Hirdetés
Hirdetés

Kívülről nézve olyanoknak látom magunkat, mint a Slayert – Moby Dick-interjú

MobyDick2 (1).jpg

Földi Pokol címmel ma jelent meg a legpatinásabb hazai thrash metal csapat, a Moby Dick új albuma. Ebből az alkalomból beszélgettünk a zenekar két tagjával, Schmiedl „Smici” Tamás frontemberrel és Gőbl Gábor basszusgitáros-szervezővel. Legalul pedig ott a teljes lemez.

Gábor, te hamarabb lettél a Moby Dick szervezője, mint basszusgitárosa. Mit láttál bennük annak idején?

Göbl Gábor: Teljesen más volt, mint a többi általam ismert banda. Éreztem bennük az erőt. Sokat utaztam akkoriban is. Bemutattam a Soprontól távol élő barátaimnak is a demo felvételeiket, amelyek egyébként tök jó minőségűek voltak, és mindenkinek tetszett a csapat. Így rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy lokálpatriotizmusból fakadó „tetszik” érzés. No meg persze az is számított, hogy azt gondoltam, a műfaj a Pokolgép mellett elbír még egy metálcsapatot. Őket 1985-től ismertem, és ez súlyos felismerést jelentett számomra, mert az én kedvenceimnél jobbak és keményebbek voltak. Ez pedig felettébb vonzó volt. Innentől kezdve próbáltam befolyásolni a Dick tagjait, hogy keményedjenek be. Na ez egyáltalán nem ment könnyen, mert Smicivel voltam a legtávolabbi viszonyban, Kurti pedig nem a metál iránti rajongásáról volt ismert.  Mentes Norbit és Rózsit (Rozsonits Tamás, a zenekar dobosa 1981-92 között – a szerk.) viszont lehetett győzködni.

Egyébként 1986-ban szerveztem életem első komoly buliját, amire több százan érkeztek és nem csak, sőt főleg nem csak Sopronból. Ez a közönség már nem a középiskolás soproni tinédzser publikum volt, hanem komoly rocker és metál arcok. Olyannyira jól sikerült a sok településes plakátozásom (Győrig kiragasztottam a megyét), hogy megjött a siker, a pénz, meg a rendőrség is. Link, Moby Dick, Nagy Feró, ez állt a plakátokon. A Moby Dick betanult öt-hat Ricse-számot és Feró tolta volna őket velünk. A volna azért, mert Feró kénytelen volt lemondani a bulit, mert egy rock-színházi főpróbát iktattak neki aznapra és bukta volna a Hamlet szerepét, legalább is ezzel indokolta, ami nekem persze hihető volt. A botrány azért maradt el, mert leküldte Waszlavik Gazembert, aki megpróbálta megoldania megoldhatatlant. Az igazság az, hogy mind a Link, mind a Moby Dick úgy lefárasztotta a közönséget, hogy a Ricsés betétrész is gond nélkül lement Feró nélkül és a pénztárnál sem követelte senki sem vissza a belépőjegy árát.

Ismerted Smiciéket azelőtt is, hogy a szervezőjük lettél?

GG: Persze. 1982 óta ismertem az együttest. Akkoriban a Liszt Ferenc Kulturális Központban egy országos sztárbanda 300-400 néző előtt játszott Sopronban. A Moby Dick pedig ezer fiatal előtt. Giczy Kurttal, a csapat korábbi bőgősével, aki egyébként az osztálytársam volt, pont egy ilyen koncertre toppantunk be, és eldobtuk az agyunkat attól, hogy hasít ez a csapat. Pár hónap múlva már ő játszott a zenekarban. Én pedig felfedeztem az üzleti lehetőséget a bandában. Ez persze nem igaz! Tizennégy éves kölyök voltam ekkoriban, Kurti tizenöt. Ő gyerekkora óta képzett zenész volt. Mentes Norbival meg egy busszal jártunk a gimnáziumba, így aztán szép lassan a mindennapjaim részévé vált a Moby Dick. Mentem a próbákra, toltam és pakoltam a ládákat a koncertek előtt és után. Van egy olyan emlékképem, amikor egy Laney hangfalat terelgetek kilométereken át a Liszt felé egy buli előtt!

