A venezuelai Ensamble B11 vasárnap a Magyar Zene Házában lépett fel, hétfőn pedig a Szigetre is elhozta a karibi ritmusokat. És dallamokat. Mert ugye elsősorban énekegyüttesről van szó, még ha nem is szó szerinti a capella formációról, mint a rövid leírásokban olvasható, persze a kilenc tag mindegyike énekel, de akad itt a vokális főfogáson kívül gitár, basszus és dob, ez utóbbiból jó sok.
Először tisztázzuk az alapokat: „Igen, a hagyományt a szívünkön viseljük, de fiatalok vagyunk és szeretjük a hiphopot, a popot, a calypsót és a reggaetont, úgyhogy a magunk módján visszük tovább a régi zenét.” Caracasban működik egy a venezuelai hagyományok ápolásával foglalkozó magánintézmény, ez a fiatalokat megcélzó kulturális központ alkotóműhelyeket, előadásokat és koncerteket szervez. Az Ensamble B11 2015-ös megalakulásakor a bekerülő tagok jó része még csak gyerek volt, mára viszont az intézmény zászlóshajója, és nemzetközileg is sikeres kórusnak számít. A zenekart vezető tanár, Belkys Figuera így foglalja össze a krédót: „Új formában mutatjuk be a hagyományos venezuelai zenét azzal a szándékkal, hogy felkeltsük azoknak a fiataloknak az érdeklődését, akik egyébként a külföldi popzenét részesítenék előnyben”.
A koncertet látva bizony nagy kár lenne, ha eltűnnének ezek a hagyományok, és nyilvánvaló, hogy nem kizárólag venezuelai folklórra építenek, a fenti megfogalmazás egyértelműsíti, hogy a modern (pop)formák mellett a latin zenék széles spektrumából merítenek. A színpadkép nagyjából kettéosztott, baloldalt énekel és táncol a négy énekesnő (köztük Figuera), jobbról az öt énekes-hangszeres srác, akik nem csak konkrét instrumentumokat szólaltatnak meg és dallamokat visznek, de egyéb effekteket is állítanak elő szájjal, a finomabbaktól a keményebb beatboxig. Az előadás első fele felépülő jellegű, egyértelműen behúzó dalokat választottak, de amikor odasereglenek a környékről a népek, előkerülnek bólogatósabb darabok, majd mindenféle karibi dallam, beleértve a kubait is, és sok a játékos, elmesélő karakterű, amik még úgy is átjönnek, ha nem beszéljük a nyelvet. Gyaníthatón a közönség nagy része tényleg nem. Időnként minden szól, az összes dob, szólórészekkel, többtételes megoldásokkal, valamennyien énekelnek is, de néha, a hangszeres kíséret nélküli dalokban derül ki, hogy az emberi hangnál és a jól eltalált dallamvezetésnél semmi sem ütősebb. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs is szükség ezekre, a változatosság, a különböző hangzású dobok, vagy például közép-afrikai hangok bekapcsolódása, folyamatosan továbblendíti a történetet, de a lényeg úgyis az, hogy a színpadon ténykedő rendkívül lelkes kilenc ember olyan színt és életet lehelt a fesztiválba, amit senki más nem tudott volna.
