Február 17-én megjelent Szekeres András harmadik szólólemeze Funkcionális Ámokfutás címmel, aminek debütálása után nem sokkal a Junkies lejátszotta az 1500. koncertjét a Barba Negra Red Stagen. A Dalról, a lemezről és a jubileumi számról beszélgettünk Szekeres Andrással.
Az első szólólemezed 2014-ben a 40. születésnapodra született. Ennek is volt valamilyen apropója?
Beálltam erre a négyéves periódusra. Az első lemezt négy év követte, a mostanit pedig négy és fél. A következőt lehet, hogy öt fogja, de igazából nem volt bennem semmi hajtás, hogy mennyi idő alatt szeretném megcsinálni, összegyűlt az anyag fele, és kitaláltam, hogy legyen ebből lemez. Annyi elképzelésem volt, hogy teljesen mást szerettem volna alkotni úgy, hogy közben nem érdekel, ki mit szól hozzá. A dalszerkezetekben is próbáltam a rádió kompatibilis, sztenderd megoldásokat kerülni, ha mégis olyan lett volna, ami hajaz egy kicsit is egy rádióslágerre, akkor direkt beleraktam olyan részeket, hogy véletlen se hasonlítson rá. Próbáltam nehezebben értelmezhető dolgokat csinálni, amik nekem tetszettek. Nagyon sok Beach Boyst hallgattam, a Pet Sound lemezt főleg, és megirigyeltem tőlük, hogy bárhova beletehetnek akármit, válthatnak hangnemet meg ritmust. És ilyet akartam csinálni. Ez az első olyan lemez, amit kifejezetten magamnak csináltam, és nem érdekelt, hogy ki mit gondol róla.
Mégis bekerült Az ősz című számod A Dalba. Ezt csak a helyzet hozta így, hogy pont kész lettél a lemezzel, vagy volt tervben, hogy jelentkezel?
Körülöttem mindenki barkácsolta a dalokat, hogy a határidőre elkészüljenek, nekem meg pont három nappal előtte készült el a lemezem, és ott álltam egy teljes albumnyi anyaggal, és arra gondoltam, hogy miért ne adnám be? Nagyon hirtelen ötlet volt, igazából attól féltem, hogy kimaradok valamiből, egyedül az volt a dilemma, hogy mi menjen be. Pár haveromnak elküldtem, hogy mit gondolnak, és így választottuk ki Az őszt. Ez annyira az ellentéte mindennek, amit az életemben csináltam, teljesen kontrasztba állítható az eddigi munkáimmal.
Az előbb úgy említetted, hogy lehet egy következő szólólemezed nem ilyen szabályos időrendben születik majd meg. Ezek szerint tervezel következőt?
Persze. Most is van, hogy eszembe jutnak dallamok meg szövegek, de most az foglalkoztat, hogy többet szeretnék másoknak írni. Vannak szerzői tekintetben aktívabb és passzívabb korszakok. Én most pont egy ilyen aktívban vagyok benne, amikor úgy érzem, hogy tudok is mit mondani, meg akarok is, és ezek dalokban manifesztálódnak, ezeknek pedig nem fogok gátat szabni.
Az előző lemezeden szerepelt Ganxsta Zolee, a most megjelent lemezeden pedig Takács Vilkóval írtátok az egyik dalt, akik szintén bejutottak a Dalba. Ők, hogy kerültek a képbe?
Vilkó az egyik legjobb barátom. Mi korábban már dolgoztunk együtt más projekt kapcsán, és akkor már kiderült, hogy nagyon jól tudunk együtt működni. Sokat zenélünk együtt, amikor ráérünk van, hogy beugrik a Junkiesba, vagy egyszálgitáros produkciókkal fellépünk. Nekem mindig kell a megerősítés, egy szólólemez mindig annyiszor több meló, mint ahányan vannak a zenekarban. Múltkor összeraktunk együtt egy lemezt a Junkiessal, mindenki rengeteget dolgozott rajta és nagyon könnyű volt így, hogy mindenki aktív és hozzáteszi a maga részét, akkor nem egy gigászi küzdelem. Szólólemezen meg mindig válaszút elé ér az ember, és hajlamos vagyok arra, hogy elbizonytalanodjak, úgyhogy mindig kell valaki, aki megerősít. Ha valakinek mutatok egy saját zenét, akkor az ő aspektusát is meglátom és én is tudom az ő fülével hallgatni. Másrészt szerepel a lemezen még Barbaró Attila meg Gravel is, vele vettük fel az egészet nullától a végéig, producertársam volt a lemezen. Ő már minden hangszeren játszott nálunk a Junkiesban tudtam, hogy össze tudjuk hozni. Mikor már a körmömre égtek a szövegek, akkor pedig Attilával már két hét alatt össze tudtuk dobni nagyon könnyen. Azok lettek a legjobbak szerintem. Lehet nekiállunk majd megint szövegeket írni másoknak is. Az anno tíz éve azért maradt abba, mert teljesen kiírtuk magunkat, most kedvem is van hozzá, meg benne is vagyok. Ez olyan, mint egy izom. Szövegíró izom. Ha az ember sokat használja megerősödik, ha meg nem, akkor elsatnyul. De ez egyszerre egy világnézet is. Megyek az utcán, és mindent meg akarok írni, amit látok.
Mennyivel másabb a zenekari tagjaiddal a Junkieson kívül együtt dolgozni, mint zenekaron belül?
Mások az erőviszonyok, mert egy szólóanyagnál sokkal több szavam van. Ha valamiben nem értünk egyet, de én biztos vagyok benne, hogy az úgy jó, akkor úgy alakítom. Volt egy ilyen eset, hogy Attila írt pár sort, és átírtam, mert nekem úgy jobban tetszett. Elküldtem neki a végleges lemezt és minden alkalommal elmondta, hogy nagyon jó a lemez, kétszer is meghallgatta, de az a rész, az szerinte jobb lett volna másképp. Most ezt hallgathatom egy darabig, hogy szerinte úgy jobb lett volna. Ha a Junkiessal történik ez, akkor nem mentem volna bele ennyire, mert nem akarnám utána ezt hallgatni.
Nemrég egy interjúban azt mondtad, hogy el kell fogadni, hogy nem az új dalokért mennek az emberek Junkies-koncertre. Hogy nem veszik el az az érzés, ami hajt téged mégis a dalírásra?
Ezt régebben is így gondoltam, amikor még nem volt meg mondjuk a Szerelmedtől lettem ilyen című dal. Akkor sem az új dalokért jöttek, de bármikor be tud kerülni egy ilyen dal. Van is egy pár olyan szám, amik kifejezetten újak és a közönség számára egyenértékű a régebbiekkel. Egy Rolling Stones-koncertre se új számokért mennek az emberek, és ezzel meg kell békélni. Nem fogok megsértődni, hogyha nem örülnek annyira egy új számnak, ami nekem különösen fontos. Együtt tudok azzal élni, hogy nem amiatt jön el, és nekünk az is fontos, hogy sikeres legyen a buli.
Így, hogy már a harmadik szólólemezt tartod a kezedben, mit mondanál az első lemez készítése előtt álló énednek?
Azt, hogy ne foglalkozzak semmivel. Csak nekem számít igazából ez az egész, sokkal bátrabban kell csinálni, nem szabad fennakadni apróságokon, és mindig az első ötlet a legjobb.
A Junkies 1500. koncertjét adta a Barbában. Hogy érzed magad 1500 koncerttel később a kezdetek óta?
Nagyon hamar eltelt, most vagyunk idén huszonkilenc évesek. Nagyon durva. Már biztos, hogy nem fogunk ugyanennyi évet zenélni, de erre az elmúlt huszonkilenc évre szinte teljes egészében azt tudom mondani, hogy nagyon jó volt. Nem tekintek rá úgy, mint munkára, mert még mindig magával ragad. Szeretjük egymás társaságát, beülni a buszba és együtt utazni, nagyon jó a hangulat a zenekarban. Beálltak a szerepek, semmi egozás nincs, kicsit le is nyugodtunk, igazi szimbiózisban élünk. Mindenkinek vannak korlátai és ezeket tök jól toleráljuk egymásnak. Egy nagyon jó alkotó közösség lettünk, pláne úgy, hogy több különböző stílusban is dolgozunk együtt, gondolok itt a tavaly megjelent Stoneblood black metal lemezre, ami a szólólemezemtől stílusban azért elég messze áll. Remélem sokáig így marad még.
(Az interjú még Riki Church halála előtt készült, ezért nincs szó benne a Junkies volt basszusgitárosáról.)
