Minél hamarabb megdögleni – FIDLAR-lemezkritika

FIDLAR – FIDLAR
(Mom & Pop)

Vannak olyan lemezek, amikről pontosan tudod, hogy zeneileg zéró újítás hoznak mégis hétről hétre visszatérsz hozzájuk és rongyosra hallgatod őket. A FIDLAR bemutatkozó albuma ilyen, mindenféle bonyodalom nélküli garázspunk, amely átadja azt az életérzést, amikor egy rakás kaliforniai szarházi suhanc hangszert fog a kezébe és  a zenén keresztül kezd mesélni a mindennapjairól: füvezésről, ivászatról, semmittevésről, csajozásról, szörfözésről és gördeszkázásról. Márpedig a fostos téli hidegben ennél többre per pillanat nem is vágyhatnék.

A borzalmas név valójában a Fuck It, Dog Life’s A Risk rövidítése, amely olyasmit jelent, hogy baszd meg haver, az élet veszélyes. És valóban az lehet a négy Los Angeles-i srácnak, elég csak végigolvasni a dalszövegeiket, amikben kivétel nélkül központi szerepet kap a tróger, semmittevő, drogozás és piálás köré központosuló életmód. Ha nem éppen a nyakkendős hájfejeknek bemutató punkra vágyunk, akkor a műfajon belül nem is kell ennél több, a FIDLAR pedig egy évnyi drog-, és alkoholelvonó után sem tudna többet nyújtani. Képtelenség nem párhuzamot vonni velük és az új garázsrock mozgalommal, hiszen megszólalásban egyaránt hasonlíthatók Ty Segall torzított zajháborújához, a Black Lips nyers csordaszelleméhez vagy a JEFF the Brotherhood kábítószermámorához.

A dalok egész egyszerű módon két részre oszthatóak: vannak a pofádba köpködős kétperces punkdalok és a tempón kicsit lassító, együtt éneklős trógerballadák. Az album az előbbivel kezdődik, a Cheap Beer rögtön leszakítja az ember fejét, teleönti sörrel miközben artikulálatlanul üvölti, hogy én olcsó sört iszom, te meg baszd meg az anyád. Utána kicsit visszavesznek a tempóból, hogy olyan fantasztikus önvallomásnak adjanak teret a Stoked and Broke-ban egy rakás újrafelhasznált ’70-es évekbeli gitártémával, amiben bevallják, hogy mindig is lógtak suliból, életük végéig tépni akarnak meg bekészülni a szar ekitől és kokaintól, ezzel pedig semmi baj nincs, hisz’ az összes haverjuk ugyanilyen szarházi.

És ez még csak az első két dal, a White on White viszonylag hamar lepörög, hogy elővezesse a lemez egyik legjobb számát. A No Waves szövegileg folytatja a semmittevés romantikáját, ehhez pedig egy csodálatos szörfpunk köntöst varrtak és takarták le vele a tegnap esti hányást, amihez senkinek nincs gusztusa feltörölni. A Whore meglepő módon lekurváz valami nőszemélyt, a Max Can’t Surf pedig egy csaja által befolyásolt csávóról szól, akinek rohadtul ideje lenne már megváltozni, abbahagyni a füvezést, elégetni a szűk farmert és kidobni a francba a gördeszkát. A szólógitár hallatán itt már nem először ugrik be nekünk a Creedence Clearwater Revival.

Amíg a Blackout Stout egy szörfözés utáni strandbuli soundtrackje, addig a Wake Bake Skate ennek a hepajnak a másnapja, amikor az ember még ébredés után is tök részeg, ezért gyorsan félhülyére szívja magát, hogy legalább enni tudjon valamit mielőtt lelép a haverokkal deszkázni. A Gimme Something esetében pedig már annyira indokolt a CCR-rel való példálózás, hogy a dal klipjéhez is egy korai Creedence-koncertfelvételt használtak fel, aminek hallatán simán elhisszük, hogy a Fogerty-testvérek unokái megtalálták a faterék titkos whiskygyűjteményét és detoxikáló előtt még írtak gyorsan egy country dalt.

A lemez utolsó harmada felé már én is úgy feltöltődtem energiával, hogy 10 perce valami elfelejtett házi pálinka után kutatok, de ha ez így folytatódik én simán beérem az arcszesszel is. Eközben a 5 to 9 megidézi egy kicsit a kétezres évek eleji cali punk önfeledtségét, az LDA meg ismét visszatér a Fogertyk whiskys készletéhez, csak azt a fránya papírt nem kellett volna benyalni. Az album utolsó három dala ugyanis egy kicsit zordabbra veszi a figurát, a Paycheck például egy agorafóbiás segélykiáltás egy súlyosan drogfüggő alaktól, akit a főbérlője épp most akar kivágni a lakásból, de ő az összes bútort az ajtóhoz tolta, és a szekrénynek háttal támaszkodva tömködi bele a pipába az utolsó maradékát a füvének, de a Wait for the Manben máris azon idegeskedik, hogy megint késik az a kibaszott díler. Az üzlet végül sikerrel jár és az albumot a Cocaine-nel zárják, aminek hallatán egy homlokig kólás Ty Segallt látunk, aki két-három vastag csík után magyarázza a FIDLAR-nak, hogy miért lesz ő a producer a következő albumukon.

Anélkül, hogy bármiféle pszichoaktív anyagot szedtem volna a kritika írása közben, kicsit úgy érzem magam, mint aki elég rendesen odatette a hétvégét, pedig az egy kicsit túl erősre sikerült kávén kívül semmi bajom nincsen. A FIDLAR fél óra alatt egyszerűen annyi bűnt, mocskot és elementáris energiát szabadít fel, hogy a hallgató pillanatok alatt ennek a négy semmirekellő punknak az anti-életében találja magát, ahol az önpusztításon és a teljesen kicsavart életigenlésen kívül semmi más nem létezik, de ha mégis, azt azonnal el kell pusztítani. Márpedig egy fiatal punkzenekar bemutatkozó albumának pont ilyennek kell lennie, szembemenni minden társadalmi normával, akkorát köpni a világra, hogy abból a saját fejünkre is jusson, majd lehetőleg minél hamarabb megdögleni.