Kezdjük ott, hogy óriási tévedés felnőttfejjel nem olvasni mesét, mondván, az csak gyerekeknek való. Először is, a mese valóban és elsősorban szellemi táplálék a gyermeki elme és szív számára, tehát az egészséges testi fejlődés alapja is, ezen felül segít hosszan, megfelelő mértékben kitolni a gyermekkor határait, hogy megerősödve léphessünk a felnőttkorba. Ezek után talán egyértelmű, hogy felnőttként pedig azért van szükség később is mesék erejére, hogy a benne lakó belső gyermeket (erről és más alszemélyiségekről a modern lélektan sokat tud és tanít) meg- és visszaerősítsük, hogy kellő játékossággal, nyitottsággal és fantáziával járulhasson hozzá az emberi élet teljességéhez. A Marvel Eric Shanover író és Skottie Young segedelmével járult hozzá többek közt egy klasszikus beavató mese újrakalibrált tálalásával ehhez az emberiséggyógyítói munkához: L. Frank Baum Óz, a nagy varázsló című – mára több tucatnyi folytatást megélt – meseregényének képregényes változatát dobták piacra, ezt hozta most ki magyarul a Fumax. Nálunk talán kevéssé vált örökbecsűvé, és ha sorozatindító regényt kevesebben is, a klasszikus filmfeldolgozást azért ismerheti néhány korosztály, Amerikában viszont kulturális alapvetés rajongóklubbal, kiadóval, többféle művészeti ágban való állandó jelenléttel.
A meseírásban tapasztalt Baum (először a gyerekei és azok barátai számára alkotta meg az Óz-univerzumot) is több folytatást összehozott a huszadik század elején, aztán később mások is becsatlakoztak, ma már több mint negyvenre tehető a megjelent művek száma. Eric Shanover a képregény (aminek jelen magyar kiadása a teljes nyolcrészes The Wonderful Wizard of Oz-t tartalmazza) előszavában lelkesen részletezi rajongását, a mű kiterjedt hatásmechanizmusát és a képregényre alkalmazás mibenlétét – ami ránézésre egyszerűnek tűnhet: semmi egyebet sem kell csinálni, csak hűnek maradni az eredetihez, mivel az Óz regényeredetije is „csak” egy újabb történet volt annak idején abból a fabulaáradatból, amit klasszikus tündérmeséknek tartunk. Az efféléknek pedig, hogy vissza is utaljunk a fentiekre, nincs más dolga, mint tanmeseként a legfontosabb morális minőségeket beemelni, vagy legalább azokból egyet-egyet kiszemelve azt megfelelően végigvezetni egy narratív íven. Ez persze igazából roppant nehéz mesterség, először is félre kell tenni a személyes ego nagyját, hogy a lehető legtisztábban legyen képviselve többek közt áldozathozatal, jóság, bátorság, kiállás a gyengékért és elesettekért, vagyis az önzetlen lelkiségek és azok gyakorlati vonzatai. A népmeséknek ehhez rendelkezésére állt a kisebb-nagyobb közösségi érlelések (ráérős, lassúbb kultúraváltozásokkal zajló) ideje és terepe, nem is véletlen, hogy a népi fabulák legtöbbje élvezetes elbeszélésbe csomagolt bölcsességtár, emlékeztetve az embert eredendő életminőségeire. A másik nagy csoport az egyes szerzők által írt mesék sora, amik szintén akkor a legjobbak és legértékesebbek, amikor az írott és íratlan szabályokat betartva, játékosan és főleg modern felnőttkori berögzüléseket kerülve regélnek nagyszabású kalandokról és az eddig vázoltakban helyüket megálló hősökről.
Az Óz, a nagy varázsló minden ízében és összes elemében jól sikerült és örök érvényű beavató mese, hősei az eléjük toppanó próbákat és kísértéseket megállják, a már bennük szunnyadó lelki kvalitásokat végül összes vonatkozásukban megvalósítják. Nyilván ez a valóságban nem ilyen egyszerű, de a tündérmesék lényege nem is a kortárs irodalmi életszerűség, épp ellenkezőleg, az ember kétkedéseinek, belső harcainak lenyugtatása, a legmagasabb nívóra való emlékeztetés, a gyermeki alapnyitottságra és jóravaló törekvésre való újbóli felhívás. Az Óz története a kansasi Dorothyval nyit, akit egy vihar elragad, majd egy elvarázsolt vidékre repít, hogy ott aztán első, akaratlan tettével palacsintává lapítsa a Gonosz keleti Boszorkányt. És bár semmi egyéb vágya nincs, mint hazajutni nagynénjéhez és bácsikájához, azaz visszafordulni az ártatlanság egyszerű világába, de ez lehetetlen: a beavató mítoszok alapállása a legkisebb gyermek elindulása a szellemi felemelkedés, a hőssé válás útján. Ami persze nem önmagáért való cselekedet, minden esetben csakis akkor érvényes tett, ha a megszerzett erőket az elhívott a többiek szolgálatába állítja. Dorothy (és a számára lelki támaszul szolgáló hűséges kiskutya) kalandozásának már az elején segít másoknak is elindulni ezen a rögös és nemes úton, akik rögvest társául is szegődnek: elsőként az üresfejű madárijesztő, aztán a szív nélküli bádogember, majd a gyáva oroszlán. Akikről persze sorra kiderül, hogy már alapból megvannak bennük ezek a nemes kvalitások, így számukra is személyre szabott próbahelyzetek szükségeltetnek, hogy ezeket el is higgyék magukról.
A válogatott kalandokat átélő csapat a történet középtáján eljut Ózhoz Smaragdvárosba, hogy aztán egy újabb megbízatással kiérdemelhessék a vágyott lelki minőségeket, majd a sikeres küldetésről visszatérve egyértelmű legyen, semmi másra nem is volt szükségük ezek megszerzéséhez, mint tényleg hinni önmagukban. Lényeges momentum, hogy ehhez elégnek bizonyult némi lökés, már csak azért is, mert Ózról kiderül, hogy varázslóként kókler, vagy ki tudja persze, hiszen például remek érzéke van mások meggyőzéséhez saját erőiket illetően. A történet természetesen jó véget ér, mindenki elnyeri méltó jutalmát (a rosszak megérdemelt büntetésüket), hogy aztán a kibontakoztatott képességeik szerint vezethessék rájuk szabott királyságukat. Persze ebben az esetben is melléfogás lenne azt gondolni, hogy itt kizárólag valamiféle tényleges külső uralkodásról van szó, mindez a jó mesék természetrajza szerint elsősorban szimbolikus olvasatú, a lényeg a belső uralás: a megszerzett lelki nívókkal önmagunk alsóbbrendű részeit haladjuk meg.
Egy képregény élvezeti értéke és eredményessége ugyebár jelentős részben vizuális kiszerelésén múlik, a Marvel nem is találhatott volna Baum klasszikusához jobb jelöltet Skottie Youngnál, aki akkor is játékos, amikor szuperhős vonalon mozog: magyarul például Mordály, azaz Galaxis Őrzői sztorijai, valamint ifjúsági szuperhős kalandok férhetők hozzá, de ő illusztrálta Neil Gaiman Szerencsére a tej című meseregényét is. Young sajátos, gyerekkönyv illusztrációkra és némileg animációkra is hajazó stílusa megnyerő; vonalvezetése egyszerre szálkás, íves, szögletes és lekerekített, mondanám, hogy mindig éppen, amit a jelenet és a hangulat megkövetel, de még inkább mindez egyszerre. Panelezése és beállításai látványosak, bevet mindent a nagyközeliktől a nagytotálokig, alsó- és felső kameraszögei is rendre a kívánt érzelmi és történeti rezdüléseket szolgálják. Nyilván igen sok rajzoló képes ráérezni egy adott történet fontosabb vonatkozására, de Youngnál fel nem merül bármiféle mellényúlás, sem üres magamutogatás, a legszélsőségesebb karikírozásokat is kizárólag a történeti és narratív kívánalmak előrelendítésére alkalmazza, a taglejtések, arckifejezések és vágás az érthetőséget, a többrendbeli jelentéstartalmak folyékony elbeszélésmódját segítik. Érdemes még kiemelni Jean-Francois Beaulieu színezését is, aki szintén kimaxolta a lehetőségeket, tudása színe-javát az adott hangulatok és pillanatok meg- és felerősítésére fordította, így ez a részleteiben és egészében is mesteri képregény messze meghaladja az egyszeri élmény kereteit, oldalai hemzsegnek a kimeríthetetlen apróságoktól, érdemes időnként elővenni további lapozgatására.
Rendelés és beleolvasó.
