A Klaxons vasárnap este rövid időn belül már másodszor járt Budapesten. Ráadásul könnyen lehet, hogy utoljára, mert a zenekar tagjai október végén bejelentették, hogy nem turnéznak többet. A két koncert mégis teljesen más körülmények között lett megrendezve: az első még augusztusban a Sziget fesztiválon, egy tízezer fős sátorban, ami rendesen tele is volt a Sziget mindenféle nemzetiségű közönségével. A fesztiválon azon a napon sem ők voltak a legnagyobb fellépők, a figyelem nem csak feléjük irányult, bár ezzel együtt azért tényleg nagyon sokan voltak a koncerten. Akkor egy kiváló koncertet adott a Klaxons, annak ellenére is, hogy a hatalmas tömeg az élvezet rovására ment. A kérdés adta magát, hogy más környezetben, egy klubban, jóval kisebb helyen és jóval kisebb közönség előtt mit tud a zenekar.
Nos az a helyzet, hogy a vasárnap esti koncert az Akvárium klubban az eltérő körülmények ellenére szinte pontosan ugyanolyan volt, mint a három hónappal ezelőtti szigetes fellépés. Annyira, hogy simán a poszt elejére tehettem a Martin Wanda által a fesztiválon készített galériát, mert még a srácok fellépőruhája is szinte ugyanaz volt, mint akkor. A nyomasztó tömeg viszont ezúttal hiányzott, így mivel ezen a ponton kívül az a koncert is nagyon jól sikerült, semmi baj nem volt ezzel a változatlansággal. Persze egy pár dal azért elhangzott, ami az előzőn nem, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy számomra most már teljesen bebizonyosodott, hogy a Klaxons egy nagyon jó koncertzenekar, és a zenéje sokkal jobban működik élőben, mint lemezről. Alapvetően az ízlésem pont az ellenkezőjét diktálná, de a durva elektrós dalaik, mint mondjuk a New Reality, még jobban is szóltak, mint az indie-sebb, gitárosabb számok. Sőt, az új lemez otthon hallgatva sokszor unalomba fullad, de az Akváriumban még az egyik leggyengébb dala, az Atom to Atom is teljesen rendben volt.
A szigetes koncerten annyira hátul álltam, hogy a színpadképről gyakorlatilag semmit nem tudtam mondani, most viszont elég közelről láttam a srácokat. Annyira nagyon nem tűntek átszellemültnek és lelkesnek, főleg az énekes-basszusgitáros Jamie Reynolds nem. De igazából passzolt a megjelenésük a zenéhez, nem volt ilyen szempontból sem hiányérzetem, még ha időnként azért lehetett is rajtuk érezni egy kis haknirutint. A közönség meg persze vevő volt mindenre, ugrált, amikor kellett, és egész sokan tudták a szövegeket is.
A zenekar a ráadás végén az It’s Not Over Yet-tel fejezte be, csakúgy, mint utolsó angliai koncertjén is. Ennek ellenére könnyen lehet, hogy tényleg vége van a dolognak, legalábbis ami a turnékat illeti, ahogy azt már fentebb megemlítettem. Mindenesetre a Klaxons zenéje élőben tényleg nagyon működik, úgyhogy kár lenne, ha ezentúl csak lemezeken mutatnák meg, hogy mit tudnak.