Nem könnyű zenésznek és szervezőnek lenni egyszerre. Miért volt erre szükség?

GG: A tagcsere törvényszerűnek volt mondható a csapat részéről. Jelentős befolyásom volt az együttes egyre markánsabb zenei stílusára és én szerveztem azokat a koncerteket, amelyeken felléptünk. Ekkor már bejártuk a fél Dunántúlt a ’87-ben újjáalakult Beatrice előtt. Jól alakultak Pesten a szakmai és média kapcsolataim is. Már ekkor be tudtam csempészni a Moby Dicket a Petőfi Rádióba. Ez egyébként több lemezzel és országos ismertséggel az elmúlt 16 évben már nem sikerült. Adott volt egyszemélyben egy szakmailag ugyan nem tökéletesen felkészült basszusgitáros rajongó, meg egy eltökélt agilis, jövőképpel rendelkező szervező srác, aki egy sikeres helyi konkurens zenekarban tolja bőgősként, és adott volt Kurti, aki egy szuper gitáros volt, de teljesen más irányba impresszálta a metállal addigra már jó barátságba került zenekari tagságot. Nekem vágyam volt a Moby Dick egyik zenészévé és országos hírű együttes tagjává válni. Válaszút elé állítottam a Moby Dick tagságát. Ők is rocksztárok akartak lenni, ezért döntöttek az én vízióm és személyem mellett.

Az akkori hazai metálszíntér teljesen másképp működött, mint napjainkban. Nektek milyen volt ezt belülről megélni?

GG: Erről nagyon hosszan lehetne értekezni. A metál nem volt egy elfogadott zenei műfaj akkoriban Magyarországon. A tévés, rádiós szerkesztők nem szerették sem a zenét, sem a közönségét. Forradalmi érzés volt szembemenni az akkor uralkodó honi zeneiparral, és a mögöttük álló szocialista rendszerrel. Mindez persze felemelő is volt, mert akkoriban egy gimnáziumi osztályból tíz- tizenketten, egy szakmunkástanuló osztályból legalább húsz-huszonöten metálrajongók voltak. Minden városban volt egy-két metálegyüttes, aki motorja volt a helyi metáléletnek. A Pokolgép debütáló lemeze átütötte az elhallgatás falát, jött az Ossian, majd a Moby Dick. Puhult a kádári rendszer. A pénzcsinálás miatt 1988-ban a kommunista blokkban elsőként felléptették a Metallicát. A metálszíntér tömegbázisa több száz ezresre volt tehető. 1988-tól bent voltunk a tévében, rádióban. Ez az időszak kb. 1993-94-ig tartott. Mintegy varázsütésszerűen, egy év alatt kivezették a műfajt a médiából. Majd jött rap, a rockban pedig a Nirvana, majd a nyomában az általunk is jócskán megsegített Tankcsapda. VBK helyett jött a marihuana, a média urai pedig felpörgettek egy új zenei világot. Manapság már szinte ők sincsenek a képernyőn. Helyettük vannak a celebek és a megasztárok.

Milyen viszonyban voltatok az akkori zenekarokkal?

GG: Én a Pokolgép lelkes híve voltam 85-től. Velük azonban nem sikerült érdemi kapcsolatot kialakítani, csak a szervezőjükkel, akitől megtudtam, hogy ne is görcsöljek, mert olyan jó bandát, mint a Moby Dick, nem fognak felléptetni maguk előtt. Ugyanígy jártam egyébként a Lorddal is. Az ossianos Paksi Endrével sem lettünk jó barátok, de ő nem gördített akadályt és kaptunk tőle pár lehetőséget közös vidéki fellépésekre.

Az 1988-as Stormwitch/Moby Dick-turné fantasztikus élmény és emlék. Nagy lökést adott a befutásunkhoz. Ezer fő alatti koncert nem is volt a turnén, és minket ugyanolyan jól fogadott a közönség, mint a nyugat-német sztárokat. Közvetlenek voltak velünk. A lehetőségért persze tejelnünk kellett, ami nekem, mint menedzsernek fájt igazán. Összességében elmondhatom, hogy amíg mi önzetlenül segítettük az utánunk jövő együtteseket elő zenekari fellépésekkel, mi komoly lehetőséget csak Ferótól kaptunk. Őt nem zavarta, hogy bomba sikere van egy előtte játszó Moby Dicknek.

Egyébként azt tapasztaltam, hogy minden zenekar mögött van egy úgymond „kulturális vállalkozó”, aki egyengeti a zenekarok útját a kulturális és médiahatalom képviselői felé. Na, nekünk ilyenünk nem volt.

Most jelent meg az új lemezetek. Mi az a három szó, ami elsőként eszetekbe jut róla?

Smici: Hála isten kész! Mindig nagy megkönnyebbülés és örömteli pillanat a lemezkészítésen túljutni és elérkezni az album megjelenéséig.

Smici, neked saját stúdiód van, az új lemeznél is házon belül oldottátok meg a melót?

Smici: A stúdiózással szerencsés helyzetben vagyunk, nem csak nyugodt körülmények között, hanem a legjobb technikai feltételek mellett dolgozhat a zenekar. Korábban stúdiózás szempontjából nem volt más alternatíva, mint Budapest, ami a szállás és utazási költségek mellett sokkal stresszesebb is volt.  2003-ban a Golgota album felvételei már Sopronban, az MD Stúdióban készültek és azóta minden albumot itt rögzítettünk. Nem vagyunk szigorúan időhöz kötve és mindenkinek csak annyit kell otthonról távol lennie, amennyit éppen a stúdióban dolgozik. Nekem még annyit sem, mivel a stúdiót a családi házunk alsó szintjén építettem ki.

Miben jelent újdonságot ez az anyag a korábbiakhoz képest?

Smici: Új album, új dalok. Ez magában hordozza az újdonságot. Jó dalokat igyekszünk írni, ez az elsődleges szempont. Ösztönösen írjuk a dalokat, van egy saját stílusunk, amit messziről fel lehet ismerni. Van az albumon egy 9/8-ban írt dal, ami egy kissé nehezebben befogadható, mivel nem szabályos, az ilyesmire szokták azt mondani, hogy kísérletezős. Na, talán ez olyasmi, amit korábban nem csináltunk, de igazából nem törekszünk arra, hogy feltaláljuk a spanyolviaszt. Az első kislemez is abszolút Moby Dick-es, a tradiciók benne vannak, de minden dalunk más. Mindig is karakteres témáink, riffjeink voltak, nincs két egyforma dalunk.

Ma is szoktatok még jammelni a próbateremben, vagy inkább az otthoni dalszerzés működik?

Smici: Teljesen átalakultak a munkamódszerek. Csak úgy, összejönni csörömpölni, zenélgetni, hogy majdcsak lesz belőle valami, már nem szoktunk. Mindenki otthon találja ki a témákat, összerakjuk a demókat dobgéppel és ezeket küldjük el egymásnak. A dalokat csak stúdiózás előtt tanuljuk meg teljesen, illetve akkor, ha valamelyiket bevesszük a koncertműsorba. Egyébként nosztalgiával gondolok vissza a régi időkre és próbákra, amikor még valóban jammelgettünk, és kevésbé volt tudatos, célirányos a tevékenység. Akkor sem minden a próbákon született meg, de szinte mindent közösen hangszereltünk, egyből véleményeztük az ötleteket, jobban benne volt mindenki a dalokban.

Bár korábban is volt erre példa, de az utóbbi lemezek szövegeiben egyre jobban érezhetők politikai áthallások. Miért tartjátok fontosnak, hogy ezek megjelenjenek a dalokban?

GG: Mert magyar együttes társadalomkritikus szövegekkel nem operált régen sem és ez ma sem igazán jellemző, legalább is a fősodorban lévő bandáknál nem. Ezzel együtt cáfolnám azt, hogy az utóbbi lemezeken jelent volna meg a politikai áthallás. Ez a kezdet kezdetén jelen volt, mégpedig hangsúlyosan. Szerintem a világ negatív erőinek bírálata passzol a súlyos gitár riffekhez, az energiaáramlást előidéző zakatoláshoz. Akinek ez nem jön be, az úgyis mást hallgat. Minden Moby Dick-albumon fellelhető az a zenei feeling és tartalmi üzenet, ami a korai lemezeken orrba nyomta a hallgatót. Ki kell emelnem azt, hogy Pusztai Zoltán szövegíró, kortárs költő együttműködése nélkül a Moby Dick nem lett volna az, amivé vált. Az ő énje is benne van a dalokban, és tegyük világossá: őt sem hordozza a fővárosi liberális értelmiség a tenyerén, akárcsak minket. Aki pedig úgy érzi, hogy nem „minden hatalom romlott” és nem „keresztre feszítve élünk” az tegye fel a kezét!

Gábor, a Jobbik Soproni Alapszervezetének elnökeként mit gondolsz ma a Politikus című dalotokról?

GG: Azt gondolom, hogy egy baromi jó, húzós thrash-nóta, amit ismét játszanunk kellene. A szövege is helytálló örök időkre. Én nem vagyok politikus, dacára, hogy esetleg vannak, akik ma annak látnak. Érdekvédő elöljárónak tekintem magam és úgy is viselkedek a közéleti szintéren. Rockzenészként, a cégem ügyvezetőjeként, a női kosárlabda válogatott menedzsereként, a kupagyőztes soproni labdarúgó klub vezetőjeként, és a Jobbik soproni elnökeként is az vagyok és voltam, aki vagyok. Csapatban és önállóan is dolgozni képes, sikerorientált, magyar észjárású ember vagyok.

Mi az, amire a leginkább büszkék vagytok az elmúlt harminchárom évből?

GG: Szervezőként arra, hogy olyan nap-nap után zajló koncertsorozatot szerveztem le és bonyolítottunk a Moby Dickkel, amit sem előtte, sem azóta nem csinált meg itthon senki. Az 1994-es Kárpát-medence turnéra gondolok. 35 városban 7 ország határain keresztül, látogattunk el a magyarlakta városokba, több tízezer rajongó előtt léptünk fel. Ekkor még háború volt Szerbiában, a kolozsvári polgármestert Gheorge Funárnak hívták, aki hatalmi szóval bezáratta előttünk a kibérelt sportcsarnokot. Az akkor egy éves északi szomszéd országunkban Kassán csoportosan ütlegelték a rajongóinkat, mert jól érezték magukat. Beregszászon pedig akkora volt a nihil, hogy nem volt áram a város szabadtéri színpadánál, nem számított az odarándult több mint ezres publikum.

Zenészként, magára a pályafutásunk egészére és arra, hogy a zenésztársaimmal, Norbival, Hoffer Petivel és Smicivel 22 éve tagcsere nélkül létezünk és máig kitart a rajongók szimpátiája, érdeklődése.

Mit várhatunk a november 15-ei Club 202-es koncerttől?

GG: Smici éppen most 50 éves. Ez alkalomból különleges koncerttel készülünk, sok vendéggel. Több baráti metálcsapat énekese beszáll közénk, és egy-egy szám erejéig még a mikrofont is megkapják Smicitől. Hivatalos a koncertre az 1981-92 közötti zenekari tagság is, név szerint Jancsó Miki, Rozsonits Tomi és Giczy Kurt is.

További tervek?

Meg kell érni a 40-es jubileumot. Olyan frenetikus hangulatú teltházas koncertet adtunk most például legutóbb Kaposváron is, hogy nyugodtak vagyunk, van bennünk kellő energia. Kívülről nézve olyanoknak látom magunkat, mint a Slayert. A Youtube-on fellelhető klipjeink hozzászólásai közt megtaláljuk a világ feléről érkező méltatásokat. Tudjuk, hogy nem fáradt az, amit szívből csinálunk. Értelemszerűen szeretnénk minél több fesztiválmeghívást kapni 2015-ben, külföldről és itthonról, hogy veterán, de most is friss metálcsapatként mi is bizonyítsuk, Józsa Béla, a Pokolgép volt szervezőjének örökbecsű sorait, hogy „amíg a föld kerek, mindig lesznek rockerek!”

Advertisement
38,927KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,510FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló