Hirdetés
Hirdetés

„Mindig a következő lépcsőfok érdekel” – Co Lee-interjú

Június 8-án, csütörtökön a Müpa Hey, June! sorozatában „Vezeték nélkül” címmel ad koncertet Co Lee, polgári nevén Halász Kolos, akit a hazai underground hiphop színtér egyik legnagyobb ígéretének tartanak nemzetközi szinten is. A koncert apropóján többek között olyan témákról beszélgettünk, milyen kihívásokat tartogat a hiphop sajátosságainak átültetése élő zenekarra, miért jó, ha egy előadó át meri lépni a korlátokat, de szóba került a jelenben élés képességének fontossága, és az is, milyen lehetőségeket rejt a zenekészítés demokratizálódása.

Hirdetés

Nem feltétlenül megszokott, hogy egy underground hiphop művész a Müpában lépjen fel. Mennyire lepett meg a felkérés?

Meglepőnek meglepő volt persze, de valójában ebben is inkább egy új lehetőség fellángolását látom, pont amiatt is, amit mondtál, hogy talán nem feltétlenül magától értetődő produkció leszek a Müpa színpadán. Valószínűleg pont emiatt ez nekem – és egyébként a közönségnek, meg valószínűleg magának a helyszínnek – egy tök jó lehetőség arra, hogy valami újat tanuljunk, amiből szerintem mindenképp valami nagyon jó dolog fog kisülni.

Azt lehet tudni, hogy a koncerten élő zenekarral – Halász Kolos – rap, Kálmán András – billentyűk, Klausz Ádám – dob, Varga Dániel – szaxofon, Farkas Viktor Aminon – basszusgitár – léptek színpadra. Mennyiben más egy ilyen típusú műsort összerakni egy normál koncerthez képest?

Nagyon más, persze. Ez most sokkal inkább egy többtényezős, több szálon futó sztori. Nyilván alapból elég izgalmas kihívás volt már a tagok időpontjait is összeegyeztetni, de szerencsére ezzel már megvagyunk. Azt találtuk ki ütemtervnek, hogy ilyen egésznapos, nagyon intenzív próbákat fogunk tartani, összesen három alkalommal, amiket előkészítünk mindazzal, amit előre meg lehet csinálni, értem ezalatt mondjuk a dalok lekottázását, átírását zenekarra, a setlist összeállítását, meg az otthoni gyakorlást.

Azért ha valakitől távolabb áll ez a stílus, lehet, nem is gondolná, hogy adott esetben egy alapvetően hiphop koncerthez is ilyen előkészületek tartoznak, mint mondjuk a kottázás. Egy ilyen speciális koncert, egy-egy új hangszerelés sokszor azt is jelenti, hogy a produkciónak sok szempontból át kell lépnie az árnyékát. Mi az, ami ebben az esetben kihívásnak tekinthető? Mennyire ültethetők át élő zenekarra a hip-hop műfaji sajátosságai, a hangmintázás, az elektronikus hangszínek, vagy a gépi alapok?

A koncert címe, a „Vezeték nélkül” – és nyilván most nem feltétlenül a fizikai értelemben vett hangszerkábelekről beszélünk – számomra sok tekintetben azt jelenti, hogy a pórázt ledobva létrehozhatunk valamit, ami új és egyedi. Ahogy mondtad, a hiphopnak nagyon sok ilyen elemi része van, amiket mind-mind el fogunk engedni ennek érdekében. Tehát biztos, hogy a daloknak egy bizonyos része a szövegen kívül talán nem is fog hasonlítani arra az eredeti verzióra, amit mondjuk a Spotify-on lehet hallani, de szerintem pont ettől lesz ez egy csodás és nagyon-nagyon izgalmas koncert. Lényegében önmagunkat is próbára tesszük a határok megsemmisítésével vagy elmosásával, hogy megnézzük, mi hol ér össze. Valóban zenélni fogunk, kicsit magunkat is átdolgozzuk, szóval ez egy nagyon izgalmas játék lesz.

A határok átlépése a stúdióalbumokon is jellemző rád, hiszen azért szövegileg és zeneileg egyaránt túlmutatnak az anyagaid a bevált hip-hop fordulatokon.

