A híres, sőt hírhedt angol képregényíró természetesen nem elsősorban irodalmi munkásságáról ismert, és nem csak nálunk, feltételezhetően a nagyvilágban sem. Jerusalem című, 1266 oldalas nagyregénye például még nem, és talán sosem, de olyan képregényes főművei, mint a Watchmen, a V mint Vérbosszú, és A pokolból (From Hell) viszont megjelentek magyarul, be is járták oda-vissza a képregényes színteret – a filmfeldolgozások révén persze nem csak azt, így nyílván jóval többek formáltak véleményt ezekről, mint ahányan olvasták. De ez ilyen, a popkult szerzők sorsa rendre túlnő a szokásos geek-kereteken, én például, elismerve a fenti művek kivételes minőségét, széles körű hatásmechanizmusát, valójában jobban kedvelem a retró sci-fis Halo Jonest – szükség esetén újfent elsiratva, hogy az első sorozat aztán nem kapott folytatást –, és a Különleges úriemberek szövetségét, aminek viszont eddigi két magyarul kijött fejezetét remélhetőleg még ebben az inkarnációmban követi a harmadik. Ez persze mind legyen az én bajom, akárcsak a Mocsárlény-rajongás.
Az egy dolog, hogy Moore klasszikusát, a szuperhőstematikát fonákjára fordító Watchment a Time az eddig kiadott 100 legjobb regény közé is beválogatta (most hagyjuk az alapvető nonszenszt, nem érdemes egy ilyen lista szerkesztőitől számon kérni a világ teljes irodalmi felhozatalának mérlegelését), és a belőle készült film is az egyik legjobb a zsánerben, ilyesmi például a Hasfelmetszős From Hellnek nem jött össze, mármint a filmnek, mert a képregény maga bruttó remeklés, még ha nem is való mindenkinek az olvasásával járó mélysötét alámerülés. Az angoloknál nemzeti sportnak tekinthető egyébként a Hasfelmetsző-mitológia szálazgatása, maga Moore közel évtizednyi kutatómunkát szánt a pokoljárásra, és ahogy a kötetvégi jegyzetekben olvasható, a most megjelent első novelláskötetének egyes tételeire úgyszintén alaposan rákészült, illetve szívesen fogadott barátoktól és munkatársaktól segédanyagokat. A Megvilágosodások (Gabo, 2024) néhány korábban íródott kisprózától eltekintve jelentős részben új novellák és egy kisregény gyűjteménye. Érdekes kérdés, ha nem ismerném Moore képregényes szupermunkásságát, kiszúrnám-e a könyvet a felhozatalból? Könyvesbolti nézelődés közben talán magához húzna a cím, a fülszöveg, a borító, de ráéreznék-e az aurájára? Mivel ez már sosem fog kiderülni, haladhatunk.
Kezdem a nehéztüzérségi vonatkozással: Moore mindent megír. Nem túlír, hanem mindent megír. A kettő nem ugyanaz, a túlírás a részletekben való szétnyújtózás, mellékes és mellérendelt vagy akár kicsit odébb levőségek részletezése, lényegtelen apróságokon való rágódás, kvótán felüli aggódás, nehogy valami kimaradjon, ez is az is jó lesz valamire, csak hozzáad majd valamit a nagy egészhez. Ezzel szemben a mindent megírás – és ezt a túlírással ellentétben kevesen művelik, főleg kevesen jól – marad tárgyban, fókuszkörben, de nagyfelbontással pásztázva szövedéke minden négyzetcentiméterét. Ezzel alapvetően nincs különösebb probléma, főleg Moore-tól, mivel a rezdülések, a lelkiállapotok és benső rugók gépészmérnöke, a szándékok lelkes feltérképezője. Néha mégis megesik, hogy az ember már menne odébb, keveredne ki a körkörösen és spirálisan tekeredő mikrobarázdák útvesztőiből, Moore viszont makacsul mondja a magáét, néha azon kaptam magam, hogy bár baromi szórakoztató, egyre idegesebb leszek, és előrelapozok. Aztán persze még sincs szívem bármit is kihagyni, azaz egyszer-kétszer majdnem, ám olyan mintázatokba, fordulatokba és következményekbe botlottam, hogy megszégyenülve visszasomfordáltam. És mindig megérte. Aki nálam türelmesebb kutatója az aktuális irodalmi csemegéknek, annak még ilyesmitől sem kell tartania: bármi is kezdjen éppen kirajzolódni, valami csekélység, vagy abszurd kavalkád, narratívákat mellőző kaotikus szókáosz, például oldalakon át novellává ki nem formálódó kvantumfizika-görgeteg, végül mégis összeáll. Rendre valami elképesztő őrületté, és pont ilyesmiből kerekedik ki aztán a kötet egyik legpontosabb és legszellemesebb látlelete a magát istennek képzelő ember hazugságairól. Legnagyobb sajnálatunkra ugyan, de be kell lássuk, mi magunk vagyunk ez a hatalmi mámort meghaladni képtelen cezaromán despota, és talán hamarabb hagynánk az egész univerzumot romlásba dőlni, mintsem beismernénk szánalmas kisszerűségünket és szégyeneinket.
Moore novelláinak zöme tényleg nem kötődik a klasszikus narratívákhoz, és nem csak a szorongatóan drámai, vagy abszurd humorú mélyfúrásokkal szakít át irodalmi kereteket, de még azok sem igazán tarthatók komfortzónán belül, amiket be lehet sorolni ilyen-olyan zsánerekbe. Sehová nem pozicionálható weird, vicces és alattomos SFF, terjedelmes jegyzet halommal ellátott ál-beatköltészet, időbevetettségtől elemelt szürreális bordélyházi abszurd, és kedélyes adásvételi ügyintézés bibliai apokalipszis közben (ez egyébként ez egyik abszolút kedvencem). Átgondoltam: végül nincs szándékomban a kisprózákat külön elemezgetni, sem az eddigi apró célzásokon túl további kedvenceket kiemelni, Moore sokszínű világa – és stílusváltásai, merthogy alig akad két hasonló jellegű írása – tényleg irodalmi ínyencség, felesleges és egészségtelen elvenni magunktól a felfedezés és beteljesülés örömeit.
Egyet azért mégis. A közel 150 oldalas, Amit Thundermanről tudhatunk című kisregényt kénytelen vagyok katarzis forrásként beismerni. Vagy célba jutásként, mert ez is, az is. A képregényes berkekben játszódó fiktív színtértörténet, ahogy Moore a köszönetnyilvánításban fogalmaz: „felvágott kelésként fakadt ki február és április között, és szeretem azt gondolni, hogy a tavasz leheletét hordozza magán”. Ez azért érdekes ráközelítés, mert ennél a 150 oldalnál elképzelni sem lehet keményebb és persze fergetegesebb vádiratot a képregénykiadók, a benne ügyködő, gyakran szociopata, de legalábbis talajvesztett szerkesztők és fejesek, valamint persze a kétkezi rabszolgák eszelős univerzumáról. Ebbe a fura és az átlagember számára dekódolhatatlan világba csak és kizárólag valódi függők és kockák képesek betagozódni. Aki ebben él, nyomorodik és hal, az már gyerekként mindent tudott Supermanről, Pókemberről és… izé, akarom mondani Thundermanről, Bogárfiúról és egyéb szuperhősökről. Merthogy Moore annyira azért volt tapintatos, akarom mondani jó fej a barátaival és korábbi kollégáival, hogy a képregényes szubkultúrán kívülről szemlélve kevéssé lehessen beazonosítani a szereplőket. Egyébként nem annyira nehéz, és nem csak a képregényhősöket, de például még a híres Stan Lee is egyértelműsíthető, igaz, rajta éppenséggel kevéssé veri el a port, mivel Moore nem a Marvel, hanem a DC (a kisregényben: American) börtöndimenziójában szerezte be maradandó sebeit. Bár Alan Moore bosszúja a több évtizedes megpróbáltatásokért kíméletlen, a legfurább az egészben, hogy nem is feltétlenül a munkaköri viszonyokon, szociális szokásrenden, a kegyetlen kapitalista módszereken és romboló visszaéléseken lepődünk meg, hiszen gyakorlatilag egy ideje ebben élünk nulla huszonnégyben, sokkal inkább a beteges reakciókon, a szélsőséges önbántásokon, a riasztóan ismerős kitörési és felnőni képtelenségeken, a Stockholm-szindrómás következményeken.
A kisregény évtizedeket ugrál oda-vissza az időben az ötvenes évekbeli hőskor és a covid időszaka közt, a fel-felbukkanó, és főleg a gyakran visszatérő, hol idősen, hol kamaszként pásztázott (fő)szereplők sorsai pillanatok alatt közel jönnek hozzánk, ha ne adj isten, szintén képregényfan lelkülettel bírunk, akkor pedig kénytelen vagyunk elviselni, hogy párhuzamosan fogunk átélni hideget-meleget, gyönyört és kínt, elidegenedést és elfogadást. Moore humora egyébként is csillogó és pengeéles, itt viszont minden mértéket meghaladó, miközben ezek jó része éppen attól fájdalmas is, hogy a karóba húzó élcek, kegyetlen kiszúrások és megpróbáltatások nagyja valaki kárára történik. Moore nem átall bármit végsőkig tolni, legyen az akár halálos kimenetelű. És éppen ezektől a kíméletlen fekete tükrözésektől lesz valódi a tükörkép, lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, bár nem vagyunk feltétlenül és örökre elveszve életünk útvesztőiben, de a berögzülések, félelmek, szarkazmusok és egyéb kegyetlen vonások közül a java ránk is áll.
Ám van kiút, van felfelé, ott a fény az alagút végén: az egyik főhős (egyébként érdekes lenne tudni, ő kinek az avatárja) korosodva és jó néhány közel halálos pokolkörön túl, egy ponton felébred a képregény-addikcióból, és új életet kezd. Szenzációsak a felépülés és menekülés fázisai, ahogyan egyébként konkrétan minden mondata ennek a meghökkentően abszurd, néha már-már weirdbe és szürreális sci-fibe hajló, az amerikai összkultúrát is sejtszintig leképező mesterműnek. Moore bár a fősodortól jócskán odébb masírozó képregényes sztorikban volt érdekelt, azért írt Superman történetet is, igaz, nála a szeplőtlen főhős éppenséggel meghasonlásokkal küzd, Britannia Kapitányt szürreális-kozmikus világokba vezette problémamegoldani, Mocsárlényt pedig pont azzal keltette új életre, hogy segített neki szembenézni saját démonaival. Ezt a kisregényt nem feltétlenül merném gyermekien ártatlan, naiv elképzeléseket dédelgető rajongók kezébe adni, mindenki másnak viszont, aki elbírja a kényelmetlenségekkel járó szemlélődést és a krómfekete humort, mindenképpen.
Keménykötésű, 472 oldalas novelláskötet, fordította: Tamás Gábor és Roboz Gábor (nem lehetett könnyű dolguk, respekt a nagyszerű magyarításért!)
