Hirdetés

Méltó, maratoni fesztivállal tért vissza a Brutal Assault

Majd talán jövőre – legyintettem 2019-ben, amikor öt év után először a Brutal Assault kihagyása mellett döntöttem. A felhozatalt sem éreztem annyira lehengerlőnek, de anyagilag sem álltam épp a legfényesebben. A cseh buli persze, hasonlóan más fesztiválokhoz, könnyen függővé teszi az embert, így akkor is menne évről évre, ha éppen kevésé megnyerő a névsor. A BA-nál ráadásul nem is a zenekarok minőségével szokott gond lenni, egyszerűen csak túl sok az ismétlődés. Az akkori felhozatalból talán a Vuur, a Carpenter Brut meg a Ved Buens Ende lett volna új azok közül, akik jobban érdekelnek. The Ocean, Anaal Nathrakh, Anathema, Carcass és Diablo Swing Orchestra: bírom őket, de hát láttam már mindegyiket kint és talán Budapesten is.

Tíz-tizenöt évnyi koncertlátogatás után ez a „talán” szintén egyszerre tölt el csodálattal és rémülettel. Hogy egyszerűen nem tudom megmondani, hányszor voltam mondjuk Batushkán, Anathemán vagy The Ocean-ön, hogy csak a 2019-es fellépők közül szemezgessek. Az ideik esetében hasonló volt a helyzet. Csak megtippelni tudom, hányadszor nézhettem meg az Igorrr-t, a Sólstafirt vagy az Alcestet. A fesztivál után jöttem csak rá, hogy a japán avantgárd black Sigh-t nem is másodszor, hanem harmadszor láttam. Elsőként ugyanitt, még 2010-ben, aztán hat évente jöttek az újabb alkalmak. Igazán illene a bandához egy harmadik 6-os is, de hogy 2028-ban mi lesz velem vagy a fesztivállal, nem merném megjósolni.

Felfoghatnám afféle példázatként is, hogy sose vegyek semmit adottnak: az egy évnyire tervezett lemaradást végül idén, 2022-ben pótolhattam. Hiába vásároltam meg nagy merészen 2020 januárjában a bérletem, az elmúlt két és fél évben Gmail-fiókom mélyén árválkodott, hátha egyszer végül hasznát vehetem. A járvány két évében tartottak pótfesztiválokat Josefoff néven, elsőként leginkább helyi, majd tavaly már néhány jelentősebb külföldi fellépővel. De sem a nevek, sem a takaréklángon üzemelő fesztivál nem győzött meg annyira, hogy útnak induljak. Főleg, hogy mindenféle korlátozások érvényben voltak, ezekkel 2020 augusztusában még az itthoni Fekete Zajon is találkozhattam, amikor csak hőmérőzés után engedtek be mindenkit. (Miután pedig előtte több órát töltöttem a tűző napon, majdnem be sem jutottam a határérték elérése miatt.)

Persze, nem az életben lévő cseh korlátozások, vagy a kiemelkedő augusztusi járványveszély volt a gond a korábbi két évben. Sokkal inkább, hogy az utazási szabályok, az egyes intézkedések országonként eltérőek voltak, ezért távolabbi helyekről senkinek nem igazán érte meg turnéra indulnia. Az idei nyárra javult annyira a helyzet, hogy lehetségesek lettek a komolyabb fesztiválok itthon, külföldön is. De így is számos egyéb probléma hátráltatta a szervezést. Így a folyamatos járatlemondások, utazási problémák miatt a Brutal Assault napi bontása is az utolsó hetekre lett csak nyilvános. De amitől tartani lehetett, szerencsére nem következett be, és viszonylag alacsony számban történtek utolsó pillanatos lemondások. Ezek közül leginkább a Psykupot sajnáltam – volna, ha képes vagyok kiérni a kora délutáni időpontra. Így legalább utólag kiderült, hogy mégsem rajtam bukott az egész. A néhány héttel korábbi törlések közül a Pensées Nocturnes fájt a legjobban. A francia cirkuszi black elmebetegeit nem sűrűn láthatjuk még Közép-Európában sem, ők tényleg friss élmény lehettek volna számomra is. Talán legközelebb! (Bár ilyet már, ugye, inkább nem is mondok.)

