A post black metal egy olyan kategória, amivel mindig bajban voltam. Körül akar határolni egy olyan világot, ami igazából határtalan, mert a black metalból lehetnek benne fő elemek, meg való igaz, hogy a „post” címkével ellátott zenék merengését és monotonitását is magában hordozza, de igazából az ide sorolt zenekarok inkább attól jók, hogy nyitottak. Felfedezték azt, hogy a black metal alapjai (tremolós riffelés, blastbeat stb.) kiváló hangulatfestők, és olyan mértékig vihetők bele dallamok, amit az ember elsőre nem is hinne, főleg laikusként. Ezért van az, hogy a zord, harcias hangulattól amúgy megrettenő, de nyitott zenekedvelők ezen a kapun lépnek be a szélsőségesebb zenék világába.
A post blacknek is volt egy felfutása, de aztán tisztult a kép, most már csak azok működnek aktívan, akiknek valóban volt mondanivalójuk, és minőséget képviselnek. Közülük az egyik az osztrák Harakiri For The Sky. A zenekar kétszemélyes, szinte mindent ők játszanak fel a lemezeiken, de ez a legkevésbé sem hallatszik, mert rendkívül gazdagon hangszerelnek, és művészi igénnyel komponálnak.
A Harakiri fő hatásai közé tartozik a korai Katatonia és a késői Anathema (na jó: Pink Floyd), talán ennek megfelelően hihetetlenül tömény dallamfolyam hallatszik az új lemezükön is. Folyamatosan hömpölyög, árad a zene, és még akkor is szól valami dallam, amikor durvább alaptémákat játszanak. Persze az ének a szokásos féltiszta scream, de annyira tömény a zene, hogy ez fel sem tűnik.
Ha valaki nekiveselkedik a Maere dalainak, ne foglalkozzon vele, hogy másfél óra vár rá, mert amikor a zenekar ráültet a zenéjére, akkor nincs megállás, az erre fogékonyak csak kapkodják a fejüket, hogy gyakorlatilag nincs rossz részlet benne, mindig tudják hová fokozni, bővíteni, színezni a monoton dallamokat, riffeket. Persze nem könnyű ez a zene, és a keményvonalas black-rajongóknak természetesen merőadta giccs, de az értéke elvitathatatlan. Az éve egyik legerősebb lemeze, az már most biztos.
