Hirdetés
Hirdetés

Nem Antikrisztus. Csak szupersztár. – 25 éves a Mechanical Animals

Negyed évszázaddal ezelőtt ezen a napon jelent meg Marilyn Manson Mechanical Animals című lemeze, az együttes egyik legjobban sikerült és legfontosabb alkotása, egy hibátlan és korszakalkotó album. A Mechanical Animals remek példája annak a kivételes konstellációnak, amikor egy lemez nem pusztán a zene kiváló minősége miatt válik ikonikussá, hanem vizuálisan és koncepciójában is meghatározza az adott időszak kultúráját. Így ebben a írásban próbálunk ugyanakkora hangsúlyt fektetni a zene értékelésére és a korabeli popkulturális kontextus áttekintésére.

Hirdetés

Manson a 90-es évek végére már keresztül vitte ördögi tervének első lépéseit: az Antichrist Superstar album és az ahhoz csatlakozó Dead To The World turné hullámain egyrészt underground rémalakból közismert botrányhőssé avanzsált, ami viszont lényegesebb: ígéretes de amatőr mutatványos státuszból jól artikulált, profi zenésszé és művésszé lépett elő. A kissé kiforratlan debütáló lemezhez és a helyenként zseniális, de többnyire fókuszálatlan Smells Like Children EP-hez viszonyítva az Antichrist Superstar hatalmas minőségi ugrást mutatott. Manson a kimagasló zenei teljesítmény mellett elkezdte csúcsra járatni a hibátlanul kalkulált kultuszépítést és vizuális körítést is. Megszületett és elszabadult az Antikrisztus Szupersztár, egy szörnyeteg, amit egyszerre gyűlölt és imádott a világ. Manson azonban a hisztéria közepette is elég intelligens volt ahhoz, hogy tudja, a szörnyek csak első látásra ijesztőek. A zenész így ahelyett, hogy megismételte vagy felfokozta volna az Antichrist Superstar koszos-sötét rock cirkuszát, alapjaiban újragondolta a következő lemez zenei irányát és életre hívott egy új, csinosabb, de még inkább zavarba ejtő alteregót.

Omega, a földre hullott androgün alien a Mechanical Animals nevű zenekar frontembereként szupersztárrá válik, de a népszerűség végül felemészti – mindez 1998-ban ugyanannyira leplezetlen Ziggy Stardust rehash-nek számított mint 2023-ban, de modern rocksztáron David Bowie-inspirációt számonkérni pont annyira felesleges mint bármilyen jelenkori popdívát Madonna-utánzással megvádolni. Manson büszkén és nyíltan villogtatja a Bowie-iskolás megoldásokat és széles vigyorral kölcsönöz, sőt lop a 70-es évek glam rock hangzásából és esztétikájából.

A Mechanical Animals koncepciója és narratívája ugyanolyan komplex mint korábban az Antichrist Superstar lemezé volt, de Manson itt fókuszáltabban és érthetőbben meséli el a történetet. A fogyasztói társadalom és celebrity kultúra színes-vidám felszíne alatt meghúzódó üres és lelketlen világ közötti disszonancia bemutatásával olyan görbe tükröt tart a közönség elé, amiben huszonöt évvel később is magunkra ismerünk. E kettősség ügyesen a koncepció részévé válik. A dalok fele az Omega által vezetett fiktív hakni rock zenekar nevéhez fűződik, míg a sötétebb tónusú felvételeket a zenész valódi énje adja elő, mintegy külső szemlélőként. Érdekesség, hogy a lemez eredeti bakelit kiadásán a fenti megosztás szerint rendezték át a dalsorrendet, így külön korongra allokálva az Omega és a „hagyományos” Manson tételeket. Ám mindezt zárójelbe téve, a koncepció lemez egyik igazi erénye pont az, hogy bár a háttértörténet kétségkívül hozzátesz a zenei anyag élvezeti értékéhez, végsősoron az egész Omega témát figyelmen kívül hagyva pontosan ugyanolyan erős és kohezív lemezt kapunk.

Lesz még szó Omegáról, csillámporról, gumimellekről és nihilizmusról, de beszéljünk először a Mechanical Animals zenéjéről vizualitás és koncepció nélkül. Az Antichrist Superstar esetében is hajlamosak voltak sokan elfelejteni, hogy a botrányos színjáték hátterében egy gondosan megtervezett, remekül sikerült zenei lemez áll és ez így volt a rákövetkező album esetében is. Az MTV által ezúttal már teljes mértékben felkarolt csinnadratta mögött a Mechanical Animals egyszerre különleges referencia pont a 90-es évek végi mainstream rock palettán és izgalmas zenei fejlődés az együttes repertoárjában is. Reznor árnyékából kilépve és az előző album szándékosan csúf ipari hangzását maga mögött hagyva, az énekes a hard rock régióból dallamosabb alternatív rock vizekre evezett. Ahogy azt az előző lemez évfordulója kapcsán korábban írtuk, a zord külső ellenére az Antichrist Superstar is bővelkedett fülbemászó zenei megoldásokban. A Tourniquet kínkeserves dallamossága vagy a Reflecting God táncolható zakatolása már előre vetítette, hogy az együttes képes konvencionális dalstruktúrákkal és vonalvezetéssel dolgozni. Manson valószínűleg maga is belátta, hogy ezen a ponton a legmegosztóbb, de egyben legérdekesebb kreatív lépés egy váratlan zenei irányba történő elmozdulás lesz. Mint ahogy azt is tudhatta, hogy ez az új közeg csak formanyelvében barátságosabb, de ugyanúgy alkalmas lesz egy sötét társadalomkritika és egy sokrétű, zavarba ejtő zenei produktum megalkotásához.

Bár leszögeztük, hogy az Omega distinkció érdemben nem befolyásolja az album egységét, mégis érdemes a nem Omegához kötött dalokat vizsgálni előbb. Ezek a fagyos elektronikával átáztatott, gyakran középtempós búskomor tételek mutatják meg a lemez valódi lelkét. Rögtön az album nyitó dala (Great Big White World), a földre hullás pillanata, teljes erővel visszaadja az új hangzást, fájdalmas gitárokkal, rideg vokálokkal és szinti csillogással. A dal szépen lekerekített rádióbarát geometriája ellenére nem válik giccsessé vagy kiszámíthatóvá, a zárásként berobbanó gitártépés és tornyosuló vokál rétegezés kimondottan magasztosan szól. A stílusosan a lemez végére pozícionált, földet elhagyó testvér dal, a The Last Day On Earth ugyenebbe a hideg atmoszférába vezeti vissza a hallgatót. Zeneileg ez az együttes egyik leginkább ünnepélyes öt perce: a gitárok felett itt már teljes mértékben átveszi a hatalmat egy hömpölygő szintetikus basszus, a gördülékeny verse-refrén dinamika pedig szinte egy elfeledett 80-as évekbeli new wave végefőcím aláfestés érzetét kelti. A Disassociative visszhangosan csengő gitárjai és stabil 90’s-sound dobgépe is remekül van párba rendezve az akusztikus, nagyívű The Speed Of Painnel, mindkettő dal tehetetlenül lebeg a gravitáció nélküli légüres térben. A lemez gyöngyszeme és az együttes teljes munkásságának egyik vitathatatlan csúcspontja az albumzáró Coma White, egy szívszorító és megrázó, de végtelenül gyönyörű ballada fantasztikus szöveggel és hangszereléssel (és később videóval is).

