Úgy kezdődött, hogy Zsolt mellettem ült a padban. És mivel a Lövölde tér és a Népköztársaság útja között kicsi a távolság, nagyon gyorsan rácsatlakoztunk a lemezt-kazettára másolós túrákra, ami leginkább a Newport (Szív utca) – Labiritmus (Lenin körút) – Solaris (Szent István körút) közötti tengelyen zajlott. Mégis a legelső hard rock lemez nem a kölcsönzőből, hanem Zsolt bátyjától érkezett, mert neki megvolt: ezt másolta egy 60 perces kazira Zsolt anyukája, amelynek a végéről természetesen pár szám lemaradt vagy csak az eleje maradt rajta. A mai napig így szól a fejemben a Scorpions japán dupla koncertalbuma, a Tokyo Tapes.
1982.
Nem sokkal később már próbáltunk, pedig nekem még nem is volt elektromos gitárom, Zsolt viszont el tudta dobolni a Top of the Bill dobszólóját, amit el is játszottunk a Vakok Intézetének kultúrtermében, ahol életemben először megrázott egy BEAG erősítő. Nem ütöm le a megrázó-élmény-volt-a-Scorpions-szarszóviccet.
1983.
Az érettségi nyara tényleg menő volt: egy délutánt és egy éjszakát álltunk sorba Queen-jegyért a Népstadionnál, a Queen-koncert után nem vittek el katonának, sőt még jött a Scorpions is az MTK-pályára, amely a World Wide Live-val akkor már szupersztár lett. Hogy előre jussunk, belekeveredtünk a szlovák keménymagba, ahol annyira szorosan tapadtak egymáshoz a csöves fiú- és lánytestek, hogy egyszerre ugrált mindenki és ha ellenkező erőhatást próbáltál kifejteni, meghaltál. Legalább húsz percbe telt, mire sikerült kikeveredni, egyikünk elhagyta a cipőjét, majd zokniban álldogált a keverőpult mellett a Still Loving You-ra. Aztán hazasétáltunk.
1986.
A legutolsó aktív Scorps-emlékem ez, régen elsodort az underground, persze tisztán hallhattam volna őket a gangról is, amikor pár éve a Hősök terén játszottak, de beküldtem a kutyákat és becsuktam az ajtót. Illik-e megzavarni ilyen emlékeket, amikor 2019-ben folyamatosan Nina Kraviz szól a szobámban? Nézzük csak.
A legtöbb veterán előadó nem kísérletezik, egyszerűen megpróbálja mindannak az esszenciáját adni két órába zsúfolva, amiért az lett, aki/ami, míg a drága közönség megpróbálja a legszebb emlékeit, azt a képet, amit az előadó sugallt magáról, újra és újra átélni. Nagyon érdekes, hogy sokszor egyeseknél a rockandroll (ez alatt értem a rock-, hard rock zenekarokat) mennyire okafogyott lesz az idő előre haladtával, hogyan lesz a kezükben egy dinamikus produkció indokolatlanul hangos.
Vegyünk egy példát. A Scorpions karrierjének egyik csúcspontja volt az 1983-ban US Fest, ahol konkrétan lemosták az utánuk főzenekarként fellépő Van Halent (Diamond Dave kissé kiütötte magát). A hangerő mellett dinamika, nagybetűs élet a nagyszínpadon.
Mit lehet tenni, ha egy több mint ötven éves hannoveri zenekar még mindig imád játszani, de korukból adódóan korántsem tudják ezt a fajta akrobatikus rockandroll show-t prezentálni, sőt a főhős Klaus Meine rendesen rocksztárnak beöltözött szatyros bácsi? (Ami amúgy egyáltalán nem baj.) Nos, a Scorps stábja úgy döntött, hogy a látvány mellett minden hangos lesz, ami a digitália minden vívmánya ellenére azt a dinamikát nagyrészt kiölte, amitől lüktetni kezd a zene. Pedig minden lehetőség megvolt erre, hiszen Mikkey Dee nagyszerű dobos, nemhiába érkeztek rengetegen Motörhead-pólóban, Matthias Jabs gitáros pedig azért játszotta a Delicate Dance-t, hogy mindezt kibontakoztassa. Viszont.
Viszont ott vannak a dalok, amelyek közül mindegyik sláger. És ott vannak az emlékek, amik megszépítik, hogy Klaus nem feltétlen tud úgy bömbölni, mint harminc éve, nem ugrál úgy, mint Jagger. Érdekes, hogy pont a ráadás Still Loving You volt az egyetlen, ami úgy szólalt meg hibátlanul, ahogy elképzeltem: mintha erre hegyezték volna ki az estét, minden a helyén volt, majd Rock You Like A Hurricane – a végén mint hurrikán távoztam a villamoshoz.
A hetvenes évek blokkot azért sajnálom, de most Nina Kraviz helyett egy kicsit betettem a Tokyo Tapest.
(Fotók: Artlasso)
