menjetek inkább haza, ne lépjetek fel!” „Miért, mi van?” „Hát, csak punkok vannak a színpad előtt!” „Akkor viszont csináljuk!” Vagy, amikor raklapokból ácsoltak színpadot, és kérdezték, „Nem baj, hogy itt kéne fellépni?” Nem, végre tudunk mit mesélni! Meg műsorvezetésben válogatni…

R: Rádióműsorba is nagyon szívesen megyünk, de abba, hogy milyen zenék szólnak közben, szeretnénk beleszólni, ez pedig egyik rádiónak sem tetszik. Nem azt mondom, hogy derogálna felkonferálni egy…

Q: …David Guettát mondjál…

R: …Ne már, mindig bántják szegényt…

Q: …Skrillexet? Mondjuk, őt meg szeretjük is…

R: De ha miattunk hallgatnak egy műsort, akkor szeretjük belevinni magunkat, az ízlésünket. Meg ha már építgetjük a kis imidzsünket, nem mindegy, mivel kötik össze… Erre tényleg Pataky Attila a legkiválóbb példa: ha rockzenész vagy, aztán két-három évig mulatóssztár, onnan már nagyon nehéz visszatérni. Lehetséges, de…

Q: A Modern Hungária után is vissza lehetett.

R: Igen, de mi nem ezek vagyunk, nem akarunk ilyeneket csinálni.

Q: És egyébként a Fenyő, aki tényleg a nulladik kilométerkő, ezért tagadja meg a rappes meg breakes múltját. Pedig sokszor el akarták már hívni ilyen rendezvényekre, és amikor találkoztunk vele, tőlünk kérdezte, hogy mi a jó abban, és mit jelentett az a lemez? Mint ahogy a Feró sem tudta, hogy a Ford Farlaine-nel ekkora kultikus szinkronhang volt, neki is évek teltek el, mire rájött, hogy van egy generáció, akinek viszont ez alapmű.

A ti pályátok viszont eléggé egyenes vonalúnak tűnik, még akkor is, ha nem végig az első sorban álltok. Volt olyan, amikor majdnem kisiklott a dolog, vagy lassítani kellett?

Q: Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mi nem csak a zenei karrierünkről beszélünk, amikor az Animal Cannibals szóba kerül. A műsorvezetés, a tévés láb, a rádiós láb, ezek mindig pont akkor jöttek, amikor a zenélésnél nem is volt baj, hogy egy picikét lassul a tempó. És így mindig tudtunk váltani, másik pályára átmenni, nem volt meg az a fajta törés, hogy „Jaj, már nem kellünk!”, vagy „Jaj, már nincs meg az a lendület!”

R: És így mi sem untuk meg a rappelést. Mert szerintem benne van, ha az ember valamit sok ideig csinál, azt megunja. Mi udvarias gyerekek vagyunk egyébként, megcsináltuk korábban is, hogy hátrább léptünk. De a mai világban mint zenekar szerintem igazán nem is tudsz hosszútávon topon lenni. Csak peakek vannak.

Q: De megint csak jókor vagyunk jó helyen: amennyire mondjuk az aktuális slágerlistákból kikoptunk, olyannyira felerősödött a kilencvenes évek retróhangulata, és abban folyamatos csúcsdöntések vannak. Így, ha nem éppen az aktuális diszkóhaknikat nyomjuk, akkor az aktuális retróhaknik vannak soron.

R: Meg azt se felejtsük el, hogy mi azért titokban, vagy legalábbis nem túlságosan nagydobra verve készülünk egy komplett lemezzel. Tudjuk, hogy most tényleg nem sürget minket senki, akkor jövünk ki vele, amikor akarunk. Úgy vagyunk vele, ha a fizikai formátumnak nincs is nagyon értelme, de egy mondanivaló-gyűjteménynek már megint itt van az ideje nálunk.

Ez a nyugisabb tempó azért már amúgy is jobban fekszik nektek, nem?

Q: Iszonyatos túltermelés van, dömping, két-három évvel ezelőtt még csak annyit mondtak volna, hogy próbálj meg valahogy belekerülni az emberek telefonjába, mert mindenki onnan értesült az információkról meg a zenékről. Most már ez is kevés, olyan szintű gyorsfogyasztás van, hogy másfél perc után már a régi kedvenceidnek is simán túlnyomod a dalát, ha éppen nem kap el a megfelelő hangulatban. Régen úgy kezdődött egy lemezkritika, hogy „negyedik, ötödik hallgatástól ülepedett le bennem, amit mondani akar…” Hol jutunk ma el negyedik, ötödik hallgatásig? Nem egy egész albumnál, egyetlen dalnál!

R: Persze ez már nem egy olyan nagy közönség, most a rétegműfaj rétegének a rétegénél tartunk. Régen voltak a Depeche Mode-osok, a rockerek, a punkok, meg mondjuk a rapperek és a poposok, most meg van körülbelül hatvannégyezer típusú zeneszerető, és már nem tudsz csinálni ilyen nagy csoportokat. Mindenki megtalálja magának azt a picike dolgot, ami pont róla szól. Ez tök jó, mert már nem csak almát lehet venni meg körtét, ezerféle gyümölcs van, és végre mindenki megtalálhatja, „De jó, hogy van pomelo!”, mert ez az ő gyümölcse. Hát, nagyjából így vagyunk mi is, csak mi az egres vagyunk… Valami félig kihalt fajta.

Rengetegen nőttek fel mellettetek a mai rapmezőnyből – akkor most ti Nagy Öregek vagytok?

Q: Hááát… Eddig az volt, hogy „Szevasztok! Rajtatok nőttem fel!”, ami szép dolog, de amikor már úgy jönnek oda, hogy „Apám kedvencei voltatok!”

(Fotók: Wlcsek András)

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
845FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk