Hirdetés
Hirdetés

Nagyszerű érzés, hogy különböző stílusú produkciók szerves részévé tudok válni – Interjú Karácsony Jánossal

james_01_cut.jpg

Április végéig fut az HBO Mick Jagger és Martin Scorsese nevével fémjelzett saját gyártású sorozata, a Bakelit, amelyben a közönség egy csőd szélén táncoló lemezkiadó történetét követve betekinthet a rock ’n roll hőskorába. Ennek kapcsán lehetőséget kaptunk arra, hogy beszélgessünk a magyar rock néhány olyan egyéniségével, akik akkoriban már bőven ott voltak a dolgok sűrűjében. Az interjúsorozat első részében Karácsony Jánost, az LGT gitárosát kérdeztük arról, milyen volt ezeket az éveket testközelből megélni Magyarországon, milyen volt a Szabad Európa Rádió felvételei alapján dalokat megtanulni, és hogy milyen új inspirációk érnek manapság egy több mint negyven éve alkotó zenészt.

A Bakelit magyarországi felvezetésében te is közreműködtél. Mit gondolsz a sorozatról? 

Rengeteg régi élményt előhoz bennem, és persze új dolgokat is megtud az ember. Volt szerencséje az LGT-nek és személyesen nekem is részesévé válni ennek a világnak, nem csak itthon, hanem Nyugat-Európában is. A Bakelitben ugye a hetvenes évek van a fókuszban, mi pedig akkor egy meglehetősen elzárt világban éltünk, az ismert okoknál fogva. Igazából nem is gondoltunk arra, hogy ez ott, ahonnan az egész showbiznisz elindult, mennyire véresen komoly és összetett dolog volt. Számunkra sem volt egyszerű ennek az életformának a kitalálása, és a vele járó sok-sok apró problémának a megélése, de korántsem volt annyira szigorú, mint a nyugati világban. A könnyűzenének ez az ága, ami a háború után indult el, egész mást jelentett ott, mint amit nekünk, itt Magyarországon. Részleteiben nem mondanám el, érdemes belenézni a sorozatba, hogy mindenki ízlése, habitusa véleményt formáljon. Egyrészt magáról a filmről, másrészt magáról a korszakról, a rockzene kezdeti, nagy tömegeket megmozgató időszakáról, ami aztán rengeteg különböző stílusra szerteágazva megérintette a nyugat-európai, angolszász közönség után a világ nagy részének, rengeteg fiatalnak az életét. Nemcsak megérintette, de befolyásolta és új irányokba is terelte, megváltoztatva sokak hozzáállását nemcsak a zenét illető, hanem akár a társadalmat belülről érintő kérdésekben.

Szerinted mi a legfontosabb különbség a Bakelit által lefestett világ, és az akkori magyar valóság között?

A kérdés roppant könnyűnek tűnik, de a válasz már sokkal bonyolultabb. A Rolling Stones, vagy azon belül Jagger munkásságát megérteni szerintem nekünk roppant nehéz, hiszen rengeteg oka van annak, hogy valakit vállára vesz a világhír. Ahhoz nem csak az kell, hogy valaki jó zenész, jó előadó legyen, ez a sorozatból is kiderül. Jó helyen kell jó időben lenni. Ami lényeges, hogy az ember mikor kezdi megérteni, valójában ők miről énekelnek, és miért csinálják ezt az egészet. Érdemes az adott művész környezetét is figyelembe venni ahhoz, hogy véleményt formáljunk valakiről, hogy Jagger milyen dalt, vagy Scorsese milyen filmet alkotott. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy megértsem, miről énekel Jagger, eldönteni azt, hogy van-e egyáltalán közöm ehhez a dologhoz, hiszen Európa két fele sokáig roppant szélsőségesen elkülönült. Scorsese filmjein sima nézőként jól szórakozom, jót nevetek, sírok, elrettent, vagy épp tetszik és elgondolkodtat, de ugyanúgy hosszú időbe telik, amíg az összes paraméterét megértem. Érdemes elvonatkoztatni régi, becsontodott elképzelésektől, nyitottnak lenni, és inkább a párhuzamokat nézni, mint az ellentéteket.

Az biztos, hogy valószínűleg teljesen más motivációink voltak. A mi okaink nem egyeztek az övéikkel, hiszen mi nem a pénzt, meg a világhírnevet akartuk, hanem egy stílust fogadtunk magunkba, ami talán eleve bennünk is volt. Ha belegondolsz, hogy a Vasfüggöny egy elzárt világot biztosított nekünk, és az összes negatívumát ennek a dolognak kint tartotta, míg a pozitívumát mind megkaptuk, még akkor is, ha természetesen nem kívánom vissza azt a korszakot, az ismert okokból és következményekből kifolyólag.

Itthon hogy élte meg ezt a korszakot egy akkori fiatal?

Ez természetesen nem akkor kezdődött, hanem jóval korábban. Nálunk nagy vízválasztó volt az 1956-os forradalom, és az utána fókuszba került rádióállomások, a Szabad Európa, az Amerika Hangja, illetve kicsivel később a Luxemburgi Rádió. Számunkra onnan kezdődött ez az egész. Nyilván mindenki más miatt hallgatta ezeket a rádiókat, de aki érdeklődött a zene iránt, ott megkaphatta azt az első lökést. A hatvanas évek eleje közepe táján, ahogy vissza tudok emlékezni, szinte minden nap hallgattam ezeket az adókat én is. Persze ahogy manapság, akkoriban is sok mindent meghatározott az, ahogy a sorozatban is látható, hogy kinek voltak a legjobb feltételei, kik mögött állt erős lemezkiadó, és nyilvánvaló az is, mekkora hatalom volt a különböző rádióadók kezében. Internet hiányában akkor a rádió volt a legerősebb ízlésformáló tényező, majd később a televízió. A terjesztés és a népszerűsítés elsősorban az ő kezükben volt, ez akkor is financiális alapokon működött. A rádióknak, a lemezkiadóknak óriási hatalmuk volt, ők szabták meg azt, hogy ki kerül a slágerlistára, ki mennyi reklámot kap, és így tovább. Az Amerika Hangja inkább jazzel foglalkozott, a Szabad Európán és a Luxemburgi Rádión mentek leginkább a futó slágerek, ezeket hallgattuk. Aztán a későbbiek folyamán azért kiderült, hogy ezeken a zenekarokon kívül voltak sokan mások is, akik esetleg ugyanolyan jók voltak, mint akik a slágerlistákat töltötték meg.

Mióta számítod magad aktív zenésznek?

1967 vagy 1968 volt talán az első ilyen év, akkor is elég sok minden történt a világban, Magyarországon, Csehszlovákiában, vagy akár említhetjük az Egyesült Államokban szárba szökkenő egyetemi mozgalmakat is. Megindult egyfajta erjedés a társadalomban, és abban az évben jelentette meg első kislemezeit Jimi Hendrix, meg persze a Cream is. Nálam, és talán sokan másoknál is vízválasztó volt ez, mivel az akkor futó slágerekhez képest egy rakás új dolgot, új hozzáállást hoztak felszínre. Persze nem csak ők egyedül, hiszen egy fecske nem csinál nyarat, de ők voltak a legismertebbek.

Klasszikus gitárral és zongorával kezdted a zenei tanulmányaidat. Klasszikusan képzett zenészként hogyan hatottak rád az ilyen típusú rockgitárosok?

Addig nem foglalkoztam beat-, vagy ha jobban tetszik, rockzenével. Átjöttek barátaim, hoztak gitárt, és mondogatták, hogy játszd le ezt, játszd le ezt, ez hogy van, az hogy van, aztán meg megkérdezték, hogy te egyébként miért nem játszol zenekarban? Végül 1968 telén elhívtak gitározni a Ferm egyik koncertjére. Akkoriban nem volt olyan gimnázium, vagy kultúrház, ahol ne lett volna valamilyen táncos rendezvény, ne játszott volna két-három zenekar. Felkértek egy helyettesítésre, meg persze a szüleimmel is meg kellett beszélniük, hogy a kis James – gyerekkorom óta így hívnak, még az általános iskolás években ragadt rám valahogy – hadd jöjjön el játszani, mert ez egy nagyon fontos koncert lesz! Elmentem, és attól kezdve mondhatni egy életre megragadtam ebben a művészeti ágban, amit rockzenének hívnak.

Ez milyen kihívást jelentett számodra?

A klasszikus zenei képzettségem hangszerismeret terén például előny volt, de nagyon sok munkát is jelentett, hiszen azokat az akkordfordításokat, azt a játékmodort, amiket a könnyűzenében használnak, nekem mind meg kellett tanulnom, hiszen korábban teljesen más irányban indultam el. Át kellett állnom egy más stílusra, vagy inkább más stílusokra, hiszen ha a kedves olvasók emlékeznek, akár elmesélés alapján, a zenekarok akkoriban mondjuk egy szalagavató bálon akár 5-6 órát is játszottak. Szóval a három-négy perces dalocskákból meg kellett tanulni vagy kétszázat, hogy kitöltsük a teljes estét. Ezeket meg kellett próbálni a lehető legjobban eljátszani, akkori kifejezéssel élve lekoppintani, nem csak a félig sem értett angol szövegeket, az akkordokat, hanem magát a hangzást is, sistergő rádiófelvételek alapján, az akkori viszonyok hihetetlenül szegényes hangszerbolti kínálatával felvértezve. De ahhoz képest, hogy hirtelen, pár hét alatt kellett bepótolnom ezeket a dolgokat, nem okozott különösebb gondot. 

Manapság rengeteg oktatóvideó, kotta, vagy bármi hasonló elérhető, sokan szerintem elképzelni sem tudják, hogy milyen lehetett ezek hiányában hangszeren játszani.

Gondolj bele, hogy jószerivel eszközök, meg bármilyen külső támogatás nélkül, csak a fülünkre támaszkodva, nagyon kevés rendelkezésre álló kotta alapján kellett lekagylózni a dalokat. Ment egy szám Jimi Hendrixtől, aminek a felét hallottad ki, mert természetesen az adásokat zavarták is. Ilyen felvételek alapján kellett levenni a hangszereket, a gitárt, az éneket, és minden mást. Akinek volt türelme, tehetsége, rendelkezett némi előképzettséggel, és nem utolsó sorban kitartással, annál hihetetlen felkészültséget, szakmai tudást és sokoldalúságot eredményeztek ezek a körülmények.  

A Ferm volt az első ismertebb zenekarod, ott később számos később ismertté vált zenész is feltűnt, Menyhárt János, Szikora Róbert. Te az egyik első felállásban voltál benne.

Nem a legelsőben, de hatvannyolc telétől voltam a zenekar tagja. Ők már előttem is próbálkoztak, ha jól emlékszem, két évvel azelőtt alakultak. Nem is volt előtte más zenekarom, és onnantól kezdve fel is gyorsultak az események.

Utána a Generál következett, ami nekem szintén úgy élt a fejemben, mint az a zenekar, ahol szintén rengeteg országos hírű zenész kezdte a pályafutását, mint mondjuk Révész Sándor, Horváth Charlie, vagy Tátrai Tibor.

A Generál eredetileg a Zé-Gé és Ferm zenekarok tagjaiból alakult, nem a véletlen folytán, hiszen hetente megjelentek akkoriban friss formációk, akár csak ideiglenesen, próbaképpen olyan zenészekkel, akik szimpatizáltak egymással, vagy stílusilag passzoltak egymáshoz. Ez akár egy természetes kiválasztódásnak is nevezhető. Ilyen próbálkozások alakulhattak úgy, hogy bizonyos zenészek hosszabb távon is megragadtak egymás mellett. A Generál egy olyan űrt töltött be szerintem, amelyre kitöltésére akkoriban sokan törekedtek, de végül nekünk sikerült. Ott minden együtt volt, a kiállástól, a saját számok tömkelegétől kezdve a háromtagú lánykóruson át a színpadi megszólalásig. Ez abban csúcsosodott ki, hogy a ’72-es Ki Mit Tudot könnyűzenei kategóriában meg is nyertük. Akkor országos nyilvánosságot kapott a zenekar, a következő években alig győztünk turnézni. Itthon volt három turné, külföldön Kelet-Európában, később Ausztriában és Hollandiában is nagyon nagy sikereket aratott a Generál. Utána persze, mint minden egyes zenekart, ezt is elérte a változás szele.

james_03_cut.jpg

Az LGT-ben Barta Tamás helyét vetted át, közvetlenül a beszállásod után külföldi koncertekkel kezdtetek. Oda hogyan kerültél?

Az LGT akkor, 1974 nyarán az Egyesült Államokban és Angliában turnézott. Angliában felvettek egy lemezt, majd Los Angelesben is lemezt készítettek, és ezalatt az idő alatt egy országos nyári fesztiválturnét szerveztek nekik az Államokban, olyan zenekarok játszottak előttük, mint az Aerosmith. Megcsinálták ezt a turnét, és a szerződés értelmében, ami a CBS és az LGT, meg persze Interkoncert, az ORI, meg a magyar állam között jött létre, jönniük kellett volna haza. Tamás meg a hazautazás előtt azt mondta, hogy ő nem fog visszajönni az Izabella utcai egyszobás, harmadik emeleti albérletébe. Nagyon meglepő és váratlan volt a dolog, hiszen ha akkor a megbeszéltek szerint ő is hazajön, akkor folytatódott volna ez az együttműködés, és mehettek volna megint az Államokba játszani. De ő mondta, hogy nem, nem és nem. Viszont azt javasolta a többieknek a hazaindulás előtt, hogy vegyék be a Kiskarácsonyt, ahogy akkoriban engem hívott.

Miért ajánlott téged?

Ismertük egymást, jártam hozzá másokkal együtt a lakására, jammelni, gitározni. Ismertem a zenekarokat is, ahol játszott, a Hajót, a Siriust, és akkoriban a hivatalos program után gyakran volt olyan, hogy a közönségben lévő zenészeknek felajánlották, hogy ők is jöjjenek fel a színpadra egy kis örömzenélésre. Ilyeneken én is részt vettem. Nem voltunk igazán barátok, vagy közeli ismerősök, de ismertük egymást, és többször is játszottunk együtt, akár ilyen alkalmakkor, vagy akár az Ifjúsági Parkban, az LGT és a Generál közös koncertjein.

A szakmabeliek akkor is jól ismerték egymást, mi épp Kelet-Németországban játszottunk, amikor jött a hír, hogy Barta disszidált. Mindenkiben felvetődött, hogy akkor hogyan tovább? Pár nap múlva, amikor hazaértem, néhány óra múlva már jött is értem a technikusuk, Rozoga, akkoriban közismert arc volt a szakmában, hogy az LGT-s fiúk szeretnének velem beszélni. Jézusom, mondtam, földbe gyökerezett a lábam! Aztán beültem az öreg Rozoga Mercijébe, és elmentünk Laux Józsi lakására.

Ott fogadtak hárman, Lauxon kívül Adamis Anna, és Presser Gábor, ők meg mondták nekem, hogy mi a helyzet, és hogy szeretnék, ha elmennék az LGT-be gitárosnak, énekesnek, zeneszerzőnek. Kérdeztem, mennyi időt kapok arra, hogy meggondoljam? Mondták, hogy egy percet. Nem töltöttem ki az időt, hanem rávágtam, hogy igen, és azóta is itt vagyok. Utána megvoltak a hivatalos körök, ki kellett kérniük engem a Generálból úgymond ideiglenesen, abból lett 43 év. Akkor is és azóta is úgy gondolom, hogy az egész szakmából nagyon kevesen tudtak volna ellenállni az LGT meghívásának. Én sem tartoztam közéjük.

Van esetleg olyan lemez, dal, vagy korszak, ami az LGT munkásságból a legközelebb áll a szívedhez?

Á, biztosan nincs! Ha megnézzük az LGT teljes életművét, valahol mindegyik lemez kicsit más, de ugyanabban az LGT stílusban íródott az elsőtől az utolsóig. Ez a négy ember nagyon sok időt töltött egymás mellett, alkotómunkában, turnén, magánéletben, hiszen hogy a dal is mondja, ma is jó barátok vagyunk. A megfelelő emberek kerültek a megfelelő helyre, a megfelelő időben. Ha a barátság, a kollegalitás, és egymás tisztelete hosszabb távon is működik, akkor akár évtizedekig lehet együtt alkotni. Nincs külön preferált se lemez, se dal, hiszen ez egy alkotói folyamat, mindig a legjobbat adtuk magunkból, az aktuális lelkiállapotunk alapján. A mondanivalónkat mindig frissen és aktuálisan próbáltuk megfogalmazni, úgy gondolom, nem vagyok szerénytelen akkor, ha azt mondom, hogy sikerrel.

Nem volt annyira közszájon forgó dolog, mint az úgynevezett fekete bárány zenekarok esetében, de nektek is meggyűlt a bajotok a cenzúrával, különböző szövegek, borítók kapcsán.

Az LGT semmilyen szempontból nem számított államilag támogatott zenekarnak. Azokkal az akadályokkal és problémákkal, amelyek az akkori környezetet jellemezték, nekünk is meg kellett küzdenünk. Mindegy, hogy feketék, fehérek, pirosak, kékek voltunk, mi igazából mind egy cipőben jártunk. Persze akkoriban is voltak olyanok, mint ma, akik szerettek abban a szerepben tetszelegni, és akár azzal magyarázni a sikertelenségüket, hogy rájuk pikkelnek, őket elnyomják, pedig ők képviselik az igazi őszintét. Természetesen azt nem mondhatom, hogy nem voltak kifejezetten ilyen esetek, de a többségre nem volt ez jellemző, most már eltelt annyi idő azóta, hogy ezt tisztán lehessen látni. Még az első vonalban is voltak olyan zenekarok, akik abban látták a sikerük zálogát, hogy ezt a dolgot kihangsúlyozzák, nem csak nyilatkozatokban, hanem akár a dalaikban is. 

Mostanában sok különböző produkcióban veszel részt, nem egyszer olyan társakkal, akik nem elsősorban zenészként ismertek.

Nagyon sokban! Van a Csík Zenekar, Marót Viki és a Nova Kultúrzenekar, LGT-Trió, meg a Karácsony Trió is. Emellett Für Anikóval, Vámos Miklóssal is fut közös produkciónk, legutóbb pedig Csákányi Eszterrel szerepeltünk egy színpadon Egerben, a Kultúrszalon sorozat egyik rendezvényén, az is csodálatos volt.  Régóta vártam ezekre a kvázi vendégeskedésekre, és úgy látszik, most megadatott, talán a könnyebben terjedő információk hatására is, hogy mostanában egyre gyakrabban találnak meg ilyen lehetőségek. Beindult egy ilyen dominó-elv, és ha valaki szeretne velem együtt muzsikálni, az most megtalál, én pedig roppant szívesen vállalkozom mindenre, hiszen nagyon jól is esik ez a sokszínűség.

A Csík zenekarnál egyenesen lubickolok a zenében, annyira jól érzem magam. Für Anikó egyéniségétől ugyanígy el lehet ájulni, annyira jó és érdekes, amit csinál. Ezek a kirándulások nagyon jól esnek nekem, friss inspirációk érnek. Másrészt az ember jobban kell, hogy fókuszáljon egy ilyen helyzetben, hiszen olyanokkal lépek fel, akikkel adott esetben először állunk egy színpadon. Nagyszerű érzés, hogy különböző stílusú produkciók szerves részévé tudok válni.

james_02.jpg

Az LGT-vel 2002 óta nem adtatok ki új lemezt. Biztosan mindenki megkérdezi, de várható mostanában valamilyen új anyag tőletek?

Az a baj ezzel, hogy egészen addig, amíg nem látjuk biztosítottnak, hogy méltó kiállítással, feltételekkel, reklámmal jelenjen meg egy új album, addig inkább a fióknak írunk, nem a piacnak. A másik, hogy ez a csapat annyira bele van már zárva a rajongótáborának a skatulyájába, hogy nagyon nagy dolgoknak kellene történnie ahhoz, hogy a közönség új dolgokat, kísérleteket elfogadjon tőlünk. Lásd az Ellenfél nélkült, vagy a Mozdonyoperát. Ezek intő jelek voltak. Ha az LGT koncertezik, hiába van több száz dalunk, a műsornak van egy kötelező része, amit a régi anyagból kell összeállítanunk, hiszen elsősorban azt akarják hallani. Persze van egy réteg, aki szeretné a kevésbé nyilvánvaló dalokat is hallani, néha egyet-kettőt be is suszterolunk a programba, de összességében ez a legfőbb akadálya egy új album elkészítésének. Természetesen semmi sem kizárt, bármikor megcsörrenhet az úgynevezett piros telefon!

(Fotók: HBO, Békésy János, Karácsony János Facebook)

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,050FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló