Hirdetés

Mélyművészet

Sólstafir – Köld
(2008 Teosto/Spikefarm)

Néha azon gondolkodom (ilyen hülyeségeken szoktam, megvert a sors), hogy a nagyon jó vagy a nagyon rossz lemezekről nehezebb-e írni. Mert a rosszról kiizzadni bármit is, igen melós dolog, a jónál viszont fennáll a veszély, hogy a kritika elmegy az ömlengés, a feleslegesen nagy szavakkal dobálódzás irányába. Még súlyosabb a helyzet, ha valami „mély és művészi alkotásról” van szó, főleg a metál (rock) műfaján belül, mert ugye egy egészséges metálos (rocker) mit is utálhatna jobban, mint a „mély és művészi alkotásokat” és az azokról szóló ábrándos írásokat.

Mivel az izlandi Sólstafir előző albuma, a Masterpiece Of Bitterness bizony elég régen, még 2005-ben jelent meg, így a Köldre igencsak ki lehettek éhezve a rajongók. Félreértés ne essék, én egyáltalán nem tartozom közéjük, pont a Bitterness miatt, azt ugyanis jócskán elbénázták, a nagy hangulatteremtésben számomra pont a hangulat veszett el (mások szerint tökéletes lemez, nem vagyunk egyformák).

Úgyhogy meglehetősen rezignáltan kezdtem el hallgatni a Köldöt, mondván, ezen is túl kell esni egyszer. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem éppen szokványos módon egy monumentális, 8 perces instrumentális dallal indítanak, ugyanis a Sólstafirban pont az énekhangot bírtam a legnehezebben megszokni: extrémnek nem elég extrém, éneknek meg nem nevezhető, ahhoz túl durva ez a kicsit száraz ordítás. Szóval szerencsés volt a szimpatikus kezdés, mert meghozta a kedvem, amire szükség is volt, mivel a második dal – ráadásul a címadó –, mondjuk úgy, nem robban akkorát. Nem rossz, de sokadszori meghallgatás után is csak ennyi, és nem több. Ennek ellenére bennem maradt a motoszka, kíváncsi voltam, mi jöhet ezután.

Hogy mi? Az, hogy a maradék szűk egy óra (szép hosszú lemez) minden képzeletemet felülmúlóan remek, és kétséget kizáróan bebizonyítja: a Sólstafir új lemeze mély és művészi alkotás. Itt sorakozhatnának tehát azok a bizonyos nagy szavak, de nem, helyette csak benyomások érkeznek.

A Pale Rider a lassabb indítás után elemi erejű csapássá, a végére már-már primordiali fergeteggé alakul; a She Destroys Again katatoniás merengésből megint csak primordiali katarzisig jut, hogy aztán egy lazább, szinte rock and rollos száguldásba torkolljék. A Necrologue úgy kezdődik, mintha Sigur Rós lenne, itt is felcsendül tiszta ének, ami kellemes, egyáltalán nem olyan zavarba ejtő, mint az üvöltözés, maga a dal pedig méltóságteljesen halad előre, hogy egy meglepetésszerű, hosszú gitárszóló és akusztikus pengetés vezessen át a még komorabb, még lassabb World Void of Soulsba. Ennek hangulatfestő zajairól, gitármaszatolásáról váratlanul a King Crimson, vagy még inkább a manapság egyre inkább áhítattal emlegetett amerikai „poszt-black metal” zenekarok (Weakling, Wolves In The Throne Room) ugranak be. A vége a fokozatos felgyorsulással és a dallamos kórussal, elismerem, szinte már hatásvadász, ám összességében mégis képtelen vagyok nem fejet hajtani előtte. Aztán jön a vicces című Love is The Devil (and I Am in Love), a lemez legkommerszebb tétele, szinte sláger, főleg a többihez képest, míg a legvégére marad a Goddess of the Ages, amely ismét megidézi és tovább formálja a Weakling nem e világi szépségét.

Fenti neveken túl persze muszáj megemlíteni minden idők egyik legnagyszerűbb zenekarát, az In The Woods…-ot, amelynek szelleme mindig is ott lengedezett a Sólstafir körül, de igazságtalan lennék, ha nem szögezném le azonnal: a Sólstafirnak már a kezdetektől egyéni hangja van. A hatásokat csak befogadják, és soha nem lemásolják, mint oly sokan teszik.

