Hirdetés

Nem csak stílusgyakorlat – Meghallgattuk a Helloween új lemezét

Amikor több mint 20 évvel ezelőtt Bruce Dickinson és Adrian Smith úgy tért vissza az Iron Maidenbe, hogy csak az énekest cserélték le, akkor a szememben nagyot nőtt a zenekar. Az a felfogás, hogy egy megaprodukció csak jobb lehet plusz egy fővel, kifejezetten szimpatikus volt. Fel sem merült bennem, hogy ehhez hasonló reuniont csinálni fog még valaki, de a Helloween túllicitálta a nagy elődöt. Konkrétan senkit nem küldött el az aktuális felállásából, csak visszahozta két őstagját (Michael Kiske énekest és Kai Hansen énekes-gitárost) egy monstre turné kedvéért. Az pedig csodaszámba megy, hogy ezzel a felállással még egy új lemezt is összeraktak. Lehet ebből a helyzetből vesztesen kijönni? Nem.

Az utóbbi időben az új lemezt sokan kielemezték töviről hegyire. Igazi, nekikeseredett csalódást senki nem érzett, és lássuk be, nem is érezhetett. Ez egy méretes ziccer, és mivel ezek a zenészek tényleg értenek a zenéléshez, a dalszerzéshez, hibázni nem igen tudnak. Egyszerűen fogták magukat, és kihasználták a plusz szereplőket. Ráadásul még csak nem is úgy, hogy volt az aktuális felállás, és voltak a régi/új tagok, és emezek hozták az egyik részét a lemeznek, amazok meg a másik részét, hanem együtt dolgoztak, Kai Hansen például írt dalt Derisszel, de Sascha Gerstner sem került háttérbe. Hozzáteszem, a gitározás terén nem érezni, hogy hárman is nyomják, az ének terén annál inkább.

És itt jön a lemez legnagyobb erénye. Legyen szó bármilyen klisés dalról, a három vérprofi énekes simán feldobja (igen, Hansen is profi, még ha egyeseknek fel is szalad a szemöldökük ettől), úgy használják a különböző hangfekvéseket, ahogy nem szégyellik. Hatalmas munka van a vokálokban. Ha ezt hozzák élőben, és miért ne tennék, akkor ezek az új dalok már csak ezért is simán menetjegyet vehetnek a koncert setlistbe. Persze, ha az alapok szarok lennének, akkor azzal sokat nem lehet kezdeni, de ez a lemez amolyan best of. Tulajdonképpen a Helloween minden korszaka kap egy kis idézetet, de közben mégsem elképzelhető, hogy ezek a dalok korábban megszülethettek volna.

Akad itt mesemetál (Out Of The Glory), progosabb momentumok (Angels, Skyfall), megidézik a The Dark Ride modernebb világát is (Cyanide, Down In The Dumps), de amúgy az a helyzet, hogy a Deris-éra hangulatától nagyon nagy mértékben nem tértek el, így a Kiske-hívek nem lehetnek maradéktalanul elégedettek, hacsak azzal nem, hogy az énekes nagyon jó formában van. De tényleg, ez az ember a kilépése táján primadonnának volt kikiáltva, miközben most is bizonyítja, hogy alázatosan be tud illeszkedni még egy ilyen, elsőre kényelmetlennek tűnő helyzetbe is, amikor két másik énekessel kell osztoznia.

Ha valaki korábban sem bírt mit kezdeni a kétlábdobos, gyors metálzenével, amire melankolikus, na jó, csöpögős énekdallamok jönnek, meg széles, tömény hangszerelés, akkor a Helloween továbbra sem lesz vonzó, de ez a lemez nem csak egy stílusgyakorlat, valóban foglalkoztak vele, valóban komolyan gondolták, és mindezt valódi, zenekari felfogással tették, ahol senki nem nyomja el a másikat. Az igazi rajongók lehetetlen, hogy ezt ne szeressék.

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
872FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk