Április 18-án, csütörtökön ismét hazánkban, az A38-on lép fel a brit hip-hop leginnovatívabb csapatának tartott Foreign Beggars, akik első albumuk, az Asylum Speakers megjelenésének 20. évfordulóját ünneplik meg egy különleges miniturnéval. A budapesti koncert igazi kuriózumnak ígérkezik, hiszen legismertebb dalaik mellett eddig soha nem látott és hallott felvételek is helyet kapnak a műsorban, amivel egyben a 2020-ban elhunyt MC, Ebow Enyan Graham, azaz Metropolis emléke előtt is tisztelegnek majd. A jubileumi koncertek apropóján a zenekar frontemberével, Pavan Mukhival, művésznevén Orifice Vulgatronnal beszélgettünk, olyan, kicsit sem könnyű témákról, mint a Foreign Beggars feloszlása, a veszteségek feldolgozása, de persze szóba kerültek vidámabb dolgok is, mint a valós élettapasztalatok és a zenehallgatás kölcsönhatása.
Bár a beszélgetésünk apropója az Asylum Speakers 20. évfordulója és a kapcsolódó turné, ha nem bánod, olyan kérdésekkel kezdek, amik nem feltétlenül idéznek majd jó emlékeket, hogy aztán áttérhessünk a vidámabb témákra. Nincs ellene kifogásod?
Nem, teljesen rendben van így.
2019 májusában a zenekar Facebookján jelentettétek be, hogy 17 év közös munka után feloszlik a Foreign Beggars, majd az év végén megjelent az utolsó albumotok, a Matriarchy, ami semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy bármiféle alkotói válságban lennétek. Visszatekintve mit gondolsz, mi volt az oka annak, hogy abbahagytátok?
Régóta, 2002-2003 óta dolgoztunk együtt csapatként. Azt nem mondanám, hogy válságban voltunk, de úgy gondolom, hogy Ebow (Ebow Enyan Graham, alias Metropolis Graham, a Foreign Beggars másik rappere / énekese – a szerk.) – számára egyre fontosabb lett, hogy művészként felfedezze a személyes önkifejezés lehetőségeit, részben, mert a csapatban bizonyos értelemben már az ő érkezése előtt le voltak osztva a lapok, hiszen Dag, Nonames és én ott voltunk a kezdetektől. Ugyanakkor a kreatív döntéseket, különösen a második album, a Stray Point Agenda után, egyre inkább mi hoztuk meg, hiszen mi voltunk az énekes-frontemberek, azaz mi választottuk ki azokat a beateket, amikre rappelni akartunk. Nem mondom azt, hogy ezek szükségszerűen kompromisszumok voltak, de mivel egyértelműen a szándékaink és stílusunk közös halmaza volt a meghatározó ilyenkor, mindig közös döntés született az irányvonalról, arról, hogy mit fogunk csinálni.
Ebow 2011 után nagyon beleásta magát a produkciós munkába, és azt hiszem, 2014 körül jutott el arra a pontra, hogy úgy érezte, el akar távolodni a rapper indentitástól. Akkoriban ezerrel száguldott az a vonat, aminek az írás, a lemezfelvétel, -kiadás és a turnézás pörgette a motorját: gyakorlatilag állandóan csináltunk valamit, volt évente úgy 120 koncert, háromhavonta jött ki valamiféle kiadványunk, nagyjából 18 hónapra előre be voltunk táblázva, és ilyen tempó mellett nem igazán marad idő élni. Másrészt, bár az elektronikus zene gyakorlatilag teljes spektrumát bejártuk, a dubstep – különösen Skrillex feltűnését követően és főleg a tengerentúlon – hatalmasat robbant, tehát volt egyfajta elvárás, hogy ebben a szférában mozogjunk, és ő talán nem mindig tudott azonosulni ezzel, vagy az ezzel kapcsolatos döntésekkel. Olyan érzés volt, mintha a szabad önkifejezés helyett a korábbi önmagunkat ismételtük volna. Ezért mindketten úgy döntöttünk, adunk egy kis időt magunknak, és újra felfedezzük mindazt, amit csinálni akarunk, ahelyett, hogy futnánk tovább a mókuskerékben, ami viszont hatalmas anyagi áldozatot követelt. Előállt egy olyan helyzet, amikor kreatívak akartunk maradni, de hirtelen anyagi gondok álltak az utunkba amiatt, hogy nem jelentettünk meg semmit.
Ez volt az az időszak, amikor az Instagram is egyre jobban felpörgött közösségi platformként, ahol nyilván mindenkitől elvárják az állandó jelenlétet, bár mi akkor nem nagyon foglalkoztunk ezzel, csak sokkal később lett hivatalos Insta-oldalunk. Érdekes idők voltak, de aztán a 2 2 Karma lemezzel sikerült visszatalálnunk önmagunkhoz, sikerült újra kapcsolódnunk egymáshoz, hallható, hogy rengeteg energia van benne. De azt hiszem, Ebow-ban ezek után megint felébredt az igény, és nagyon szerette volna felfedezni a saját hangját és művészetét olyan módon, amit nem határolnak be a Foreign Beggars által meghatározott keretek. Szerintem ez volt az egyik ok. Ráadásul nagyon különböző a munkamódszerünk, hiszen számomra nem okozott gondot, hogy akár egy improvizációs színházban, különböző szerepek, projektek és stílusok között ugráljak, aztán visszaváltsak Foreign Beggars-üzemmódba. Ebow meg sokkal inkább egy method actor, aki teljesen átlényegül a szerepben, elmerül benne és teljesen felfedezi, magáévá teszi a karaktert. Neki tehát nehezére esett az, hogy Foreign Beggars-módba váltson, de közben a saját projektjén is dolgozzon. És megvolt a belső késztetése arra, hogy a saját dolgát csinálja, amire azt mondtam, hogy rendben, király. Nekem is eltartott egy darabig, amíg rájöttem, milyen irányba akarok menni, de aztán megértettem és belevágtam a Matriarchy albumba – abban a helyzetben ráállt az agyam, nem okozott nehézséget, hogy beindítsam a projektet. Ebow viszont mindenképpen a saját feje után akart menni.
Mivel közel 20 év után nehéz pótolni bárkit, különösen egy frontembert, ami más helyzet, mint amikor mondjuk új gitáros kerül egy zenekarba. Így ahelyett, hogy kilépett volna, mi pedig csináltunk volna valamit más felállásban, inkább azt mondtuk, tartunk szünetet, hogy mindenki kísérletezhessen. Ezzel együtt továbbra is barátok maradtunk, szerettük egymást, ez még mindig egy nagy örökség, és ha Ebow velünk lenne, akkor is megünnepelnénk a 20 éves jubileumot: visszatérnénk, és lehet, hogy ezen a ponton még egy új albumot is csináltunk volna közösen. Nekem is érdekes kihívás volt, hogy szólóművészként dolgozzak, mert általában véve mindent megkaptam attól, amit a Foreign Beggars csinált, azt hiszem, a kezdetektől fogva úgy éreztem, hogy ott tökéletesen önmagam lehetek alkotóként. Egy álom vált valóra általa, így aztán nem is éreztem a szükségét annak, hogy én legyek a középpontban. De összességében ezek voltak az okai annak, hogy úgy döntöttünk, hogy leállunk.
Néhány hónappal később Ebow elhunyt egy baleset következtében. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, mi segített nektek, vagy személyesen neked abban, hogy túl tudjátok élni ezt a veszteséget?
Van valami, amire gondolok, de nem tudom, hogy ez segített-e, és tisztán szubjektív nézőpontból közelítek. Azt hiszem, ami leginkább, mondjuk úgy, békét, vagy valami hasonlót adott nekem, és kifejezetten érdekes volt, hogy pont néhány héttel azelőtt zártuk le a korábbi üzleti ügyeinket. Nem voltak elvarratlan szálak, nem volt neheztelés vagy rossz szájíz semmi miatt, hogy mi mindenen mentünk keresztül, és esetleg ebben vagy abban rossz döntést hoztunk. Mindketten elindultunk a magunk útján, lezártuk a közös ügyeinket és visszatértünk a tiszta barátsághoz. Olyanok lettünk, mint a bajtársak, akik támogatják egymást, hiszen ő is és én is a saját felfedezőutunkat jártuk. Nem volt üzlet, nem nyomasztott minket az elvárások terhe, csak a tiszta, szeretetteljes barátság maradt, ami lehetővé tette, hogy órákon keresztül beszélgessünk bármiről telefonon, anélkül, hogy előjöttek volna a közös munkával, a zenekarral kapcsolatos kérdések, hogy „Ó, erre és erre még választ várok tőled, miért nincs ez vagy az megcsinálva, nincs kedvem ehhez vagy ahhoz”. Nem volt semmi ilyen szarság. Egy olyan helyzetben talált minket az egész, amikor már nem voltak feszültségek.
Szerintem a tény, hogy olyan emberek vették körül, akik törődtek vele, hogy megannyi szép, szeretetteljes élményben volt része a fiával és az akkori párjával, mindenki számára megkönnyítette azt, hogy félretegye az egóját ebben a helyzetben. Azt hiszem, a történteket az is meghatározta, milyen típusú ember volt Ebow, és hogyan kezelte a személyes kapcsolatait. A történtek után senki sem fordult ki magából, hiszen mindenki megértette Ebow összetett karakterét, és mindenki arra törekedett, hogy a lehetőségekhez képest minden a legjobban alakuljon. Nem jött senki azzal, hogy megmondja, kinek mit kéne csinálnia, nem voltak furcsa megnyilvánulások, ami szerintem szép dolog volt, és azt hiszem, sokat elárult Ebowról is. Tehát mindenki igyekezett segíteni és tiszteletben tartotta a helyzetet.
Az is érdekes, hogy mindez a COVID idején történt, amikor bizonyos értelemben mindenkitől el voltam szigetelve. Leginkább online tartottuk a kapcsolatot, persze igyekezett mindenki a lehető legtöbbet segíteni, ugyanakkor én otthon voltam a családommal. Egy ilyen helyzetben, amikor kimozdulsz, az emberek úgy érzik, beszélniük kell veled a történtekről, ami sokszor a saját egójuk és elképzeléseik projektálása is egyben. Nem mindig, de pláne akkor, ha elmész egy buliba, vagy egy bárba, és olyasvalaki mondja el neked a véleményét, aki már túl van pár italon, és nincs igazából tisztában a helyzettel, de mégis úgy érzi, hogy köze van hozzá. Az ilyesmi elég kényelmetlen helyzetet teremt, és hasznos volt, hogy mivel nem jártunk bulikba, nem aftereztünk a koncertek után, sok ilyet el tudtam kerülni, így nem árnyékolta be a tudatom mások rossz energiája.
A mostani miniturné egyfajta tisztelgés is Ebow emléke előtt. Beszéltél arról, hogy milyen összetett személyiség volt, hogy miben volt más a munkamódszeretek. Milyen volt köztetek a kreatív kémia, hogyan inspirált téged vagy másokat a közös munka során?
Nos, szerintem két szinten is. Volt egyfajta szinergia abban, hogy mindketten szenvedélyesen rajongtunk az épp aktuálisan történő dolgokért, amik feszegetik a határokat, legyen szó akár a rétegműfajokról, -mozgalmakról, az underground zene területéről. Mindig olyasmikkel állt elő, amiktől eldobtam az agyam. És persze kölcsönösen ezt csináltuk mindennel kapcsolatban, amiben épp benne voltunk. Azt hiszem, ez táplálta azt az állandó keresési vágyat, ami mindig is jellemző volt ránk, hogy újabb és újabb irányvonalakat próbáltunk ki és építettünk be a zenébe. Ettől volt izgalmas a Foreign Beggars. Ebow nagyon elkötelezett volt az ilyen típusú felfedezés iránt, szerintem naponta elolvasott egy könyvet. Jelen volt benne a széleskörű műveltség, a nyelvtudás, de a hip-hop iránti tisztelete is. A velünk egy ívású rap vagy hip-hop előadók az előadásukkal, azzal amit csinálnak, mind azt ünneplik, mennyire értik és tisztelik ezt a művészeti formát, és hogy mennyire képesek megszegni a szabályokat. Szóval ez egy nagyon komoly közös nevező volt, ez adta azt a közös flow-t, ami magasztos, megkapó, furcsa és hiánypótló dolog volt. Amikor írt, minden egyes szót alaposan átgondolt, minden okkal történt, mindennek miértje és struktúrája volt, mindig feszegette a határokat. Én pedig emiatt sosem vehettem félvállról a saját feladatom MC-ként. Minden alkalommal új dolgokat tanítottunk egymásnak, és láttuk, mi az a következő szint, amire eljuthatunk együtt.