Még annyi maradt, hogy belerúgjak egyet a már megint Spellemann- („norvég Grammy”) díjas Enslavedbe: valami hasonlót reméltem tőlük legutóbb, ezért volt óriási csalódás az a töketlen nyamnyogás, amit elővezettek a Vertebrae-n. Nem tudom, létezik-e „izlandi Grammy”, vagy ilyesmi (valami csak van, mert egyszer a XX. század legjobb izlandi lemezének választották az Ágaetis Byrjunt a Sigur Róstól), de ha létezik, akkor a metál kategória díját már most, január végén nyugodtan odaadhatják a Sólstafirnak.

A Köld egész egyszerűen lenyűgöző lemez, de vigyázat, senki ne feledje, hogy „mély és művészi”. Úgyhogy aki az ilyesmit alapból elutasítja, ne is próbálkozzék vele.

Kommentek

A modern katonadalok az internet szürreális bugyrába visznek

A cél minden országban ugyanaz, vagyis a háborút úgy beállítani, mintha az egy hazafias, csodálatos dolog lenne.
00:03:16

Itt az új AC/DC-videó, ami olyan lett, mint

Vajon milyen lehet egy új AC/DC-klip 2020-ban?
35,017KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
695FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

Programok

Lemezkritikák

Popmetálos kataklizma, kis földtörténeti tanulmánnyal – Meghallgattunk négy metállemezt

Megkritizáltuk gyorsan a Heathen, az Amaranthe (képünkön), a The Ocean és a Kataklysm lemezeit.

Mindent akar – Greg Puciato szólólemezéről

Alapos elemzés a Dillinger Escape Plan volt frontemberének szólólemezéről.

Több a gitár – Meghallgattuk az új Deftones-lemezt

A Deftones az alter metál szent tehene. Fanatikus rajongótáboruk van, akik prüszkölnek, ha bántják a kedvencüket, illetve ha más bántja. Mert ugye tényszerűen igaz,...

Bátor is vagyok, meg nem is – Meghallgattuk a Pain Of Salvation új lemezét

A Pain Of Salvation a teljes prog rock/metal mezőny legkiszámíthatatlanabb zenekara. Vannak persze olyanok rajtuk kívül, akik váltottak a zenei irányukon, de ők általában...

Az elindulás és a megérkezés is folk – Népzenei lemezekről szólunk

Egy felkínált lehetőség: a folk, a hagyomány, a népzene olyan mélyréteg, ahonnan elindulni, és oda megérkezni is érdemes. Ebből persze következhet, hogy az úton...

Beszámolók

Zenés tábor a hegyen – Ilyen volt a vírus szülte Fekete Zaj Fesztivál

  Baromi jól indult ez az év vagy legalábbis elég jónak nézett ki koncertfelhozatalban. Még februárban is azon lamentáltunk Fekő kollégával, hogy milyen durva lesz...

Egy hallásplasztikai sebész naplója – Ilyen volt a Swansról szóló dokumentumfilm

Ha már dokumentumfilmről van szó, hadd kezdjem két személyes élménnyel. 1986-87 körül találkoztam először a Swans-szal, egy agyonmásolt kazettán, amit egy régi cimborám mutatott meg...

Mély férfibánat a magas elefántcsonttoronyból – Leprous, Klone @ Dürer Kert, 2020.II.19.

A Leprous-szel a tavalyi Pitfalls lemez miatt ismerkedtem meg közelebbről. Tudtam róluk azelőtt is persze, de a kiállás, a műfajmegjelölés, a kritikai visszhang és...

Ria-Ria-Eufória – Five Finger Death Punch, Megadeth @ Papp László Sportaréna

  Az avokádó (Persea americana) a babérfélék (Lauraceae) családjába tartozó, örökzöld, alacsonyan elágazó, terebélyes ágrendszerű, 10–20 méter magas fa. Fehérjében és olajokban dús termése 2016-ban a Kárpát-medencében önkéntelenül...
Audiópartnerünk

A modern katonadalok az internet szürreális bugyrába visznek

A cél minden országban ugyanaz, vagyis a háborút úgy beállítani, mintha az egy hazafias, csodálatos dolog lenne.
00:03:16

Itt az új AC/DC-videó, ami olyan lett, mint

Vajon milyen lehet egy új AC/DC-klip 2020-ban?

E-sportokhoz fejlesztett sportórát a Garmin

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis minek?

Fellépést sürgetnek a streaming oldalakon a rasszista dalok ellen

A BBC szerint a szolgáltatók nem lépnek fel kellőképpen az antiszemita, fehér felsőbbrendűséget hirdető és gyűlöletkeltő zenék ellen.