Igen, és azt hiszem, az életfilozófiám is valami ilyesmi lehet. Itt most nem arra gondolok, hogy a való életben is felrúgom a korlátokat, meg megyek a törvény ellen, hanem hogy vannak bevett és bevált módszerek, sémák és példák, amik nagyon jól működtek az elmúlt években, vagy akár évtizedekben meg évszázadokban. De valójában, ami az esszenciája ennek az egész kreatív folyamatnak, az nem behatárolható. Nem lehet egyféleképpen elmondani valamit úgy, hogy az mindig ugyanolyan lesz. Abba, amit csinálok, számomra nagyon sok szabadon áramló gondolat és kísérletiség szorult, amit nagyon-nagyon szívesen fedezek fel minden alkalommal.

Általában véve hogyan születik egy dalod? Több hangszeren is játszol, ugyanakkor a legutóbbi, Cirque de L’Homme című albumodon leginkább mások – többek között BluntOne, Dom Beats, Blaize, vagy Beatrick – írták az alapokat. Milyen szerepet játszol a zene megszületésében, vagy abban, hogy a lemeznek legyen egy egységes arca, atmoszférája azzal együtt, hogy maguk az alapok sokszor több forrásból származnak?

Ennek elég sok formája volt már, meg lesz is még, azt hiszem. Volt például olyan, hogy mondjuk úgy, megtalált egy instrumentális alap, amire azt mondtam, hogy na, ez az, ami kell nekem, erre ilyen formában szöveget akarok írni. De olyan is van, amikor tényleg a nulláról indul valami, amikor még semmi nincs, ami hallható lenne: ülünk a producerrel, mondjuk Beatrickkel a stúdióban, és ilyenkor úgymond ő a jobbkezem. Ez persze nem azt jelenti, hogy megmondom, mit csináljon, hanem, hogy lényegében a producer megalkotja azt a saját zenei eszközeivel, amit én a saját nyelvemen, érzés szintjén el tudok magyarázni neki arról, mit szeretnék hallani. Azt hiszem, talán ez a legjellemzőbb módja a közös munkának, ez a – ha úgy tetszik – vezetett producerség.

Mi alapján döntöd el, hogy az adott dallal kit választasz épp alkotótársnak?

Igazából van elég sok kapcsolatom, egyfajta talent pool zenészekkel, producerekkel, alkotó figurákkal, akikkel szeretek dolgozni, vagy akikkel már dolgoztam, és elég jó a merítés, szóval leginkább ezen a körön belül szoktam mozogni. Persze vannak kivételek, de hogy ez mitől függ egyébként, azt nehéz megmondani. Nagyon intuitív módon alkotom a zenéimet, és azt hiszem, ezért is van a dalokban mindig egy jó adagnyi meglepetés, néha még számomra is.

A koncert közreműködői közül többeket ismerhet már a közönség a lemezeidről. Mi alapján dőlt el, hogy ki milyen részt vállal majd az élő produkcióban?

A Müpában debütáló Co Lee Live Bandet igazából én válogattam össze. Minden zenésszel, aki tagja lesz ennek a formációnak, dolgoztunk már együtt valamilyen formában, akár többükkel egyszerre is, de így együtt mindenkivel még nem. Mindannyiukhoz fűz valamilyen szál, mindegyikükben megbízom, mindenkinek tisztában vagyok a zenei képességével, ezek alapján állt össze a formáció.

A legutóbbi lemez óta elég erősen megjelenik nálad a cirkusz, mint motívum, akár a lemezcímre, akár a borítóra, vagy a lemezbemutató koncertre gondolunk. Ha valaki központi szereplője egy ilyen produkciónak, akkor annak általában nem csak bohócnak kell lennie, hanem mondjuk porondmesternek, idomárnak, vagy néha akár vadállatnak is. Melyik szerep az, amelyiknek a felvállalása a legnagyobb kihívás számodra?

Azt hiszem, igazából minden oldalát szeretem. Ez lehet, hogy furán hangzik, de egy bohóc biztosan ezt mondaná, mert egyébként azt gondolom, hogy a bohóc tényleg a legfontosabb eleme a cirkusznak. Lehet, hogy valaki a veszélyes számokat bemutató artistákra vagy a tűznyelőkre emlékszik majd, de valahol mégis a bohóc a lelke az egésznek, akár olyan nüanszokkal, mint egy pofára esés két szám között, vagy ilyesmi. Nekem a bohóc jelenti a cirkuszon belül az univerzalitást, mert lehet ugyanúgy porondmester, lehet vadállat, lehet artista is. Azt hiszem, hogy ezen belül nem tudok különbséget tenni, merthogy valójában mindig ez az, amihez visszatérek, meg amiből az egész kiindul.

