Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a nagyhatalmi erők ritkán fizetnek meg (halmozott) bűneikért, mi több, a pofátlan tagadás és hazudozás mellett rendre rá is kennek mindent másokra: kisebb halakra, kijelölt vagy szerepüket felvállaló bűnbakokra, végső esetben akár a köznépre. Nyugi, most nem aktuálpolitikai elemzésbe kezdünk, maradunk a kaptafánál: a 2019-ben startolt és tavaly zárult Daredevil – A Fenegyerek – Pokolból a mennybe sorozat tényleg kivételesen erős; legfőbb fegyvere józansága, lélektanilag és társadalmi szinten is mélyreható látása és láttatása, valamint, és ez tán a legüdvözítőbb mind közül: felnőttnek tekinti olvasóit.
Persze szakadjunk is le mindarról, amit jellemzően felnőttirodalomnak, nagyoknak szóló képregénynek tartunk, messze nem csak a kétkezi erőszak vagy a szex itt a játéktér passzentos kitöltője. Előbbiből ugyan akad bőven, öklösök, lövöldözések, akcióakrobatikák, szakadó öltönyök, véres főhős, morcos zsaru, magából kikelt Fisk, ésatöbbi, utóbbiból ráadásul szinte semmi, testiség mindössze némi lazán odaszórt fűszer a szokásosan lengén öltözött Elektra és az izmos testű Murdock képében, de örüljünk nagyon, mert ha csak libidótúltengéssel és agyatlan csihi-puhival mennék pár kört, akkor kb. ennyivel le is tudhatnánk. Mivel azonban Chip Zdarsky más anyagból gyúr, van miért lelkendezni: először is, narratívája és az ehhez rendelt dramaturgia lesallangozott kemény krimi, azaz inkább echte noir, és nem is a formai külcsín a lényeg, attól még lehetne tartalmában fakó és uncsi, ehelyett az egész vibrál a belső feszültségektől, alig is lépünk ki a meghasonlott főhősök morális és erkölcsi megpróbáltatásainak lélekvesztő mocsarából. Amit külső környezetként a Pokol Konyhájának barátságtalan díszletei, valamint pszichopata bűnözők vesznek körül, kishalak és nagyok, az utcai verőemberektől a világ leggazdagabb családjának számító, érinthetetlen Stromwyn testvérekig. De ez csak a jéghegy csúcsa, a két jófiúnak számító, egymást kerülgető, de azért némileg meg is értő főalfa, Matt Murdock és Cole North nyomozó szeretne rendet vágni a kialakuló zűrzavarban, ami gyakorlatilag annyit tesz, hogy a hírhedt negyedben zajló szuperbűnözői hatalomátvétel közben, aminek áldozatul esnek ártatlan honpolgárok éppúgy, mint maga az addig még kezelhetőnek tartott alvilági status quo is, megpróbálják a lehető leghelyesebb döntéseket meghozni. Ami majdhogynem lehetetlen, hiszen a szélsőséges külső-belső dzsihád nincs tekintettel sem morális sarokpontokra, sem pedig emberéletre. Ebben a játszmában erősen érdekelt a Stromwyn tesók mellett a polgármesterként majdhogynem pálfordultán átbucskázó Fisk, a környéket bizonyos szinten eddig uraló Izzy és családja, a már megjelenésében is gengszternek kinéző Kalapácsfej, a szélsőségesen kegyetlen Bagoly – aki már kezében érzi a Pokol Konyhája összuralmi jogarát –, aztán epizódszerepekben olyanok is feltűnnek, mint Rinó, Célpont, Tífuszos Mary, valamint Pókember. Utóbbi főleg azért, hogy Cole nyomozóban végre valami helyrebillenjen az erőviszonyokról, amikor szuperhősökkel kerül szembe. Elektra pedig rávehető, még ha nem is tűnik ez mindig biztosítottnak a harcok közben, hogy ne gyilkolásszon kénye-kedve szerint csak a lendület kedvéért, sőt, elégedjen meg a pusztán partneri viszonnyal Fenegyerek mellett.
A külső cselekmény is rendben van tehát, a sztori felépítése és részletezése gördülékeny, és hogy még egyszer visszakanyarodjunk a felnőtt tematikához: a valódi emberekre hajazó figurák életszerű mondatokat kaptak, a sztoritól a dialógusokig minden következik a helyzetekből, amik megokolják a tetteket, így hermetikusan illeszkednek a karakterekhez. Ha már itt tartunk, a karakterfejlődések is tapinthatók: Cole nyomozó világképe például újra és újra megdől, mármint nem az alaplemez sérül végzetesen, hiszen morális iránytűje szilárd, azt át nem mágnesezi sem külső, sem belső válság, tisztában van saját magával és motivációival éppúgy, mint a rendszer romlottságával, viszont kezdi belátni, hogy az emberfeletti képességekkel bíró szuperhősök nem feltétlenül azok az önbíráskodó és magukat érinthetetlennek tartó rohadékok, akiknek eddig gondolta őket. Matt például nagyon nem, jól tudjuk, hogy nála tán még Peter Parker se küszködik többet etikai kérdésekkel, ráadásul még vallásos hite sem feltétlenül óvja meg az erkölcsi útvesztőkben bolyongások lélekterhes próbáitól, sem a különböző kísértésektől.
A széria cselekményes főcsapása igazából tényleg egyszerű, már-már klisés: alvilági hatalomátvétel több irányból. Fisk megürült trónja látszik az igazán vonzó fogásnak, de ez megtévesztő némileg, és bár az első kötet eseményei valóban erre engedtek következtetni, de itt a téteket bizonyos erők megemelték, és kiderült, hogy a háttérből rendre előbukkannak nagyobb urak, akikkel szembesülve Fisk kezéből is kezd kicsúszni még az is, amit már nem feltétlenül akart ugyanolyan eszközökkel kormányozni, mint korábban. És bár most is a hatalom a legfőbb célja, ráadásul szélesebb perspektívában, viszont kiderült, hogy ha tényszerű jóság nem is, de azért némi felelősségérzet szorult belé. Ez persze nem mondható el a többi rosszfiúról, vagyis azért majdnem, a kör vége felé a totális rombolást még a verőemberek is nehezményezik, mondván ők is innen származnak, itt él a családjuk, szóval ácsi. A durva utcai balhék közben a helyi polgárok egy része ráadásul Fenegyerek maszkot húz, jelezve az egyetértést, és hogy hajlandók személyes áldozatokat hozni életterükért és a többiekért.
Az első kötethez hasonlóan itt is Marco Checchetto a vezető rajzoló (valójában a teljes sorozatot illetően), az ő profizmusa minden szinten a legnagyobbakéhoz mérhető, azaz nem csak látványos tablókban és igéző pózokban tetszeleg, de hibátlan karaktervezetésben is, akkor is tudjuk, mi zajlik a szereplők lelkében, ha épp háttal állnak vagy kisétálnak a képből. Két füzetnyit Francesco Mobili rajzolt, az ő stílusa erősen hajaz Marcoéra, a történet sodra mellett szinte alig észlelni, hogy változott valami, nem úgy Jorge Fornés esetében, aki hetvenes éveket idéző stílusával, némileg stilizáltabb és „klasszikus képregényes” vonalvezetésével másfajta hangulatokat domborít ki. Én kifejezetten kedvelem ezt a fajta vizualitást, amint hozzászoktam az éles váltáshoz, nem bántam volna, ha tovább is marad.
Ezzel a tíz füzetnyi második kötettel a teljes sorozat feléig jutottunk, szóval van még kb. ugyanennyi, úgyhogy további két keménytáblás folytatás várható, ez pedig vélhetően remek hír azok számára, akik akkor szeretik igazán a szuperhősöket, amikor sebzetten, küszködve, meghasonultan, morális kérdésektől botladozva szállnak szembe a külső-belső ellennel.
Rendelés és beleolvasó.