Az Asylum Speakers című albumotok megjelenésének 20. évfordulója nyilvánvaló apropója a mostani koncerteknek. Hogyan jött az ötlet, és hogyan zajlik mindez a gyakorlatban?
Azt hiszem, azért, mert a tizedik évfordulót megünnepeltük. A 15.-en nem csináltunk semmit, de úgy gondoltam, hogy a 20. évfordulón fontos, hogy ünnepeljünk. Elég fiatalok vagyunk még, és azt hiszem, még mindig van némi jelentősége annak, amit csinálunk. Egy 20 éves jubileumi turné gondolata akkor is ott volt a fejemben, amikor Ebow még velünk volt. Azt hiszem, mai napig ez az egyik legelismertebb albumunk, mai napig van súlya, nagyon valódi, még mindig jól szól, abszolút nem tűnik elavultnak. Mai napig szeretem azt az energiát, amit megörökített: fiatalok voltunk, ez volt az első album, amit együtt készítettünk, érezni rajta az éhséget. Ezt akartuk megünnepelni.
Persze sokszor láthatunk olyan helyzeteket, amikor a zenekarok túl sok bőrt húznak le valamiről, de azt hiszem, nálunk ez nincs így, mert nem igazán beszéltünk róla, nem futottunk vele túl sok tiszteletkört, emellett úgy érzem, sok minden elég gyorsan feledésbe merül mostanában. És egyszerűen szeretnénk, ha az emberek tudnának róla, mi a fene is történt akkoriban.
A későbbi anyagaitokhoz képest az Asylum Speakers egy hagyományosabb hip-hop album volt. Nyilván az első lemez mindenki számára különleges, ráadásul komoly alapja is a későbbi kísérleteknek, újabb irányvonalaknak. Mai fejjel hogy látod a lemezt, mi volt a jelentősége számotokra?
Hogy úgy mondjam, az internet előtti korszakban, főleg rapzenekarként, ha nem jött ki a lemezed vinylen, nem számítottál legitim csapatnak. Minden komoly zenehallgató ezt a formátumot kereste, tehát amikor kiadtuk azt az albumot, a vájtfülűek bementek érte az olyan fontos szakboltokba, mint a Fatbeats, a New Yorkers, vagy a Beaver Records San Franciscóban, Los Angelesben, vagy bárhol máshol. Ez adott egyfajta hitelességet, ugyanakkor egy lemez kiadása nyilván sok idő és pénz, ráadásul az igazán nagy beruházás akkor kezdődik, amikor elkészült. És ez is arról szól, ahogy ez már szóba került, hogy mennyire tiszteled a művészeti formát, mennyire szereted a művészetet? Mennyit vagy hajlandó befektetni a saját alkotásodba? Rapzenekarként nálunk ez a mondanivalóról szólt, arról, hogy amikor valaki feltette a lemezt, nem kellett tudnia, hol születtem, hogy nézek ki, mennyire vagyok magas vagy alacsony, milyen ruhát hordok. A koncepció volt a fontos, a szövegek, a dalcímek, a dolgok, amikről beszélünk, a hangunk, a végtermék, a zenekarnév és a borító, ezek határoztak meg mindent. Ha annak idején a kezembe került egy Napalm Death CD, nem kellett tudnom, hogy néz ki Barney Greenway, anélkül is azonnal értettem, miről szól a The World Keeps Turning; azonnal és kibaszottul beindult az agyam, amikor ránéztem a borítóra. Ennyi kellett, hogy azt érezzem, „Na ez az!” Abban az időben gyönyörű volt a zenében, hogy be tudta indítani a fantáziádat, már csak azért is, mert nem volt azonnali hozzáférésed mindenhez. Amikor elkezdtük hallgatni mondjuk a New York-i raplemezeket, és elképzeltük, min mennek keresztül ezek az emberek, az érzés volt a lényeg. Ami sokkal hatásosabb, mint egy falatnyi tartalom, ami a külcsínről szól. Azon az albumon leginkább feszegettük a képzelet határait, és olyasmiket mondtunk, amit senki más nem mondana. Megpróbáltunk annyira különbözni mindenkitől, amennyire csak lehetséges.
