„Miért kell az, hogy van egy amúgy jó dal, és ahelyett, hogy rendesen lejátszanák, elbasszák ezzel a sok nyenyeregtetéssel?!”
– hangzott el a társaságomban a második budapesti Pearl Jam-koncerten az Arénában. És valóban, még nekem is feltűnt, hogy mintha több lenne a hosszú szólóval elnyújtott dal, amit leginkább a végig maszkban lévő Mike McCready tolt, de volt olyan is, amikor a háttérzenészként funkcionáló, volt Red Hot Chili Peppers-gitáros Josh Klinghoffer őrült meg a hátulra felállított kis emelvényén. Vele egyébként már sokszor nem hatan, hanem heten vannak a színpadon, mert attól, hogy ő beszállt, még Boom Gaspar billentyűs nem szállt ki. Klinghoffer a szólón kívül is úgy mozgott a kis területén, mint egy mérgezett egér, a záró All Along the Watchtower alatt pedig előre is engedték, kedvesen be is mutatták, és ott élhette ki magát rendesen, a színpad elején, ha már a volt zenekarából kirúgták, és nem csinálhatja ezt.
A nyenyeregtetést leszámítva (amúgy ennek is vannak ám rajongói, Mike-molinókkal, ilyenekkel) teljesen rendben volt a koncert. Eddie Vedder egy csomószor elmondta, hogy milyen régen jártak itt, úgyhogy van mit bepótolni. Erről csak az jut eszembe, hogy mikor egy zenész nagy meghatódva ilyet mond, akkor úgy vagyok vele, hogy tessék, akkor pótold be, játszál dupla annyit, de persze nem játszanak semmi különlegeset, csak azt, amit a turné többi állomásán. Ezzel amúgy nincs baj, bő két óra volt így is a show, amin a show-elem kimerült a fényekben, de azok legalább jól meg voltak komponálva a le fel emelkedő lámpákkal. Slayer-koncerteken is mindig mondtuk, hogy nem kell ide nagy varázslat, elég egy jó fényes, aki együtt lélegzik a zenekarral és kész a jó buli. Olyan pedig még Slayeren sem volt, hogy az utolsó előtti számban egyszer csak minden lámpát felkapcsolnak az Arénában, majd teljes világosságban megy le a buli maradék része. Hatásos, az biztos.
Egyébként a szokásos lassú dallal kezdés volt a Wash-sal, volt Evenflow, volt Alive, de nem volt Jeremy, viszont volt Black, az utolsó album legjobb dala, a Dance of the Clairvoyants, a Lukin kétszer is, lassan meg gyorsan, és vagy még 17 szám, ami szokás szerint alig hasonlított az turné előző állomásán játszottakra, és sokan moroghatnak miatta, hogy miért nem került be ez meg az, az előzőn miért volt az, itt miért nem volt emez, meg hasonlók. Igazából teljesen random, hogy mit kapnak az adott városok a zenekarból, de jól van ez így, rossz összeállítás amúgy sem szokott kijönni, csak kevésbé fan service, mint mondjuk nálunk, kedd este.
A bulit természetesen Vedder adta el, akinek láthatóan jó kedve volt, és külön kiemelendő vele kapcsolatban, ahogy a közönséggel viselkedik. Oké, annyira azért nem közvetlen, mint Nick Cave, de sokszor konkrét személynek énekel, belenéz az emberek szemébe, kommunikál velük, mintha csak egy kis klubban lenne, és nem egy 13 ezres Arénában. Kiszúr gyerekeket a lelátón, hozzájuk beszél, szólók alatt az első sorokkal kvaterkázik és hasonlók. Politizált is persze, kitett egy Putyint szidó pólót a kontroll-ládára, volt Ukrajna mellett kiállás is az Alive előtt, szót emelt a szexuális kisebbségek mellett, és az abortuszhoz való jog is szóba került, de ez Veddertől ugyan olyan megszokott, mint a Napalm Death frontemberétől.
És ha már említettük az Arénát: ha tényleges telt ház nem is volt (legalábbis még a buli előtt közvetlenül is lehetett kapni jegyet), azért megtelt az helyszín. Nem úgy ugye, ahogy 1996-ban a sok amerikai katonával, vagy a kétezres évek elején, amikor annyira nem vett rájuk senki belépőt, hogy közvetlenül a buli előtt fújták le az egészet, és dupláztak inkább Lengyelországban. Most sem vagyok benne biztos, hogy pár év múlva akár csak ennyi ember összegyűlne rájuk Magyarországon, hiszen most is ez volt a turné egyedüli állomása, amire nem fogytak el napok alatt a jegyek. De ne legyen igazam, hatódjon meg a zenekar annyira, hogy egy következő EU-körben is benne legyen Budapest, én biztosan elmennék megint, mert amúgy mindig remekül szórakozom a Pearl Jam-koncerteken.
