Hirdetés

Minden szebbnek tűnik, mint amilyen valójában – Queens of the Stone Age-lemezkritika

like-clockwork-album-cover-image (1).jpgQueens of the Stone Age – …Like Clockwork
(Matador/Neon Music)

Hat évet kellett várni arra, hogy Josh Homme ilyenolyan mellékprojekt után végre összeszedje a sleppjét, és kihozzák az új Queens of the Stone Age-albumot. A …Like Clockwork megjelenését titokzatos promóció és majdnem két tucat közreműködő bejelentése vezette fel, na meg az a hír, miszerint Joey Castillo dobos helyére Jon Theodore került a Mars Voltából. Az erőteljes reklámkampány és a vendégzenészek tömege miatt azt gondoltam, hogy annak bizony nagy bukta lesz a vége, ha amolyan lakossági house módra a közreműködők neveivel kell eladni egy lemezt. Aztán kijöttek az első animációs videók és részletek az albumról. Itt már kezdtem örülni annak, hogy senkivel sem fogadtam egy láda sörben a Queens of the Stone Age bukása kapcsán. A …Like Clockwork ugyanis a zenekar eddigi legletisztultabb alkotása, amely végleg levetkőzte magáról a stoner jelzőt, hogy valami sokkal komplexebb irányba haladjon tovább, ahol a világ már a pusztulás előtt áll.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, most már mindenki számára világos kell legyen, a Queens of the Stone Age maga Josh Homme. A ’98-as bemutatkozó lemez óta egyedül Homme jelenti az állandóságot, az azóta eltelt tizenöt év alatt összesen 54 (!) zenésszel dolgozott együtt a frontember az éppen aktuális stúdióalbumon. Ettől függetlenül bőven benne volt a bukás lehetősége a mostani nagylemezben, hiszen a szokásos sivatagi arcok mellett még azt az Elton Johnt is sikerült rávenni a vendégszereplésre, aki aztán tényleg teljesen más világot képvisel az állandó közreműködőkhöz képest. Az eredmény azonban Homme pályájának legkarizmatikusabb hanganyaga lett, ami a laikus hallgató számára talán nem annyira lenyűgöző, mint azoknak, akik a Kyuss óta követik a munkásságát.

Hiába szerepel mindössze tíz dal az albumon, mégis bőven elég ennyi Homme depressziójából. Az énekes-gitáros három évvel ezelőtt kis híján meghalt, amikor egy rutin térdműtét során fellépő komplikációból fakadóan pár pillanatra elvesztették őt az orvosok. Ezt több hónapos rehabilitáció követte, ami rendesen megviselte a macsó zenészt. A rock and roll életmód fenegyereke a Distillersből ismert felesége, Brody Dalle hatására az otthoni stúdiójába menekült, ahol megírta a The Vampyre of Time and Memoryt, amit kilenc másik dal követett később. Érte aggódó zenésztársai is támogatták az új lemez ötletét, amire Homme csak annyival válaszolt: “Ha ebben az érzelmi állapotomban akartok dolgozni velem, akkor gyertek és lépjetek be a ködbe. Ez az első és egyetlen esélyetek erre.” És valóban, Homme komorsága teljesen rátelepszik a lemezre olyannyira, hogy a 15 perces animációs videóval együtt akár a konceptalbum szót is rá lehetne aggatni. Sehol sincs a korábbi Queens of the Stone Age-anyagok lendülete, nincsen dögös sláger vagy percekig tartó gitárnyúzás. Helyette csupa olyan szám került fel a lemezre, amikhez hasonlók külön-külön már szerepeltek korábban, de sose adagolta a jéghidegséget ekkora dózisban a zenekar.

Szóval bőven elég hosszú a lemez ahhoz, hogy a sokadik végighallgatás után se legyen hiányérzete az embernek, pedig klasszikus értelemben vett rádiós sláger egy sincs. Ez a titka az egésznek, hogy a …Like Clockwork egyszerűen nem alkalmas véletlenszerű kocahallgatásra. Itt tényleg sorrendben kell végighaladni az első számtól a záró pillanatig, hogy az ember tökéletesen tudjon azonosulni Homme depresszív lelkivilágával és az érzelmeit lassan felemésztő démonokkal. Ebben segítségére kelt egy rakás közreműködő, mégsem lehet megmondani általában, hogy ki melyik szerzeményben szerepel, aki mást állít, az egyszerűen hazudik vagy szimplán csak elolvasta az ide vonatkozó Wikipédia-oldalt. Az viszont nagyon feltűnő, hogy rengeteg finom elektronikus megoldás és meglepően sok zongora kapott helyet a lemezen, és Homme macsó attitűdje ellenére ezek olyannyira jól állnak neki, hogy az ember tényleg beleborzong. A tengeribeteg Kalopsia, a búcsúzkodó Fairweather Friends, az erősen szuicid hangulatú címadó vagy éppen az egész albumot ihlető The Vampyre of Time and Memory. Ha tíz évvel valaki olyat mond Homme-nak, hogy zongorás érzelgősség lesz a Queens of the Stone Age hatodik lemezén, akkor azt az embert biztosan kiröhögi. Ehhez tényleg egy halálközeli élmény kellett, amitől ez a büszke alfahím is képes volt megnyílni az emberek előtt és minden barátjának talált szerepet a dalokban, legyen szó Trent Reznorról, Nick Oliveriről vagy éppen Elton Johnról.

A mindent elfedő morózus ködfelhő ettől még nem gátolta meg a zenekart, hogy a ritmusszekcióra épülő gitáros vagánykodás teljesen eltűnjön az új albumról. Mindegy, hogy Joey Castillo vagy Dave Grohl dobol, Michael Shuman basszusgitáros mindkettőjükkel képes volt egy-egy igazán dögös dologra. Az If I Had a Tail például teljesen olyan, mintha Homme-ék felkészültek volna a pokolra kerülésre, ahol egyetlen céljuk a Sátán megtáncoltatása, miközben az I Sat By The Ocean ennek pont az ellenkezője, és egy kellemes fenékfogdosásra hívja az összegyűlteket Szent Péter kapuja előtt. A Smooth Sailing pedig a kettő között üvölt a purgatóriumban, ahol a Queens of the Stone Age leginkább otthon érzi magát az ördögi torzításokkal illetve a Scissor Sistersös Jake Shears túlvilági vokáljával. Josh Homme énekéről is érdemes még szólni, hiszen valahogy sose ült igazán a hangja, pontosabban a mindent letaroló stoner rock pusztításokhoz nekem sose volt elég karakteres. Itt viszont minden szám klappol és bebizonyosodik, hogy bizony a kicsit tökösebb középtempós illetve az akár egyhangszeres balladák is remekül állnak neki. Mindenhol érezhető, hogy a verzék és refrének között komoly érzelmi változások menne végbe nála, amit mindig a legmegfelelőbb hanghordozással érzékeltet. Jó, arról se feledkezzünk meg, hogy több számban olyanok támogatják a hangjukkal hátulról, mint Trent Reznor, Mark Lanegan vagy Alex Turner az Arctic Monkeysból.

A …Like Clockworköt nem is lehetne jobban jellemezni az egyik dal címét adó kalopsia szónál. Sokkal szebbnek hallom, mint amilyen valójában, és ezt alátámasztják a nem éppen lelkendező lemezkritikák illetve a mi szerkesztőségünket is rendesen megosztja az album. Nyilvánvaló, hogy a Queens of the Stone Age-ért annyira nem rajongó vagy csak hébe-hóba belehallgató zenebuzik csak csóválják a fejüket, hogy miért van oda valaki egy macsósított Radiohead-lemezért. Ez teljesen érthető, egy laikus számára sem igazán kiemelkedő sláger, sem határokat feszegető újítás nincsen. Viszont akik ismerik Homme és társainak múltját és pályáját, fanatikusan faltak mindent, amihez ennek a vörhenyes faszinak valaha köze volt, azok tudják igazán megérteni az album rejtett zsenialitását és értékelik Homme-tól eddig távol álló lelkivilágot. A vége felé picit leülő albumra így négy és felet kellene adni, de annyira élvezetes minden újrahallgatással egyre mélyebben elmerülni a Queens of the Stone Age apokalipszisbe hajló kilátástalan pesszimizmusában, hogy nálam ez egy tökéletes lemez.

Kommentek

Film készül B.B. King életéből, Bunk Moreland játssza majd a főszerepet

A film nem öleli fel a legenda teljes életét, inkább a fiatal zenész Michael Zanetishez köthető kapcsolatát mutatja be.

Két bónuszrészt kap az Eufória, az egyiket még idén

A zenében is nagyon erős sorozatnak már készül a második évada, de előtte még kapunk valamit.
35,017KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
695FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Audiópartnerünk

Friss Lángoló

A modern katonadalok az internet szürreális bugyrába visznek

A cél minden országban ugyanaz, vagyis a háborút úgy beállítani, mintha az egy hazafias, csodálatos dolog lenne.
00:03:16

Itt az új AC/DC-videó, ami olyan lett, mint

Vajon milyen lehet egy új AC/DC-klip 2020-ban?

E-sportokhoz fejlesztett sportórát a Garmin

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis minek?

Fellépést sürgetnek a streaming oldalakon a rasszista dalok ellen

A BBC szerint a szolgáltatók nem lépnek fel kellőképpen az antiszemita, fehér felsőbbrendűséget hirdető és gyűlöletkeltő zenék ellen.