Az biztos, hogy nagyon sok oldala van egy produkciónak, és az, hogy színpadra állok, az nem csak a színpadra állásból áll. Ahogy haladok előre, ahogy gyűjtöm a tapasztalatokat, szerintem úgy fejlődik és erősödik minden egyes szerepkör, ami a része ennek az előadói énnek. Hogy mit is jelent az, hogy megcsinálunk egy koncertet, benne olyan részletekkel, hogy például mindenkit megfelelően informáljunk arról, pontosan mikor kell jönnie a színpadra, hogy kinek hol a helye, hogy mi a setlist, mi az időzítés, mi a színpadi dizájn, a hangulat, a fények. Hogy én mit csinálok a színpadon, hogy mondjuk Blaize mit csinál mögöttem. Ez egész valójában sok apró részlet egyvelege, de azt hiszem, külön egyiket sem tudnám kiemelni, hogy azt szeretem a legjobban vagy legkevésbé. Nekem ez az egész inkább egy ilyen átfogó, sokoldalú folyamat, amiben egyre inkább fejlődhetek magamhoz képest.

Az utóbbi időben eléggé komolyan elkezdett mozogni körülötted a levegő, tavaly Beton.Hofi vendégeként turnéztál, ott voltál a Budapest Parkos koncerten is, februárban megjelent az új lemez, volt egy önálló koncerted az A38-on, kaptál egy Fonogram-jelölést az év felfedezettje kategóriában. Hogyan lehet jól kezelni az ilyen típusú megnövekedett figyelmet, hogy viszonylag rövid idő alatt egyre több tekintet szegeződik rád a szó szoros és átvitt értelmében is?

Kívülről nézve ez tűnhet ilyen gyorstalpaló tempónak is, de ami talán furcsa, hogy én ezt belülről egyáltalán nem így élem meg. Szerintem ez színtisztán azzal függ össze, hogy jelen vagyok, ami persze megint sok mindennel összefügg, hogy miért van így. Azt hiszem, eljutottam egy olyan tudatállapotba, amiben már létezem olyan három éve, aminek köszönhetően szerintem nagyon-nagyon kevés pillanatom volt azóta, ahol nem voltam jelen. Nagyon sokat segít ennek az egésznek a feldolgozásában, hogy még ha úgy is tűnik, hogy az adott dologra rohadtul nem érek rá, valahogy mégis mindig találok időt arra, hogy minden megérkezzen oda, ahova meg kell érkeznie, saját magamban, és nem a környezetemben. Fontos az integrálás képessége, meg az elfogadás és a figyelem, amivel saját magam, a környezetem és a jelen pillanat felé fordulok.

Mennyire foglalkozol múlttal és jövővel? Mert ugye azt, hogy „jelen vagyok”, az adott pillanat megéléseként is asszociálhatjuk. Mennyire vetődnek fel benned a „honnan jöttem, hova tartok?” típusú kérdések, akár a produkciót, akár mondjuk a személyes vonatkozások mentén?

A produkciót illetően szerintem sokkal gyakrabban merül fel a jövő meg a múlt kérdése. Személyes szempontból ez sokkal kevésbé izgalmas szerintem. Nyilván azért vagyok ott, ahol vagyok, mert elindultam egy bizonyos úton, aminek vannak szakaszai és túl vagyok bizonyos lépéseken. Az egész dolog, ahol épp most tart, azért van, mert tettem, amit tettem, és meg fogom tenni, ami még előttem áll. Tehát azt hiszem, az idő nagy részében inkább foglalkoztat a jelen és a közeljövő, a lépésről lépésre haladás. Sokszor látom, hová vezet ez a lépcső, látom a tetejét, talán még túl is látok rajta, de engem elsősorban mindig a következő lépcsőfok érdekel.

A Müpa Hey, June! fesztiválján való részvételed valahol jelzi, hogy a korábban underground, trapes hatásokkal dolgozó hiphop stílus egyre inkább átveszi a korábbi mainstream helyét. Szerinted mi az oka annak, hogy ennyire betalált ez sokaknál, hogy ennyire felfutott ez a vonal?

Most biztosan zajlik egyfajta érzékelhető reneszánsz az itthoni szcénában, még ha csak apró lépésekben is. Ez tényleg egy többoldalú szitu. Az előadók és a közönség részéről is érezhető, és ha már itt tartunk, szerintem a rendezvények és a produkciókat befogadó helyszínek részéről szintén. Nem tudom pontosan, mi ennek az oka. Úgy érzem, mintha a dolgok kezdenének egymásra találni. Korábban nagyon el volt különítve, hogy oké, van az előadó, van a közönség, van a hely, ahol az előadó játszik, és ezek mind-mind különálló dolgok voltak. Most mintha kicsit kezdene összeállni mindez egy ilyen nagyobb egésszé. Szerintem mostanában a hallgatók igénye is megnőtt arra, hogy jobban megismerje az előadókat, hogy akár szokatlan szituációban is találkozzanak velük. Egyre bátorodik a közönség, az emberek bevállalják, hogy elmennek egy olyan helyre is, ahová az előadó első látásra nem feltétlenül illik, akár a hely szerint, akár az előadó szerint. Ilyenformán a bizalom is nő minden oldalon, ami szerintem egy nagyon izgalmas dolog, és nagyon örülök, hogy ennek valamilyen szinten részese lehetek. Az biztos, hogy a folyamat egyik kulcsfigurája, ha úgy tetszik, úttörője Beton.Hofi volt, aki valamilyen formában, akár nem is tudatosan, de beindította ezt az egészet. Szerintem az is szerepet játszik ebben, hogy elkezdték az emberek a mondanivalót keresni, és van igény arra, hogy most ne azt hallgassák, ami már a csapból folyik, nem tudom, mióta. Hogy ne abból a csapból igyuk és ne azt a vizet, amit már megszoktunk.

Ha már szóba került a tartalom és a mondanivaló, nem tudtam nem észrevenni, hogy az új lemez Elmebaj című dalában hallható egy interjúrészlet Dopemantől. A régi arcok, a magyar hiphop színtér korábban érkezett előadói mennyire fogadták el a most felfutó underground színtér képviselőit, milyen a viszonyod velük?

Szerintem meglepően jó. Valahol ez is egy ilyen hiphop attitűd, hogy „hát a régi, az az igazi, bezzeg ezek a suhancok…”, meg ilyenek. De azt hiszem, ez is így oldódik valamilyen szinten, és a régi arcok is szerintem tökre nyitottak afelé, hogy esetleg megéljenek olyan dolgokat, amiket még az ő idejükben nem, vagy máshogy lehetett megélni. Nagyon sok újfajta lehetőség van, és egyébként az a tapasztalatom – nyilván nem találkoztam meg beszéltem mindenkivel a régiek közül, de amúgy egész sokukkal igen – és hogy engem például abszolút pozitív visszajelzésekkel fogadnak.

Ötből öt

Alkalomszerű miniinterjú és asszociációs játék az interjún belül. Öt kérdésre öt válasz.

Védőháló

Nem kell!

Futás

Abból sok volt, előre is, meg hátra is. Nagyon hálás vagyok minden egyes, akár sétával, akár futva megtett lépésért, ezáltal az apámnak is, aki miatt egyébként hosszútávfutó voltam nagyjából három évig.

Zene és harcművészet

Hajszál választja el a kettőt. Azt hiszem, ha valaki jól csinálja a zenét, az olyan, mintha nagyon jól kung fu-zna.

Hip-hop és spiritualitás

Sokkal többször kéne egy mondatban szerepelnie ennek a kettőnek. A tudattal kapcsolatos dolgokról, a spiritualitásról, a szeretetről, minden ilyesmiről, tehát a nem annyira utcai, meg nem annyira seggrázós dolgokról is igenis érdemes beszélni, sőt talán ezekről érdemes igazán.

Önreflexió

A legfontosabb. És egyébként a szöveg, a rap ezt jelentette nekem mindig is. Utólag visszaolvasva a saját szövegeim adták a legnagyobb önismereti boostokat. Olyan dolgok, amiket kvázi ilyen flow állapotban csak kiírtam magamból, utólag, akár sorok között asszociálgatva, visszaolvasva nagyon szép felismeréseket hoztak.

Szerinted mi a legnagyobb különbség mondjuk a hiphop 25 évvel ezelőtti és mai arca között? Mik azok a közhelyek vagy sallangok, amik időközben lekoptak a műfajról, vagy átalakultak valami mássá?

Más a műfaj elérhetősége, és ehhez hozzájön az, ahol a zene tart úgy általában, vagy annak a megítélése, hogy mitől zenész valaki. Ma már annyira DIY korszakot élünk, hogy bárkiből lehet valami, akinek van egy laptopja, egy hangkártyája, egy mikrofonja, és fel tud venni egy számot. Szerintem ez az, ami nagyon sokat változtatott a hiphopon, és egyébként biztosan az összes többi műfajon is. Egyszerűen a lehetőségek száma, meg az, hogy amit te el tudsz mondani, azt most már lehet, hogy tíz másik ember is el tudja mondani, vagy száz másik ember érti, amit mondasz. Ezzel párhuzamosan viszont nehezebb igazán exkluzív dolgot csinálni, olyasmit, ami tényleg egyedi, ami nem ilyen tömegcucc.

Tehát azzal, hogy a zenekészítés demokratizálódott az elérhetőbb eszközökkel, és bárki csinálhat egy lemezt az íróasztala sarkára pakolt ministúdióval, egyúttal nehezebb is megugrani azt a szintet, hogy bárki a radar fölé kerüljön?

Igen. Meg az is érezhető, hogy a hiphopon vagy a rapen belül még mindig vannak azért sémák, vagy ilyen általános fordulatok, és ahová most tart a színtér itthon, az szerintem pont ezeknek a sémáknak a túllépése vagy meghaladása, hogy akkor inkább csináljunk egy tök új sémát, és legyen valami olyan, ami még nem volt. Valahogy mindenkiben érzem a fellángolást ebbe az irányba, egyre több rapper akar zenekarral fellépni, hogy tényleg egy show-t vigyen a színpadra, és ne csak ő legyen ott, meg a DJ. És ha sokoldalúbbá válik ez a sztori, az szerintem nagyon pozitív.

A Vezeték nélkül koncerten túl is elég sok mindent tartogat most a közeljövő. Érkezik a Wavy Budapest Bábel című anyaga, illetve három kollaborációs EP is megjelenik hamarosan. Van valami különösebb oka annak, hogy most ilyen termékeny időszakodat éled, vagy egyszerűen csak elkaptál egy ilyen jó szériát?

Igen, azt hiszem, ez valójában az egyetlen oka. Szövegíróként és dalszerzőként most vagyok a legjobban összekapcsolódva a magyar nyelvvel. Szerintem abszolút ennek a hozadéka, és egyszerűen csak meglovaglom ezt az inspirációhullámot – nem túlterhelve magam, nem túltolva, tehát nem arról van szó, hogy hú, most megy, akkor csinálunk mindent egyszerre, hanem megmaradt azért az organikussága ennek az egésznek. Nincs olyan vágy bennem, hogy kihasználjam saját magamat, vagy ilyesmi, egyszerűen ez most az organikus tempóm, és így sok szuper dolog tud megszületni. A Bábel végül május 26-án jelenik meg, előtte pár nappal jön az Angyal című szám, ami ebből a három kollaborációs EP-ből az egyik felállással közösen egy single, Beatrick és Miller Dávid közreműködésével, ezt követi majd később az EP.

Amit a magyar nyelvről mondtál, arról eszembe jutott egy korábbi interjúd, amiben azt mondtad: „Az én szememben az angol nyelvű dalok a hosszútáv, a magyar pedig az itt és most.” Tervezel anyagokat a közeljövőben angolul is?

Ha most visszaállnék az angolra, akkor úgy érzem, kicsit kirabolnám magamat egy kicsit. De a mostani inspirációhullám mellett közben meg azt is nyugodtan mondhatom, hogy biztosan szeretnék visszatérni az angol nyelvű cuccokhoz. Leginkább egy ilyen Iceberg hangulatú anyagra gondolok most, ami nem a közeljövő, de abszolút vannak tervek ebben az irányban.

A koncertre jegyek még kaphatók a Müpa weboldalán. További információk Co Lee közösségi felületein!

Fotó: Co Lee Facebook

Az interjú az Alrite hangfelismerő mesterséges intelligencia segítségével készült.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,995KedvelőTetszik
3,061KövetőKövetés
3,850FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók