Február óta többen is szembesültek vele, hogy bár igazából sokkal közelebb, és sokkal nagyobb hatással van ránk, mint az USA, tulajdonképpen semmit nem tudunk az oroszországi helyzetről. Azt véletlenül sem írnám le, hogy az ukrajnai háborúnak bármiféle pozitív hozadéka van, de maga a tény örvendetes, hogy az elmúlt hónapokban több olyan könyv is megjelent magyarul, amik a lehető legszakmaibb alapon mutatják be nagyon közelről, mi történik ott. Megismerhetjük az orosz birodalmi gondolat ukrajna-fixáltságának okait, megpróbálhatjuk megérteni, miért rajonganak ennyire a keménykezű vezérekért még a saját jólétük rovására is, és persze kaphatunk egy kis történelmi kisokost is. Ha jó szórakozást nem is kívánok, jó okosodást azért mindenképp tudok!
Catherine Belton – Putyin emberei (Libri)
Belton könyve felülnézetből mutatja be annak az előzményét és következményét, amiről a Nyugat nem akart különösebben tudomást venni: azt, hogy Vlagyimir Putyin KGB-ügynökként kezdte, és bár az orosz elnök próbálja jelentékteleníteni ennek az információnak a fontosságát, minden hozzáférhető információ arra utal, hogy ez az egyik leghangsúlyosabb eleme a karrierjének. Catherine Belton iszonyatos mennyiségű forrás (csak a hivatkozáslista majdnem száz oldal a végén) felhasználásával mutatja be, hogy maradt talpon a Szovjetunió pénzét külföldre mentve a KGB, hogyan kerültek vissza szép lassan a belső körbe, és hogyan vezették vissza a viszonylagos szabadságot mindössze pár évre megtapasztalt országot az államkapitalizmusba.
Belton könyve nemcsak attól különösen izgalmas, hogy könnyedén és követhetően írja le, hogyan vette át Szentpétervárról a hatalmat Putyin és köre az egész országban Borisz Jelcin új iskolát képviselő oligarcháitól, hanem azért is, mert leszámol azzal a tévképzettel, hogy a putyinizmus egyszerű kleptokrácia lenne: Belton soha nem csupán lopásról ír, amikor a KGB emberei kacifántos pénzmosási technikáiba vezeti be az olvasót, hanem mindig ott van az a kifacsart világjobbító szándék, aminek az a lényege, hogy Oroszországnak megint vezető hatalommá kell válnia. Ezzel a vággyal nem lenne probléma, de mivel a KGB már a Szovjetunióban sem úgy képzelte el a haladást, hogy egyre jobb, stabilabb és boldogabb társadalmat épít, úgy Putyin körei is a másik gyengítésében látják a megoldást.
Bár a könyv jóval a háború kirobbanása előtt, 2020-ban jelent meg, tulajdonképpen nem tűnik fel, ugyanis Ukrajna kérdése annyira a putyini politika központi eleme a 2004-es narancsos forradalom óta, hogy valójában már 2020-ban is egyértelmű lehetett volna, hogy nem elégszik meg a Krímmel, és két körzet destabilizálásával.
Masha Gessen – Jövőnk a múlt (Európa)
Masha Gessenről igazán nem mondhatjuk el, hogy ne ismerné közelről az orosz valóságot: az amerikai-orosz kettős állampolgár tulajdonképpen kétszer is emigrált az országból, egyszer még a Szovjetunió alatt, egyszer pedig akkor, amikor rájött, hogy a modern Oroszországban sem számíthat szép jövőre az amúgy LMBTQ-aktivistaként is ismert újságíró.
Ha Belton könyve felülnézetből mutatja be, mit okoz az, ha egy szűk elit a saját egyéni céljainak vet alá egy 140 milliós államot, akkor Gessen épp az ellentétét hozza: négy főszereplő egyéni sorsán keresztül próbálja megértetni, mik az ok az okok, amik miatt a frissen jött szabadságot az orosz nép újra az autokrácia visszaépítésére használta fel. A Jövőnk a múlt egyszerre történelem, szociológia és bulvár: történelem azért, mert egészen részletesen meséli el az ország hatalmi változásának alakulását napjainkig, szociológia azért, mert azt is elemzi többek közt, hogyan hat a helyes nyelvkészlet teljes hiánya egy népre akkor, ha útválasztásról van szó (mint kiderült, a szovjet rendszer társadalomtudományi részlege annyira hiányos volt, hogy az orosz társadalom megismerése is lehetetlenné vált később, hiszen bizonyos jelenségekre egyszerűen nem voltak megfelelő szavak), és mi történik, ha egy nemzet értelmiségeit nagyrészt táborokba szállítják évtizedeken keresztül.
Bulvár pedig persze azért, mert közben valahogy drukkolhatunk a főszereplőknek, legyen az a Pussy Riottal is kapcsolatba került aktivista, a meggyilkolt ellenzéki politikus, Borisz Nyemcov lánya, vagy akár egy kutató, aki egészen addig nem akarta elhinni, milyen államforma épül a hazájában, ameddig már a barátait keresték fel a “pedofilvadászok”, hogy kamerára vegyék, ahogy csikkeket nyomnak el a homlokán.
Anna Politkovszkaja – Csakis a tiszta igazat (Athenaeum)
Anna Politkovszkajáról talán kevesen nem hallottak még egyáltalán: ő volt az az újságíró, aki annyira nem tetszett a hatalomnak, hogy 2006-ban épp Vlagyimir Putyin születésnapján a saját liftje előtt gyilkolták meg épp akkor, amikor a magyarul korábban már megjelent Orosz napló kéziratait vitte volna be a kiadónak. Politkovszkaja tevékenysége azóta is párját ritkító: egy olyan rendszerben mutatta be az orosz hadsereg és a csecsen szövetségesek embertelenségeit a második csecsen háborúban, amikor már mindenki ellenségnek számított, aki le meri írni, amit ott látott. Már akkor elkezdte bírálni és vádolni az orosz elnököt, amikor a Nyugat még a modern és nyitott vezetőt akarta látni benne, és már akkor felfedte az orosz politika színházzá változtatását, amikor talán még a moszkvai értelmiség is azt hitte, hogy amit látnak, az egy demokrácia.
Politkovszkaja harmadik magyarul megjelent könyve válogatás az újságíró legjobb és legnagyobb hatású anyagaiból. Épp úgy helyet kapnak interjúk George Bush-sal, Tony Blairrel, mint az orosz állam által elüldözött külföldi emigránsokkal, de helyet kapnak riportok is szerencsére, amik egyértelműen Politkovszkaja karrierjének legerősebb részei. Kordokumentumnak is tökéletes, hiszen nagyon közel visz minket ahhoz az időszakhoz is, amikor Magyarország még főleg saját magával volt elfoglalva. És persze méltó emlék is a 48 évesen meghalt Politkovszkajának, akinek munkásságát lehet, hogy korábban is érdemes lett volna elolvasnia pár embernek.
Timothy Snyder – Véres övezet (Park)
Timothy Snyder korunk egyik szellemi rocksztárja (elég csak elolvasni ezt az egészen briliáns vitát), a Véres övezet pedig eredeti nyelven 2010-ben megjelent első könyve, és másodszorra adják már ki magyarul. Nyilván nem véletlenül, hiszen a történész által leírt időszaknak a következményeit sokkal erősebben érezzük, mint amit először gondolnánk: Snyder abból indul ki, hogy a második világháborúval indult értelmetlen vérengzések valójában nem több eseménynek számítanak, hanem egy nagynak, aminek igazán még most sincs vége.
A szerző egyáltalán nem a háború áldozataira gondol, hanem arról a közép- és kelet-európai tragédiahullámról, aminek részeként két elnyomó rezsim nagyjából 14 millió civilt gázosított el, lőtt gödörbe, éheztetett halálra úgy, hogy annak semmiféle hadászati jelentősége nem volt. Ezt a minket is érintő részt nevezi Snyder véres övezetnek, aminek történetét a vasfüggöny miatt csak most vagyunk képesek igazán megismerni. És ahogy látjuk, nincs vége: a véres övezetben amúgy is kiemelkedően véresnek számító Ukrajnában épp megint azonosítatlan holttestek kerülnek elő a föld alól rendszeresen, mindössze pár évtizeddel a holodomor után (ennek történetéről egyébként Anne Applebaum írt kiemelkedően fontos könyvet). A Véres övezet elolvasása után sokkal közelebb kerülhetünk annak a gyökereihez, amit most látunk a szomszédban.
