Metal Lords: Sátán helyett cukiskodás

Mikor először hallottam arról, hogy Metal Lords címmel egy könnyed, szórakoztató tinifilm érkezik a Netflixre, még nem voltak túl nagyok az elvárásaim. Aztán mikor kiderült, hogy a Trónok Harcát jegyző D.B. Weiss írta, a zenéért pedig Tom Morello felelős, akkor már sokkal jobban izgalomba jöttem, a végeredmény azonban egy kihagyott ziccerekkel teli, egyszer nézhető, és hellyel-közzel szerethető film lett.

A középiskolás tinivígjátékok általában nagyon hasonló kaptafára épülnek, vagyis vannak a suliban a menő, de nem túl okos / kedves, és a nem menő, viszont okos/ jószívű / kedves tinik, akik valamilyen konfliktusba keverednek, vagy legalábbis a nem menők is elérik, hogy felfigyeljenek rájuk. Ebben olyan túl sok újdonságot az évek alatt nem nagyon lehetett látni, a Metal Lords pedig azzal próbálkozott, hogy ebbe vigyen egy olyan csavart, amivel valószínűleg sokan tudnak azonosulni, vagyis az önmagukat kereső, kívülálló, lázadó tinik, akik metálklasszikusokat hallgatnak.

Az alapsztori

Van két nem túl népszerű srác, az egyikük Hunter Sylvester (Adrian Greensmith), aki keresi önmagát, és gazdag apja ellen lázad, most éppen úgy, hogy felfedezte magának a metált. És Kevin Schlieb (Jaeden Martell), aki alapvetően egy klasszikus kocka, és aki el is mondja, hogy a barátja, aki mindig megvédte őt, éppen metálos életszakaszát éli. Ő tulajdonképpen nincs igazán tisztában a metál életérzéssel, de ha Hunter zenekart szeretne, akkor zenekaruk lesz. Megalapítják a Skullfuckert, amivel indulnának a Bandák Csatáján, csak éppen nincs basszusgitárosuk, vagyis nem teljesen olyanok a lehetséges jelöltek, mint amilyet Hunter megálmodott magának. Például Emily (Isis Hainsworth), a dühkitörésekkel küzdő csellista, aki mellesleg Kevin barátnője is lesz.

Tinifilm, vagy nosztalgiafilm?

A nagy kérdés az, hogy ez a film tud-e bármi újat mondani a tiniknek, hiszen mégiscsak egy tinifilmről beszélünk. Nos, valószínűleg nem sokat, maximum egy elég jól összerakott metálzenei alapképzéssel tud hozzájárulni a tinik fejlődédéhez, bár kétségtelenül furcsán életszerűtlen azt látni, hogy 2022-ben egy metálzenekart indító tizenéves egészen a Black Sabbath-ig nyúlna vissza kezdésnek, és a legmodernebb zenekarok között is a Meshuggah, a Lamb of God és a Mastodon szerepelne. Ebből a szempontból inkább egyfajta nosztalgia, ahol mindenki felidézheti, hogyan is volt az, amikor középsuliban rátalált arra, hogy a rock- vagy a metálzene lesz az a szubkultúra, aminek a részévé válik, és amivel úgy érezte, hogy ki tudja magát fejezni.

A másik oldalról viszont szerepelnek benne az igazi klasszikus tiniproblémák, azon túl is, hogy hogyan és hova tud valaki beilleszkedni, vagy milyen a kapcsolata a szüleivel. Felmerülnek azok a kérdések, hogy mi lesz egy barátsággal, ha bekerülnek a képbe az első szerelmek, vagy ott van benne a tinikori bizonytalanság, a depresszió vagy az első függőségek. Ezeket a kérdéseket csak felületesen kapargatja, tulajdonképpen a „ne legyél tapló a csajoddal”, és „ne drogozz” kérdéskör sajátos hegyi beszédein túl nem is nagyon fókuszál ide.

Vígjátéknak nem elég vicces, romantikus filmnek nem elég romantikus

Nehéz a filmet besorolni, nem azért mert annyira újító lenne, hanem mert úgy igazából semmilyen. A poénok többsége néhány kivétellel kiszámítható, csak mivel az a néhány viszont tényleg nagyon vicces, így inkább csalódást kelt az egész, mert azt érezni, hogy ennél tudtak volna sokkal jobbat is csinálni az alkotók anélkül is, hogy magukra haragítják az egyébként is rendkívül sértődékeny metálos társadalmat.

A sztori tulajdonképpen egysíkú, leginkább a Skullfucker zenekari fejlődésére összpontosít, aminek köszönhetően a többi szál túlságosan leegyszerűsítve jelenik meg. Ami a leginkább hiányzik belőle, az pontosan az, hogy egy olyan ember is megértse az alaphelyzetet, aki sosem volt rocker, és sosem értette ezt a „metálosok mindig különcök” klisét. Így pedig csak az látszik, hogy Hunter egy tini, aki nem tudja kezelni a szülei válását, az ebből fakadó dühét az iskolatársain vezeti le, mindenkit lenéz, és tulajdonképpen az egyetlen szerethető tulajdonsága, hogy – szerintünk – jó zenéket hallgat. Akik meg sosem szerették ezeket a zenéket, azoknak meg még ez a kapcsolódási pont sincs meg, és azt látják, hogy az indie-zenekar sokkal szerethetőbb. Az, hogy az alaphelyzet nincs kifejtve és elmagyarázva, az pedig pont arra elég, hogy a Metal Lords egy kompromisszumokkal teli tucatfilm lesz a sok tinifilm között, annak ellenére, hogy az alkotógárdának minden lehetősége adott volt, hogy elmondja, mitől olyan a metálos életérzés és identitás, hogy nagyon sokan egész életükben magukénak tudják. Csak ebben a filmben legalább többségében jók a zenék.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés