Július 14-én lép fel az Budapest Arénában a Kiss, ami úgy van meghirdetve, mint a búcsúturné része. Hogy valóban búcsú lesz-e, arról beszélgettünk telefonon Tommy Thayer gitárossal. Meg természetesen sok más is szóba került.
Szokott nektek Gene Simmons mesélni Magyarországról?
Gene mindig örül, mikor Magyarországra megyünk, tudom, hogy neki a családi kötődés miatt kifejezetten különlegesek ezek az alkalmak, és mindig úgy fogadnak nálatok minket, mintha tényleg hazamennénk. Többször voltam már Magyarországon, és ami megmaradt, hogy mindig nagyon kedvesek ott az emberek, jókat lehet enni, és hogy nagyon jól szoktuk érezni magunkat. A koncert az eddigi történetünk legnagyobb show-ja lesz, sokkal nagyobb, mint a legutóbbi, rengeteget dolgoztunk rajta, és nem engedtünk meg magunknak kompromisszumokat. Tulajdonképpen az volt a cél, hogy látványban, effektekben és pirotechnikában is lenyomjunk minden más zenekart. Szóval főleg azoknak, akik még sosem látták a zenekart, ez lesz a lehetőségük, hogy megnézzék a híres Kiss-showt.
Mielőtt beszálltál a Kissbe, már a háttérben velük dolgoztál, sőt még a dalszerzésben is részt vettél. Milyen érzés volt hirtelen előlépni, és ekkora rocksztárrá válni?
Én már előtte is rocksztár voltam, legalábbis annak tartottam magam, volt egy zenekarom, a Black ‘n Blue, velük négy albumot csináltam, és koncerteztem is, sőt igazából így ismertem meg személyesen a Kisst, mert az egyik turnén mi voltunk az előzenekar 1985-ben. Állást ajánlottak utána, és azt gondoltam, hogy ez a lehető legmenőbb dolog. Lesz egy állásom, kapok fizetést, ráadásul a Kissnek dolgozhatok, és egy csomó izgalmas dolgot csinálhatok azzal a zenekarral, akiket egyébként is szeretek és nagyra tartok. Dolgoztam a különböző projektjeikben, voltam turnémenedzser, és egy csomó érdekes dolgot csináltam velük. Aztán 1996-ban megkértek, hogy segítsek újratanulni a dalok gitártémáit, és úgy alakult a helyzet, hogy végül csatlakoztam a zenekarhoz, ami hatalmas megtiszteltetés volt. Előtte egy feladatom volt, meg kellett növeszteni a hajam.
És milyen volt először viselni az arcfestést?
Az igazság az, hogy ebben is volt tapasztalatom, mert elvállaltam a 90-es évek elején, hogy tagja leszek egy tribute-zenekarnak. Lehet ez is közrejátszott abban, hogy engem válasszanak, hogy tudták, hogy nekem már semmit sem kell megmutatni, tudok mindent. Ennek ellenére nyilván nagyon izgultam az elején.
Gene Simmons egyszer azt nyilatkozta, hogy simán el tudja képzelni, hogy ők visszavonulnak, de a Kiss, mint zenekar tovább működik, csak más tagokkal. Te el tudod ezt képzelni?
Persze, a Kiss egy legendás zenekar, az egész esszenciáját adják az arcfestések, a megjelenés, de szerintem ennek magától értetődően kell majd kialakulnia. Nem hiszem, hogy lesz olyan, hogy egyszercsak bejelentkezik négy teljesen új ember, és azt lehet mondani, hogy mostantól ők a Kiss. Ennek egy természetes átváltozásnak kell lennie, ahol egy-két ember helyett jönnek újak. De szerintem ez már történik, vagy történt a Kiss működése alatt, amikor emberek azt gondolták, hogy nem lehet egy eredeti tagot lecserélni, aztán azóta eltelt majdnem húsz év, a Kiss pedig itt van. Szóval ez eddig is működött, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is működhet majd.
Akkor a búcsúturné nem is biztos, hogy búcsú, vagy csak néhány tagnak az?
Ezt nehéz most megmondani, az biztos, hogy az a terv, hogy a búcsú, az csak a turnézásnak szól, de a Kiss attól még működni fog. Ez a zenekar már nem csak a zenéről szól, hanem rengeteg más dologról is, ami anélkül is tovább működhet, hogy a tagok élőben fellépnek. Szóval búcsúturné ide vagy oda, a Kiss nem fog eltűnni.
Örülök, hogy ezt mondtad, mert érdekel, hogy titeket zavar-e, hogy olyanok is hordják a logótokat, akik soha nem hallgatták a zenéteket?