Itt jön képbe a lemez másik pólusa, a hidegen csillogó, kimért dalokat ellensúlyozó Omega tételek. Ez a distinkció egyszerre bővíti ki az albumhoz kapcsolódó narratívát és koncepciót és gazdagítja további árnyalatokkal a zenei hátteret. Omega testesíti meg összes zenei hatást, amit Manson rengeteg humorral és kikacsintással a lemezbe akart fecskendezni: a T-Rex féle galoppozó glam rock (The Dope Show), hedonista funk (I Don’t Like The Drugs But The Drugs Like Me) pop-rock (Rock Is Dead, New Model No. 15) mellett van itt még alpári elektro (User Friendly) és blues-os gitárszólóba torkolló motown-keringő is (Fundamentally Loathsome). Manson halottnak nyilvánítja a rock-zenét a Rock Is Deadben, és ezt alátámasztva szégyentelen pop-megoldással, La La La szekcióval zárja a refréneket. Veszélyesen sablonos struktúrába rendezi a New Model-t, de közben nem győzi „szánalmasnak és kiszámítható”-nak nevezni önmagát a dalszövegben, arra az esetre ha a közönség nem érzékelné az szatirikus szándékot. És persze szemrebbenés nélkül koppintja Bowie legendás Fame-jét, de teszi mindezt olyan nyílt Bowie-bálványozás közepette, hogy készséggel elfogadjuk túltolt hommage-ként a plágiumot.

Külön bekezdést érdemel az éra vizuális megjelenítése és promóciója. A 90-es évek végén járunk, amikor a közönség még izgatottan találgatta, vajon melyik dal lesz a következő kislemez és a videóklip még releváns, sőt létfontosságú műfaj volt. Az Omega karakter pedig természetesen videóklipért kiált. A rendezői székben a groteszk marionettfigurákkal dolgozó Floria Sigismondi-t először a hip-hop és R’n’B szcénában dolgozó nagyágyú, Paul Hunter váltotta. A The Dope Show klipjében az album borító Omegája és az alap album sztori lett filmre álmodva. A Hollywoodban összelasszózott és limuzinokba, címlapokra majd végül nagyszínpadra kényszerített Omega koncertje hamar tömeghisztériába és fejetlenségbe fullad. Később a szintén Hunter által jegyzett I Don’t Like The Drugs videóban Omega már platinaszőke-albínó Monroe klónként menekül a médiahatóság elől, de végül TV-keresztre feszítik. A Rock Is Dead videóját a korábban a Nirvana Smells Like Teen Spirit-jét és a Cranberries Zombie-ját rendező Sam Bayer készítette. A csinoska performansz videó alapvetően az akkor kezdődő turnét volt hivatott promózni, de később a Mátrix végefőcím dalaként a film elsőszámú reklám zenéje lett és a videót is újravágták beillesztett Mátrix snittekkel. Szintén Bayer munkája a Coma White videóklipje: A Kennedy-merényletet metaforaként használó grunge-csendélet sokkal inkább tükrözi a rendező vizuális stílusát. Mindeközben gőzerővel menetelt a világkörüli turné az együttes legendás aranykori felállásában: M.W. Gacy, Ginger Fish és Twiggy Ramirez mellett munkába állt John 5 is. Ekkoriban annyira kelendő volt Manson zenéje, hogy még az album promó kifutása után is sikerült kiadni (és nagy számban eladni) egy sebtében összeollózott live albumot (The Last Tour On Earth) és egy az akkori összes videóklipet és élő felvételeket tartalmazó videókazettát (God Is In The TV).

Ahogy a múltbéli szatírák többnyire a jelenben is érvényesek, Manson Omega-univerzumának üzenete napjainkban talán erősebben üt, mint 1998-ban. Az I Don’t Like The Drugs-ban kifigurázott, média által elbutított, önálló gondolkodásra képtelen, uniformizált társadalom képe vagy a The Dope Show-féle tartalom nélküli szenzáció éhség és eldobható celebrity kultúra most is ugyanolyan pontos látleletek, mint huszonöt éve. Ennél is elkeserítőbb talán a User Friendly szövege az emberi párkapcsoltatokat felváltó kiüresedett, pornóvá silányult élvezethajhászásról, amely 2023-ban szinte bármelyik online társkereső app háttér zenéje lehetne. Marilyn Manson a Mechanical Animals címadó dalában kijelenti, nem része ennek a semmitmondó, érzelemmentes világnak: „This isn’t me, I’m not mechanical.” Pedig nagyon is része volt ő is, ahogy a hallgatók is. Valódi emberek helyett, a mechanikus állatok mi magunk voltunk 1998-ban, és maradtunk azok 2023-ban is.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,010KedvelőTetszik
3,062KövetőKövetés
3,860FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók