Az idei nyár egyik legforróbb délutánján és estéjén több fekete Nine Inch Nails-pólós járókelőt lehetett látni a berlini East Side Gallery mentén, mint hagyományos turistát. Ráadásul ezek a rajongók célirányosan az Uber Aréna felé igyekeztek, fittyet hányva a híres Trabantos vagy Brezsnyev-Honecker-csókos falfestményekre. Aznap éjszaka a világ egyik legagresszívabban kúl fővárosának összes hiperaktív ingere eltörpült Trent Reznor zsenialitása mellett.
A LÁNGOLÓ NYÁR rovat támogatója a SAMSUNG
A Nine Inch Nails két héttel ezelőtt indította el Peel It Back névre keresztelt turnéját, melynek során Trent Reznor és csapata néhány fesztivál dátumtól eltekintve főleg önálló arénakoncerteken lép fel. Az európai körút tizedik állomására került sor Berlinben, ahol a turnén eddig megismert struktúra, ám helyszínről-helyszínre variált és újragondolt dallista egy tökéletes lenyomatát kaptuk. A szabadtári fesztivál előadások során érthető módon leegyszerűsített színpadképpel és kiszámíthatóbb setlisttel dolgozik az együttes – persze túlzás lenne azt mondani, hogy a Nine Inch Nails ezeken a helyszíneken slágerekre koncentrál, de mindenképp egy homogénebb és pörgősebb válogatással lépnek a színpadra. Az aktuális turné igazán izgalmas megoldásai az önálló koncerteken kerülnek elő.
Kezdve azzal, hogy Reznor egy szál zongorával és teljesen váratlanul indítja az előadást. A turnén végig bemelegítő és Berlinben lényegében hazai pályán játszó Boys Noize bő egyórás techno dübörgése épphogy elérte a csúcspontját, kihunytak a fények, azonnal lehullott a lepel a küzdőtér közepére pozicionált B színpad-szigetről és kezdetét vette a NIN-koncert. Reznor, persze zárójelben, ezzel aláaknázta sokak stratégiáját, akik a szünetben akartak mosdóba és bárpulthoz zarándokolni, viszont a meghökkentő belépővel ügyesen hátba is támadott mindenkit. Ahol pár másodperce még a Boys Noize rideg zakatolása töltötte be az űrt, egy pillanattal később az elsötétült aréna origójában pislákoló színpad körül egyszer csak megmerevedett az idő és mindenki lélegzetvétel nélkül figyelte, ahogy Reznor varázslóként egyetlen gócpontba sűríti az energiákat.
Önmagában bátor lépés lecsupaszított akusztikus szekcióval indítani egy alapvetően rockkoncertet, de Reznor tovább emelte a tétet azzal, hogy a kifejezetten ritkaságszámba menő A Minute To Breathe című dalt játszotta. A Before The Flood dokumentumfilmhez írt zongorás tételt ezidáig mindössze egyetlen alkalommal, Manchesterben adta elő élőben, a turné többi állomásán a jóval ismertebb Right Where It Belongs volt a kezdő dal. A kezdő blokkban felcsendült még a Ruiner szintén zongorára hangszerelt, atmoszférikus új változata és a Piggy, Further Down The Spiral-féle, Nothing Can Stop Me Now verziója. A lassan építkező tempóval és komplexitással párhuzamosan fokozatosan léptek fel a színpadra a további zenészek, egyben már jól edzett NIN-alkotótársak: Alessandro Cortini, Robin Finck, Ilan Rubin és természetesen Atticus Ross. Reznor egyértelműen nem rocksztárként, sokkal inkább már díjnyertes és ünnepelt filmzeneszerzőként manipulál: teljesen tudatában volt a Boys Noize-féle strukturált zaj és a nyitány kristálytiszta zongorája közötti kontraszt erejének és a tudatosan adagolta a rétegeket a kezdő blokk végéig. Mire az előadás átkerült a fő színpadra a következő blokkhoz, a közönség egy egyszeri hirtelen dopamin löket helyett egy teljes hullámvasút meneten volt túl.
Boys Noize igazi főszerepet kapott egy későbbi szekcióban. A turné minden bizonnyal legizgalmasabb visszatérő elemeként Atticus Ross és Trent Reznor Boys Noize-zal közösen újra elfoglalta a B színpadot, hogy ott egy füstbe és lézerbe burkolódzó indusztriál kockában újraértelmezzenek régebbi NIN-dalokat. A Year Zero-s Vessel szinte minden estén előkerül izmos és áramvonalas új köntösben, Berlinben emellett felcsendült még az Only Challengers filmzenét idéző neon-elektro remixe, a Pretty Hate Machine kvázi szintipop klasszikusa, a Sin, szintén felturbózott formában és igazi csemegeként most először játszották ebben a blokkban az I Do Not Want This-t a Downward Spiral-ról. Bár feltételezhetően a koncerteket megelőzően valamilyen mértékben elpróbálják ezeket a dalokat, mégis érezhető, hogy van egy improvizációs rétege ennek a blokknak. Főleg a most debütáló I Do Not Want This alatt Reznor hallhatóan maga is keresgélte, hogyan tudja összeszinkronizálni az eredeti dallamot az új hangszereléssel.
Fantasztikus élőben megtapasztalni, hogy ezek a patinás zenészek ennyi évtized után is képesek új kihívásokat állítani önmaguk elé. Mint ahogy azt is remek látni ahogy Reznor bebizonyítja, hogy a sokak által hibásan lesajnált elektronikus zene ugyanúgy remek kiinduló pontja az improvizálásnak és sokkal többről szól, mint egyszerű gombnyomkodás és kallantyú tekergetés. Boys Noize előtt mindenképp le a kalappal, teljesen egyenrangú zenészként és művészként, hibátlan szimbiózisban működött együtt az ikonikus Reznor-Ross párossal és sok szempontból el is lopta a show-t.
És ha már show-t említünk, Reznor és a technikai csapata továbbra is teljesen tisztában vannak azzal, hogyan kell szólnia és kinéznie egy koncertnek. Mindent tökéletes egyensúlyban tartanak. Legalábbis Berlinben, a koncert hangja szabályosan levitte a mennyezetet, de az őrült hangerő mellett mégsem torzult semmi, minden nüansz tisztán hallható és elkülöníthetően szólt. Emellett a NIN-csapat még mindig tudja, hogyan kell okosan használni lézereket és minden egyéb fénytechnikát. A vizuál folyamatosan támogatta a zenét, de soha nem vált túlzásba vitt, öncélú látványossággá.
A fő színpadra helyezett második és negyedik blokkok sokkal inkább a jól bevált és elvárható teljes zenekaros NIN-formulára alapoztak, természesen ugyanolyan hibátlanul. Az akusztikus nyitány után berobbant a koncert olyan megbízható bombákkal, mint a Wish, a March Of The Pigs, a mindig lehengerlő és fenséges Reptile, vagy a Gave Up. További hangzás rétegeket biztosított a táncolhatóan löktető Copy Of A és a gyönyörűen amorf The Lovers. A záró blokkban pedig olyan elmaradhatatlan dalok sorakoztak, mint a Closer, a Heresy és a Head Like A Hole, a masszív Somewhat Damaged, a közönségkedvenc Burn, valamint a régebben konstans hanyagolt, de az utóbbi években folyamatosan repertoáron tartott industrial-rock-drum’n’bass hibrid, a The Perfect Drug. Feltétlenül külön szót érdemel Reznor összeszokott zenekara, Atticus Ross és Alessandro Cortini biztosítják a komplex NIN-hangzáshoz elengedhetetlen apró szonikus részleteket, Robin Finck felelős a szándékosan fésületlen és koszos riffekért és gitárszólókért valamint prominens vokálokért, Ilan Rubin pedig óramű pontosan és erőmű lendülettel veri szét a dobokat – a Perfect Drug vagy a Piggy dalok esetében lenyűgöző szólókkal tarkítva.
De persze mindennek a középpontjában maga Trent Reznor áll, korábbi Mr. Önpusztítás azóta Mr. Önfejlesztés. A berlini éjszakában is egy megfoghatatlanul időtlen, kortalan, mindent magába foglaló úttörő és zseni lépett a színpadra, aki egyszerre hatvanéves, ötgyerekes családapa, többszörösen Oscar-díjas, univerzálisan ünnepelt zeneszerző, és aki mégis részben elő tudja rángatni a mélyből azt a frusztrált, dühös, önmagába roskadó rocksztárt, aki harminc évvel ezelőtt volt. Ugyanúgy ahogy az egy szál zongorával egy stadionnyi embert megbabonázó művész lehetősége is mindig ott volt, elrejtve, a sárban ázó 1994-es Trent Reznor-ban is.
A koncert legvégén felcsendülő, örökké ünnepélyes Hurt egészen más módon felemelő élmény 2025-ben, mint annak idején. A lehunyt szemű, égbe emelt karú, hátulról megvilágított énekes sziluettje, ahogy a közönség együtt énekli vele a csendesen gigantikus refrént, mindez már nem a reménytelenség és keserűség ódája, nem a lefelé haladó spirál és a mélypont dalba foglalása, hanem az onnan felfelé vezető út ünnepélye. Trent Reznor metaforikusan és valójában is újrakezdte és megtalálta önmagát. Sok ezer rajongó, akik közül a legtöbben a mélypont óta követik a zenész munkásságát, ennek szemtanúja lehetett aznap éjjel Berlinben.