Később a második lemezzel még sötétebb mélységekbe merültünk, akkoriban ilyen dolgokon mentünk keresztül, és még tovább utaztunk a képzeletünkben. Mire elérkeztünk a United Colours of Beggatron albumhoz, elkezdtünk kísérletezni az elektronikus elemekkel, sokat hallgattuk például J Dilla cuccait. Amikor korábban rappeltünk, leginkább az volt a cél, hogyan lehet a legtöbb szótagot, a legőrültebb mintákat összerakni, de ott arra gondoltunk, hogy nyugodjunk meg egy kicsit, és menjünk egy lépéssel tovább zeneileg. Nyilván volt sok purista, akik azt gondolták, hogy ez kicsit olyan, mint a light változata annak, amilyennek ők a Foreign Beggarst hallani akarták. És bár sosem voltunk hiper-szuper technikás csapat, az, hogy kevésbé technikásak legyünk, valójában nagyobb kihívás volt számunkra, mert meg kellett tanulnunk beülni a groove-ba, és egy kicsit kivenni az egónkat a zenéből, hogy sokkal inkább magáról a műről szóljon az egész, hogy a kevesebb több elvén is át tudjuk adni a mondanivalónkat. Azt hiszem, valahányszor a Foreign Beggars csinált valamit, egy csomó embert feldühítettünk, de velük együtt felfedezett minket egy csomó új hallgató, meg persze mindig voltak sokan, akik szerettek és értettek minket. Ennek egyre extrémebb megnyilvánulásait tapasztaltuk az évek során.
A Beggatron lemezzel nyilvánvalóan kicsit távolodtunk a gyökereinktől, aztán megcsináltuk a remixeket. És azt hiszem, ha meghallgatjuk a Beggatron Remixed-et, az volt az az időszak, amikor a közönség azt gondolta, hogy elkezdtünk zajosabb, dubstepes, meg hasonló zenéket csinálni. De ha megnézed, olyanokkal dolgozunk azon az anyagon, mint mondjuk Om Unit, Machinedrum, Goth Trad, DJ Troubl’ vagy Gifted & Blessed. Szóval olyan volt az egész, hogy belekóstoltunk ebbe a dubstep nevű játékba, csak aztán hirtelen hatalmasat robbantak az olyan előadók, mint Flux Pavilion meg Skrillex, és mindenki azt mondta, hogy ráugrottunk a kommerszre. De hát nem, mert nyolc hónappal azelőtt a dubstep még egy élvonalbeli underground stílusnak számított, ami aztán véletlenül óriási népszerűségre tett szert, miközben a többi rétegműfajjal senki nem foglalkozott. Kicsit bosszantott is ez, mert megértem, hogy az embereket feldühíti, ha változtatsz valamin, de közben meg nagyon érdekes fordulóponthoz érkeztünk.
Ez volt az az időszak, amikor a streaming szolgáltatások még nem indultak be teljesen, de CD-t, kazettát vagy vinylt már alig vett bárki. Volt néhány év, amikor tényleg az volt a kérdés, honnan a faszból szerzed be a zenét? Mert a boltok és a magazinok, talán néhány népszerű blogon kívül mind meghaltak. És ha meg az iTunes-on letöltöttél valamit a gépedre pénzért, akkor nem tudtad máshol hallgatni, ha nem volt iPodod. Furcsa időszak volt ez, két korszak határa, és akkor futott fel nagyon a dubstep. Mi meg pont akkor jártunk ott, hogy már 11-12 éve csináljuk ezt megállás nélkül, szóval itt az ideje annak, hogy újítsunk.
Megütötte a fülem egy mondat, amikor azt mondtad, hogy a kétezres években nem kellett tudnia a hallgatónak, hogy néz ki az előadó. Szerinted úgymond zeneközpontúbb volt az a korszak?
Abszolút. 20 évvel ezelőtt jártunk azoknak az időknek a vége felé, amikor ha valami tetszett, kutatnod kellett utána, meg kellett találnod, honnan származik. Én például Dubaiban nőttem fel, és imádtam a death metalt, de a boltokban nem lehetett ilyesmit kapni, és internet sem nagyon volt még. Volt hetente egyszer a Headbanger’s Ball, és ha szerencsém volt, láttam egy Morbid Angel-klipet. De egyébként hol a francban találhattam ilyesmit? Szóval, ha megláttad, hogy valakin ilyen póló van, akkor beszélgetni kezdtél vele, és reménykedtél, hogy nem olyan idióta, hogy még azt sem tudja, kinek a pólóját vette fel. Ha felírtad a telefonszámát, nem veszíthetted el, és a legközelebbi találkozóra vittél magaddal egy csomó mindent, abban a reményben, hogy ők is mutatnak neked majd új zenéket. A zene sokkal inkább egy szenvedély és küldetés volt, mint manapság. És mivel nem volt minden elérhető, jobban vágytál rá, jobban meg is szeretted. Ha elvesztettél egy kazettát, vagy megkarcoltad az egyik CD-t, az megérintett érzelmileg. Ez ugyanígy igaz a zeneírásra, vagy -kiadásra, hiszen ezek is mind az alkotó perspektívájáról szóltak, sokkal több egyéniség tűnt fel. Ez kicsit olyan, mint a levél és az email közötti különbség, mert sokkal több szenvedély és érzelem van egy levélben. És például stresszt jelentett, ha elveszítetted valakinek a címét. Akkoriban nagyon erőteljesen jelen volt a zenében ez az információ- és szenvedélycsere. Manapság úgy gondolom, hogy mivel a dolgok azonnal és nagyon gyorsan történnek, sok előadó csak próbál együtt úszni az algoritmussal, azaz gyorsan recirkulálják és piacra dobják a zenéket.
Ma már kicsit másképp működik minden, mint korábban. Egy másik országban, ahol nem ismertem senkit, meg kellett keresnem azokat az embereket, akik az általam szeretett szubkultúrában mozogtak, meg kellett találnom a hiphop arcokat, a grafittiseket. Oda kellett tenned magad, hogy ez megtörténjen. Ma meg inkább az van, hogy ha egy iskolás gyerek be akar kerülni egy úgymond menő társaságba, akkor elég, ha ismeri egy-két előadó nevét, és ha este hazamegy, a gép bármilyen platformon dobálja az újabb és újabb meghallgatásra javasolt zenéket. Így anélkül térképezel fel és helyezel kontextusba bármit, hogy bármilyen tényleges élettapasztalatod kapcsolódna a dalokhoz. Felvehetsz bármilyen pólót, és máris úgy viselkedhetsz, mintha mindent tudnál, és arrogánsan tiszteletet várnál ezért. Régebben nem tehetted meg azt, hogy odamész valakikhez észt osztani, akik adott esetben mondjuk majd’ 10 éve benne vannak az adott dologban, mert azonnal kibaszott idiótának néztek, és nem is osztottak meg veled semmilyen tudást, szóval szükség volt némi alázatra ezekben a helyzetekben. De ha csak az algoritmust pörgeted, akkor nem lesznek ténylegesen megélt élményeid a zenével kapcsolatban. Ha először hallod a Meshuggah valamelyik lemezét, valójában nem fogod megérteni, ahhoz 20-30-40 hallgatás kell. Ugyanúgy egy MF Doom-albumot is végig kell hallgatni, 10-15-20 dalon keresztül, hogy ráérezz. Onnantól lesz valós tapasztalat és szenvedély benned.
A mostani koncerteken az előzetes hírek szerint előkerülnek majd soha nem látott és hallott felvételek is. Anélkül, hogy bármilyen meglepetést elrontanánk, mire számíthat a közönség ezen a téren?
Volt néhány nagyobb szabású ötletünk az élő előadással kapcsolatban, de a legfontosabb, hogy mivel rengeteg kiadatlan zeném van Ebow-tól, így lesz egy rész a koncerteken, ahol egy csomó olyan anyag lesz hallható, amiket 10-15-20 évvel ezelőtt, vagy épp a közelmúltban készített. Általában véve nem igazán érzem szükségét, hogy kiadatlan dolgokat játsszunk, hiszen a közönséget szerintem jobban érdekli, hogy olyasmiket halljanak, amiket ismernek, de ez egyfajta tisztelgés lesz előtte, szerintem ez sokkal különlegesebb így, mint csak olyasmiket játszani, amiket már mindenki hallott.
Az első jubileumi koncertek április 12-én volt Londonban, utána Varsóban, Prágában és Budapesten folytatódik a sorozat. Miért pont ezt a négy várost választottátok?
Amikor közzétettük a jubileumi turné tervét, ezeken a helyeken mutatkozott a legnagyobb érdeklődés. Volt persze máshonnan is, de a promóciós csapatunk olyan helyeket választott, ahol már jártunk korábban, ahol jó energiákat éreztünk, és ahol volt előzőleg személyes tapasztalatunk, ahogy például az A38 csapatával is dolgoztunk korábban.
Van-e bármilyen tervetek a turné után a jövőre vonatkozóan?
Nos, majd meglátjuk. Ez az első alkalom, hogy újra összejövünk, és azt hiszem, látnunk kell, milyen állapotban leszünk érzelmi téren, látnunk kell a szándékot, hogy mit is akarunk. Nekem személy szerint rengeteg őrült tervem volt még a Foreign Beggars kapcsán. Ülök egy csomó zenén, és bár nem tudom biztosra mondani, úgy érzem, hogy az énem egy részében ott bujkál még egy Foreign Beggars-album. De ez nem olyan döntés, amit nagyon gyorsan meg lehet hozni. Szóval majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok, hogy mindenki jól érzi-e magát. Azt viszont elmondhatom, hogy körülbelül két-három éven át forgattunk egy dokumentumfilmet mindarról, amin keresztülmentünk, és ahhoz az anyaghoz nagyon fontos interjúk készültek Ebow-val is. Valamikor a következő másfél-két évben megjelenik majd, ahhoz kapcsolódóan pedig lesz még néhány showcase és hasonló, meg érkezik majd egy csomó kiadvány és remix is. Rengeteg régi és új zene van készülőben, de az még kérdés, hogy ismét valóban aktív zenekar leszünk-e.
Ez mindenképpen jól hangzik, és ezúton is sok szerencsét kívánok hozzá. Mi újság a szólóprojekteddel, milyen zenéken dolgozol mostanában?
Nos, júniusban átköltözöm az Egyesült Államokba. Készítettem egy albumot egy másik rapperrel, Sonnyjimmel, amit egy nagy indiai kiadó jelentet majd meg, az összes videót is ott forgattuk. Egyfajta visszatérést jelent az igazi, klasszikus hiphophoz, de közben kicsit csavartunk is egyet a formulán. Van aztán egy csomó más cucc, amiket szintén Indiában csináltam, nagyon élvezem továbbra is a dubstep és a grime hangulatokat. Azt hiszem, most körülbelül három vagy négy különböző album várakozik a merevlemezemen. Mostanában csendben voltam, de sokat dolgoztam, szóval a következő pár évben elég sok minden lesz hallható tőlem.
Egy személyes kérdés a végére. Szóba került sok stílus a hiphoptól a dubstepig, és tudom, hogy fiatalon metálzenekarban is játszottál, ezzel párhuzamosan rave partikat is szerveztél. Olyan zenészként, aki sok műfajra rálát, ennyi év után mit jelent számodra a zene a szó hétköznapi és spirituális vonatkozásában?
Számomra ez valami olyasmi, mintha édesanyámmal beszélnék. Mintha Isten lehetőséget adott volna, hogy elmondhassam, amit akarok. Furcsa, de mindig is úgy éreztem, hogy ez egyfajta erő, ami vezérel, és ami összekötött azokkal az emberekkel, akikkel kapcsolatban kell lennem – egy közös frekvencia, kapcsolódási pont. Ez mindig nagyon fontos volt, ahogy az is, hogy amikor látom mindazokat, akik az életüket a zenének szentelték, az számomra is erőt és inspirációt ad ahhoz, hogy megadjam a tiszteletet annak, amit csinálok, és megnyíljon előttem a világ a zenén keresztül. És szeretek ebben a világban lenni, szerintem jobban, mintha mondjuk sportoló lettem volna, vagy az üzleti életet választom. Én így akarok eligazodni a világban. Ezt jelenti számomra a zene. És azt hiszem, nagyon fontos, hogy olyasmiket is hallgassunk, amik adott esetben távol állnak attól, amit csinálunk, mert az egy olyan tiszta kapcsolatot hoz létre, ami ki tud emelni téged a helyzetből, amiben épp vagy, és elrepíthet máshová, egy olyan helyre, amit az elméd felfedezhet. Számomra ez a lényeg.
A koncertről további információk a Live Nation és az A38 weboldalán, valamint a kapcsolódó Facebook-eseményen!