Dehogy zavar, szerintem ez nagyon menő. A Kiss a valaha legtöbbet licenszelt zenekar, egy csomó menő cucc készült a logónkkal, amit az emberek imádnak és gyűjtenek. És ez nagyon érdekes, és egyben különleges dolog, mert én magam sosem gyűjtöttem semmit, de nagyon jó azt látni, hogy embereknek annyira tetszik a zenekar, hogy legyen az gitár vagy játék, meg akarják szerezni, másoknak pedig a látványvilág és a grafika jön be annyira, hogy egyszerűen kell nekik az a termék, amin rajta van. Ez nem zavaró, sokkal inkább különleges dolognak tartom.
A veletek együtt induló nagy zenekarok a zene mellett mindig is odafigyeltek arra, hogy látványban is valami egyedi, és megismételhetetlent nyújtsanak a rajongóknak. Mi a véleményed a mostani sztárokról, akik sokszor félplayback előadást adnak egy arénában is, és látványban sem túl erősek?
Én úgy vagyok ezzel, hogy van a népszerű zenének bizonyos fajta evolúciója, és az most éppen itt tart. Nem vagyok benne biztos, hogy ha most lennék fiatal, akkor tetováltatnám az arcom, de lehet, hogy erre halad a világ. Nekünk lemosható festékünk volt, nekik már arctetoválás.
Lesznek még szerintetek utánatok is ennyire hatalmas stadionzenekarok?
Én sokáig nem értettem, hogyan van az, hogy mindig jönnek újabb és újabb emberek a koncertjeinkre. De közben azt látom, hogy az évek alatt ez egy családi esemény vagy hagyomány lett. Az apukák hozzák a gyerekeiket, sőt már az ő gyerekeik is lassan hozzák a gyerekeiket, és ezt nagyon jó látni. Szerintem ezek az emberek, akik már belekóstoltak, milyen egy igazán jó stadionzenekar, nem fognak erről soha lemondani. Akarják ilyen körülmények között hallani a zenét, és szeretnének látni egy jó előadást. És lehet, hogy nem is kell ezeknek az embereknek Kiss nélkül maradni, vagyis ők egészen biztosan járhatnak továbbra is stadionkoncertekre.
A Kiss komoly nyomot hagyott a popkultúrában is. Mi volt a legfurcsább reakció, mikor ismeretlen emberek számára kiderült, hogy te a Kissben játszol?
Volt, aki teljesen kiakadt. Egyébként ez vicces, mert a megjelenésem, és a magasságom miatt ha belépek valami ismeretlen helyre, akkor azt már feltételezik, hogy zenész vagyok. De nagyon szeretem ahogy reagálnak, mikor megkérdezik, hogy van-e zenekarom, vagy melyik zenekar tagja vagyok, és mondom, hogy a Kissben játszom. Szerencsére mindig pozitív élményekbe futottam bele ilyen alkalmakor.
Viszont közben meg a közösségi oldalak térnyerésével csökken a távolság a rajongók és a zenekarok között. Te hogy állsz ehhez?
Nagyon élvezem, hogy bármikor lehet beszélgetni a rajongókkal. Nem gondolom, hogy az emberek arra kíváncsiak, hogy mit reggeliztem, de azért igyekszem szinte minden nap kirakni valami érdekeset és olyat, aminek van is értelme, vagy legalább jól néz ki. De közben meg szerintem fontos az is, hogy a zenekar vagy a tagok egy kicsit továbbra is titokzatosak maradjanak. Mikor én felnőttem, nem tudtunk semmit róla, és ettől volt izgalmas az egész, hogy találgattuk, hogy vajon milyen lehet, mit csinálhat a szabadidejében, mit eszik. Tudom, hogy sokan mindent megosztanak magukról, és igazából azzal sincs semmi baj, de személy szerint én szeretek azért néhány dolgot megtartani magamnak.
És a zeneipar változásához mit szólsz?
Az emberek nem vesznek már zenét, csak előfizetnek. De nem baj, a technológia fejlődik. Egy dolgot viszont sajnálok, hogy a nagyon menő lemezborítók, és a grafika, az a sok erőfeszítés, amit abba fektettünk, hogy egy borítót, fotókat nézegetni is jó legyen, miközben hallgatod, azok ma már nem igazán számítanak. Abban reménykedem, hogy ezek valahogy még visszatérnek, vagy újra megjelennek. Igaz cserében viszont egy másodperc alatt hozzájutsz a világ bármely zenekarának bármelyik dalához, és azért ez is elég menő. Szóval mindennek megvannak a maga jó és rossz velejárói.
