Most ez mitől rosszabb, mint az előzőek? – Volbeat-lemezkritika

Volbeat – Outlaw Gentleman And Shady Ladies
(Universal)

Elment Komár László, az Elvis-metál halott. Mindemellett a kreatív hanyatlás legbiztosabb jele az, ha egy zenekar az ötödik lemezen is majdnem ugyanazt műveli, mint a debütáló albumon. Aki hasonló érvek mentén kérdőjelezi meg a Volbeat létjogosultságát, az ne sajnálja a fáradtságot! Nyomozza ki Lemmy Kilmister angol és Angus Young ausztrál állampolgárok lakcímét, és hivatalos levélben emlékeztesse őket: a 70-es évek óta képtelenek újítani, ezért ideje lenne, ha végre kiégett rokkzenészhez illő foglalkozást űznének: pl. haknizhatnának Hajdú Péter műsorában ufólátó devizahitel-károsultként. És miután a kritikus egyedek végeztek az irománnyal, ne felejtsenek el összedobni egy ütős összeesküvés-elméletet arról, hogy a nyilvánvaló fáradás ellenére miért is játszik a Volbeat immár boroskóla-tócsákkal borított klubok helyett Pecsa méretű helyeken. (A „Hooligans is szar, mégis sokan szeretik”-jellegű kliséktől mindennemű igazságtartamuk ellenére is próbáljanak meg tartózkodni!)

Persze, könnyen lehet, hogy a szerzőben van a hiba, és – ahogy azt megannyi fórumon megírták – valóban gigászi színvonalbeli különbség van a The Strength /The Sound/The Songs és a Outlaw Gentlemen & Shady Ladies között. Ő ugyanis, ha meggebed, sem hall élesebb minőségbeli kontrasztot, mint mondjuk a Suffer és az Against The Grain (Bad Religion – ökotudatos pánkegyüttes), a The Bleeding és a Kill (Cannibal Corpse – karajcsontfűrészelő rokkzenekar), és Mága Zoltán (a brémai muzsikusok frakkviselet miatt kitagadott tagja) tetszőleges újévi koncertlemezei között. Ez itt, kérem, változatlanul egy „korai Metallica együtt dzsemmel a Kedvencek Temetőjéből visszatért Elvisszel” típusú metállemez, túlnyomó többségében kiváló szerzeményekkel és néhány felejthetőbb momentummal.

Mindemellett Michael Poulsenék érezhetően nagyobb teret engedtek a dallamoknak, mint legutóbb, a Lola Montez vagy klipes Cape Of Our Hero pl. semmivel sem karcosabb, mint a nagymuter pongyolája, de ettől még ugyanúgy jólesik hallgatni, mint a Dead But Risingot vagy a The Hangman’s Body Countot. (Utóbbiért cserébe a Metallica egy komplett tiszántúli turnét bevállalna a Megadeth előzenekaraként.) A „beszarás” kategóriát a két vendégzenésszel előadott dal képviseli: a velejéig gonosz Room 24-ben King Diamond oszlatja fel a környék denevérállományát, míg a Lonesome Riderben Sarah Blackwood (Walk Off The Earth) és Poulsen idézi meg Johnny Cash és June Carter szellemét. Utóbbi (meg még pár dal) társszerzője egyébiránt bizonyos Rob Caggiano volt, aki hasonlóan meggyőző érvekkel távozott az Anthraxből, mint anno Sóbri az Akelából, most meg itt gitározik a Volbeatben. A lemezt és kevésbé hagyományos Volbeat-dalok sorát az Our Loved Ones zárja, mely már-már sirató jellege ellenére húz, mint egy génmanipulált Nick Árpád. Ugyanakkor záródalként még inkább kihangsúlyozza az iménti mondat végén fellelhető kérdőjelet: mégis mitől gyengébb ez a lemez, mint a Volbeat-életmű eddigi darabjai?