Tulajdonképpen a semmiből jött rá a Mayhem, hogy meg akarják ünnepelni magukat egy rövid körben Európában is, és mivel ennek a zenekarnak Magyarország legkiemelkedőbb karriert befutott, itthon is élő nemzetközi rocksztárja, Csihar Attila a frontembere, ezért az esetek nagy részében garantált, hogy Budapest is kap a Mayhemből. Meg persze a Vágtázó Halottkémekből, aminek egyre metálosabb hangzása van élőben, és remek kontrasztot adott az estének, hiszen előbb Grandpierre Attila és zenekara üzente, hogy “mondj igent az életre”, hogy aztán jöjjön a Mayhem, és javasolja, “mondj igent a halálra.”
A koncepció, ahogy mostanában keményzenei koncerteken lenni szokott, a gátlástalan nosztalgia: a legújabb lemeztől indulva szép lassan megérkeznek minden fontosabb kiadványról pár dalt elzenélve az 1987-es Deathcrush-ig, ahol katarzisként berobbant zenélni a kultikus lemezen is doboló Mannheim, és a zenekar tényleg eredeti énekese, Messiah, de persze az is óriási tapsot kapott, hogy előtte a Funeral Fogot annak a Dead művésznévre hallgató úriember felvételről adott vokáljaival játszották le, aki ugye azért nem lehetett itt, mert 1991-ben megölte magát, és persze megemlékeztek egykori gitárosukról Euronymusról is, akit nem sokkal később az a bizonyos Varg Vikernes gyilkolt meg, aki basszusgitározott is a Mayhemben. Olyan sok izgalmas figura fordult meg ebben a zenekarban, hogy a szintén énekesként szerepet kapott Maniac szinte egyszerű esetnek tűnik azzal, hogy vagdosta magát a színpadon, és mellette súlyos alkoholistaként tolta le karrierje jelentős részét. Sajnos ő nem lett része a múltidézésnek.
A fenti kapkodó sztorizgatás persze már jó eséllyel senkinek nem új, aki kicsit is foglalkozott a Mayhemmel, de a templomgyújtogatásokkal – természetesen ezek a “valakik” által felgyújtott templomok is feltűntek a vetítésben – tarkított történet úgy általában véve is van annyira bulváros, hogy egyszerűen nem lehet elválasztani a zenétől. És elég sokat is gondolkoztam rajta ezen a koncerten: jobb-e tőle tényleg ez az egész, ha tudom, hogy ezek az emberek, vagy legalább is az a kör, amihez tartoztak, nem csak a műsor kedvéért voltak életük egy szakaszában különösen gonoszak, hanem elvitték ezt a falig? Vajon tudott volna ekkorára nőni a black metal műfaj, vagy egyáltalán bármekkorára nőni, ha nincs körülöttük a valóságba is átnyúló pusztítás?
A választ szerencsére épp remek szerdai koncerten kaptam meg a legtisztábban: igen, bőven. A Mayhem teljes életművének megidézése ugyanis nemcsak arra világított rá, hogy Csihar Attila viseli talán a leginkább méltósággal a kopaszodást ebben az univerzumban (bár lehet direkt vágja így a haját, ki tudja), hanem arra is, hogy ez a zenekar nagyon sokszínű, és 40 éves karrierje során simán írtak már tökéletes kvázi punkdalt vagy ijesztő háborús indulót is, mindegyiket a legmagasabb minőségben. Amikor előkerült az egész Mayhem talán legmorcosabb lemeze, a Wolf’s Lair Abyss, akkor már kikristályosodott, hogy ennek a zenekarnak mindig volt valami terve azon túl, hogy blastbeatekre kell kárognia valakinek.
Mindeközben az sem kizárt, hogy a Mayhem most van a legjobb formában: a saját nagyságát és súlyát ismerő zenekar lépett fel, már megvan a rutinjuk és tudásuk ahhoz, hogy egy nagyon beteg showműsort csináljanak a koncertekből többször is átöltöző frontemberrel és egyszerre csuhát húzó gitárosokkal. Az lehet ugyanis, hogy csámcsogni jobban tudunk egy ön- és közveszélyes zenekaron, de valószínűleg nagyban akadályozza a stabil minőségű produkciót, ha a tagok néha börtönbe kerülnek vagy ilyesmi. Ettől most nem kell félni, professzionális zenekart kaptunk, akik közül többen szerintem már többet vannak edzőteremben, mint kocsmában.
Ha ennyiből nem lett volna mindenkinek egyértelmű: ez itt egy definitív metálbuli volt. Olyasmi, amit szívem szerint minden héten megnéznék.
A VHK képekben
