Sólstafir – Köld
(2008 Teosto/Spikefarm)
Sólstafir – KöldNéha azon gondolkodom (ilyen hülyeségeken szoktam, megvert a sors), hogy a nagyon jó vagy a nagyon rossz lemezekről nehezebb-e írni. Mert a rosszról kiizzadni bármit is, igen melós dolog, a jónál viszont fennáll a veszély, hogy a kritika elmegy az ömlengés, a feleslegesen nagy szavakkal dobálódzás irányába. Még súlyosabb a helyzet, ha valami „mély és művészi alkotásról” van szó, főleg a metál (rock) műfaján belül, mert ugye egy egészséges metálos (rocker) mit is utálhatna jobban, mint a „mély és művészi alkotásokat” és az azokról szóló ábrándos írásokat.
Mivel az izlandi Sólstafir előző albuma, a Masterpiece Of Bitterness bizony elég régen, még 2005-ben jelent meg, így a Köldre igencsak ki lehettek éhezve a rajongók. Félreértés ne essék, én egyáltalán nem tartozom közéjük, pont a Bitterness miatt, azt ugyanis jócskán elbénázták, a nagy hangulatteremtésben számomra pont a hangulat veszett el (mások szerint tökéletes lemez, nem vagyunk egyformák).
Úgyhogy meglehetősen rezignáltan kezdtem el hallgatni a Köldöt, mondván, ezen is túl kell esni egyszer. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem éppen szokványos módon egy monumentális, 8 perces instrumentális dallal indítanak, ugyanis a Sólstafirban pont az énekhangot bírtam a legnehezebben megszokni: extrémnek nem elég extrém, éneknek meg nem nevezhető, ahhoz túl durva ez a kicsit száraz ordítás. Szóval szerencsés volt a szimpatikus kezdés, mert meghozta a kedvem, amire szükség is volt, mivel a második dal – ráadásul a címadó –, mondjuk úgy, nem robban akkorát. Nem rossz, de sokadszori meghallgatás után is csak ennyi, és nem több. Ennek ellenére bennem maradt a motoszka, kíváncsi voltam, mi jöhet ezután.
Hogy mi? Az, hogy a maradék szűk egy óra (szép hosszú lemez) minden képzeletemet felülmúlóan remek, és kétséget kizáróan bebizonyítja: a Sólstafir új lemeze mély és művészi alkotás. Itt sorakozhatnának tehát azok a bizonyos nagy szavak, de nem, helyette csak benyomások érkeznek.
A Pale Rider a lassabb indítás után elemi erejű csapássá, a végére már-már primordiali fergeteggé alakul; a She Destroys Again katatoniás merengésből megint csak primordiali katarzisig jut, hogy aztán egy lazább, szinte rock and rollos száguldásba torkolljék. A Necrologue úgy kezdődik, mintha Sigur Rós lenne, itt is felcsendül tiszta ének, ami kellemes, egyáltalán nem olyan zavarba ejtő, mint az üvöltözés, maga a dal pedig méltóságteljesen halad előre, hogy egy meglepetésszerű, hosszú gitárszóló és akusztikus pengetés vezessen át a még komorabb, még lassabb World Void of Soulsba. Ennek hangulatfestő zajairól, gitármaszatolásáról váratlanul a King Crimson, vagy még inkább a manapság egyre inkább áhítattal emlegetett amerikai „poszt-black metal” zenekarok (Weakling, Wolves In The Throne Room) ugranak be. A vége a fokozatos felgyorsulással és a dallamos kórussal, elismerem, szinte már hatásvadász, ám összességében mégis képtelen vagyok nem fejet hajtani előtte. Aztán jön a vicces című Love is The Devil (and I Am in Love), a lemez legkommerszebb tétele, szinte sláger, főleg a többihez képest, míg a legvégére marad a Goddess of the Ages, amely ismét megidézi és tovább formálja a Weakling nem e világi szépségét.
Fenti neveken túl persze muszáj megemlíteni minden idők egyik legnagyszerűbb zenekarát, az In The Woods…-ot, amelynek szelleme mindig is ott lengedezett a Sólstafir körül, de igazságtalan lennék, ha nem szögezném le azonnal: a Sólstafirnak már a kezdetektől egyéni hangja van. A hatásokat csak befogadják, és soha nem lemásolják, mint oly sokan teszik.
Még annyi maradt, hogy belerúgjak egyet a már megint Spellemann- („norvég Grammy”) díjas Enslavedbe: valami hasonlót reméltem tőlük legutóbb, ezért volt óriási csalódás az a töketlen nyamnyogás, amit elővezettek a Vertebrae-n. Nem tudom, létezik-e „izlandi Grammy”, vagy ilyesmi (valami csak van, mert egyszer a XX. század legjobb izlandi lemezének választották az Ágaetis Byrjunt a Sigur Róstól), de ha létezik, akkor a metál kategória díját már most, január végén nyugodtan odaadhatják a Sólstafirnak.
A Köld egész egyszerűen lenyűgöző lemez, de vigyázat, senki ne feledje, hogy „mély és művészi”. Úgyhogy aki az ilyesmit alapból elutasítja, ne is próbálkozzék vele.