Idén nyáron viszont a koronavírus helyett (mellett) már az elszálló árak borzolják leginkább a kedélyeket, rémtörténeteket mindenfelől, például a szlovén Metal Daysről is lehetett hallani. Csehországban is drágább volt minden, mint három (négy) évvel ezelőtt, de annyira súlyos talán nem lett a helyzet. Meleg ételért jobbára 170-220 koronát (2700-3500 forintot) kértek el, míg öt deci üdítő és sör ötven korona (nyolcszáz forint) körül mozgott. Ha az ember alaposan körülnézett, kaphatott csirkés tésztát száznegyven koronáért, ásványvizet harmincért. Nagyon hiányoztak mindenhonnan az ivókutak, vizet tölteni leginkább csak a fizetős mosdónál lévő csapokból lehetett. (Illetve a fesztivál elejére szerelt sornál, ahonnan rég lekopott a figyelmeztetés, hogy fogyasztásra nem ajánlják.)

A huszonötödik, jubileumi fesztivál négy- helyett ötnapos volt, majd jövőre visszaállnak a szokott rendre. Ahogy egy kommentelő is írta, az idei lesz az igazi Hunger Games, és valóban, az öt nap kifejezetten kimerítő tud lenni, talán a négy a leginkább ideális. Meglepőbb lehet, egyben aggasztó, hogy míg korábban hamarabb összejött a telt ház, addig ezúttal lassabban teltek a helyek, pedig rengetegen érkeztek a már egy-két éve megvásárolt bérletekkel. Mindenesetre a fesztiválozók így is szépen megtöltötték a Josefov-erődöt, a tömeget most sem lehetett megúszni. Sajátos élmény, hogy a fesztiválok most úgy térnek vissza, mintha mi sem történt volna, maszkos embert is csak elvétve lehetett látni. (Színpadon pedig a Melt-Banana tagján kívül szinte egyáltalán nem.)

Mindenesetre annyi fellépő jött össze, mint soha korábban, izgalmas pótolnivalókból sem volt hiány. Mégis: hetedik Brutal Assaultom azt mutatta számomra, hogy a sokadik fesztiválnapon már tényleg csak a kedvenceimre vesztegetek energiát. Legalábbis annyira biztosan, hogy a színpad közelébe menjek, és a tömegben végigálljam a negyvenöt-ötven percet. Az ültetett metalkoncertektől valahogy mindig idegenkedtem. Hogy nem akar bárki is az első sorban ugrálni a kedvencén? Az idei BA-n viszont arra jutottam, gond nélkül ülném végig a legnagyobb kedvencemet is, már ha megfelelő rálátás nyílik a színpadra. Utóbbi a másik izgalmas kérdés: mennyire fontos az, hogy lássuk, mi történik a színpadon? Átlagosabb koncertnél többnyire semmi érdekes nem esik, azt pedig felesleges egy órán át bámulni, hogyan teszik meg az utat a színpad egyik végétől a másikig. Aztán vannak, akik vagy rendkívüli/monumentális díszletekkel (Mercyful Fate, Mysticum, Slagmaur), vagy épp színpadi akciókkal (Sigh, Mayhem) teszik izgalmassá az egészet. A kizárólag fúvósokkal előadott black metalban utazó Ottone Pesante pedig nem művel semmi különöset, de egyszerűen csodálatos látni, ahogy trombitáikkal fejen állva pörögnek, közben időnként még a közönségbe is vetődve.

Az Ottone Pesante volt az eredetileg 2020-ra tervezett BA legizgalmasabb ajánlata számomra. Végül úgy adódott, hogy a tavalyi Fekete Zajon, kifejezetten családias körülmények között láthattam őket először. A közönségbe vetődés a szűkösebb létszám miatt neccesebb volt, de még így is összejött, és kiderült, hogy – hasonlóan mondjuk a Batushkához – nem gyorsan elunható csoda ez, élvezetes nézni-hallgatni egy órán keresztül is. Az ítéletnap trombitái most a jaromeri erőd mélyén, az új helyszínre rakott Bastion színpadon harsantak fel, a koncerten pedig annyian összejöttek, hogy baráti ugrabugráról ezúttal nemigen lehetett szó. Nem is baj, kijár nekik a felfokozott érdeklődés, amit talán csak még inkább pörgetett volna, ha a The Fifth Trumpet számukban közreműködő Travis Ryan (Cattle Decapitation) is felbukkan, elvégre zenekara szintén fellépett a Josefov-erődben, igaz, egy nappal korábban. Mindenesetre az avantgárd jelzőt valóban kiérdemlő csapatra nemigen lehet ráunni, ha vevő az ember efféle extrémitásokra, második alkalommal is mozgásra bírták még a hozzám hasonló kényelmesebb nézőket is.

Hogy tovább borzoljam a kedélyeket, a második-harmadik zenekar, amelyek leginkább élettel töltöttek fel, a Nekrogoblikon és a Hentai Corporation voltak. Általában is igaz, több napos fesztivál esetén különösen: a szórakoztató jelleg sokat hozzá tud adni a produkcióhoz. Különösen, ha hasonlóan dallamos zenét játszó csapatokról van szó. Előbbi mellé a tájékoztató füzetbe a „melodic death” műfajmegjelölést tűzték, ami viccnek jó, de még a goblincore is pontosabb lenne. Kiadták a Gringottsban a szabadságokat? – érdeklődött barátom, és valóban, az állandó színpadi elemként hülye táncokat lejtő manócska alapesetben inkább lenne kínos, mint vicces, de az amerikaiaknak valahogy még ez is jól áll. Nemkülönben Nicky Calonne énekes szövegei, amelyekkel a fesztiválzáró, hajnali két órás időpont ellenére is fel tudott dobni mindenkit. Hányan vagytok most boldogok a közönségből? – érdeklődött, majd a lelkesedést látva közölte, hogy sajnos ez nem túl metálos hozzáállás. Hát hányan dühösek? Az ismételten elsöprő reakciót látva csak a fejét ingatta: „most sajnos hazudtatok”. Aztán a The Magic Spider című dalukat azzal vezette fel, hogy ez lesz talán a leggonoszabb szerzemény, amit az egész fesztiválon hallottunk.

A Hentai Corporation vicceskedő megjegyzéseiből eközben, miután csehül hangzottak el, sokat nem értettem, de azért igyekeztem végig nagyokat mosolyogni én is. Nem volt nehéz, hiszen a mindenféle játékos betétekkel, rajzfilmbe illő effektekkel operáló zenekar dalait élvezetes még nyelvtudás nélkül is hallgatni. Mindig megfogadom, hogy legközelebb már neki is esek Google Translate-tel a soraiknak, aztán persze sosem teszem.

Evickéljünk félkomolyabb vizekre. Legalábbis bőven megvan a szórakoztató-faktor a Slagmaur színpadi jelenlétében is, még ha a „neuhnut” felirattal a kézben felakasztott bábut és az erdő népének öltözést ők komolyan is gondolják. De pestisdoktor-maszkok ide, ördögi rémisztgetés oda, a zenéjük mégis annyira rideg, mechanikus és erőtől duzzadó, hogy nem lehet őket nem szeretni. Igaz, a mostani koncertjük akadt, akiben csalódást keltett, azt túl unalmasnak találták, de összességében azt adták, ami tőlük várható. Azt persze hiányolhatták a botrányra éhes nézők, hogy – miként a 2017-es Inferno Fesztiválon – ezúttal is legyenek színpadi akasztások, esetleg lángra lobbant fordított keresztek. „Nem könnyű a black metalban ma még bármivel is sokkolni, de a Slagmaurnak sikerült”, foglalta össze akkor a brit Metal Hammer. Különösebben sokkolónak a mostani fellépést nem nevezném, de élmény volt így is, különösen, hogy kísérletező kedvű black metaljuk ott van a műfaj legjobbjai között.

Hasonlóan fagyos légkörre, gépies ütemekre a péntek éjjeli Mysticumon lehetett még számítani. A három hatalmas emelvény, amelyeken a zenekartagok játszottak, már eleve vonzották a tekinteteket, a folyamatos villódzások nemkülönben. Erre a zenére is különösen igaz, hogy éjnek évadján a leghatásosabb, nappali fényben jóval nehezebb átszellemülni erre a fajta begombázott black metalra. (Érdemes például ránézni a 2018-as Hellfest-fellépésükre, ahol a kívánt hatás nem feltétlenül jött össze.)

A Katatonia esetében például különös is volt, hogy fényes délután nézhettük, Jonas Renkse többször is megjegyezte, hogy ahogy látja, még mindig nem ment le a nap. Az énekes mellesleg kifejezetten elemében volt, July című dalukat például azzal vezette fel, hogy a mostani hónapról nem írtak dalt, jöjjön akkor az egyel korábbiról szóló. A Paradise Lost-frontember Nick Holmesnak viszont még sikerült őt is leköröznie, amikor hosszan csóválta a fejét, mennyi-mennyi negatív daluk van, és hát a következő címe a lehető legnegatívabb, nincs mit tenni, jöjjön az As I Die. Mindenesetre egyik gothic-doom legenda sem okozott csalódást, a Paradise Lost különösen élvezetesnek bizonyult, de a Katatonia rajongóinak sem kellett csalódniuk. Nem úgy, mint mondjuk a 2014-es BA-n, amikor színpadi problémák miatt a koncertet nem is igen sikerült befejezni, és végül egy évvel később kellett visszatérniük szépíteni. Tegyük hozzá, sikerült is.

Tizenkét évvel ezelőtt még a Sigh akkor frissen érkezett tagja, Dr. Mikannibal is majdnem felgyújtotta a színpadot, azóta viszont kifejezetten ügyes tűzzsonglőrré avanzsált. Na meg persze szaxofont is ritkán hallunk hasonló koncerteken. Mirai Kawashima frontember a fellépésüket az épp tizenkilenc éve meggyilkolt egykori barátjának, Euronymousnak ajánlotta, a Mayhem-alapítóra hivatkozás pedig mindig ambivalens érzéseket kelt az egymás melletti Burzum- és Mayhem-pólók rengetegében. Mindenesetre a japánok valóban sokat köszönhetnek a meggyilkolt Mayhem-alapítónak, hiszen bemutatkozó, Scorn Defeat című albumukat az Euronymous-féle Deathlike Silence hozta ki. Azóta hosszú utat tettek meg, voltak nekik is dallamosabb, a koncerteken sajnos hanyagolt albumaik (a Gallows Galleryt érdemes betenni), most pedig hamarosan érkezik a következő, tizenkettedik nagylemezük. Setlistjük egyébként annyira konzervatív, hogy nemcsak a kilencvenes évekbeli dalaik jellemzőek, de még a demós korszakban felvett feldolgozások is rendre előkerülnek. A 2010-es fesztiválon például a Venom-féle Black Metalt vették elő, most pedig a Death-től az Evil Dead-et. A 2012-es The Transfiguration Fear mindenesetre instant klasszikussá vált, most is a koncert egyik csúcspillanatát jelentette.

A sok black metalkodás után térjünk át a sima avantgárdra, a nyitónapon legjobban várt Thy Catafalque-ra. Másodikként számon tartott, valójában harmadik koncertjük ez, még ha a tavalyi Fekete Zaj-koncertre még egy külön csapat is jött össze Mezolit néven. A BA-koncert viszont, szemben az előzőekkel, nem törekedett annyira a teljességre, időben nem is fért volna bele, így itt inkább a metálosabb dalok kerültek elő, egy-két dallamosabb-szívettépőbb kivétellel. Korábban nehezen tudtam volna elképzelni TC-bulit a Köd utánam nélkül, most megtörtént ez is. Viszont a Töltést kifejezetten megindító volt hallani, velük együtt énekelni. Az énekesek most is váltogatták egymást Veres Gábortól Horváth Martináig, a legjobbak talán ezúttal az énekesnős dalok, így a Töltés és a Napút voltak. Akadt egyébként Fekete mezők, Szarvas, Mezolit, Trilobita, zárásként pedig még Jura is. Az ígéret szerint a szeptemberi, akváriumos koncert megint más lesz, remélhetőleg akkor már több metáltalanság is fér majd, még ha ezek a dalok is gyönyörűek, kellően bólogatósak is. Átszellemülni viszont igazán az olyanokra jó, mint az Esőlámpás, a Kék ingem lobogó vagy az Embersólyom.

Amennyire aktuális az orosz invázió, annyira rendkívülinek számított, amikor előkerült. Az Asphyxtől viszont Putyin bőven megkapta a magáét, ahogy az idei két ukrán fellépő sem kerülte meg a kérdést. Igaz, a Jinjer énekesnője inkább a humanitárius oldalát emelte ki a dolognak, és a színpadi hátteret is az ukrán színekkel ellátott békejel jelentette. Az első világháborús tematikájú 1914 viszont már több jelenlévő szerint is túlzásba vitte, amikor arról beszéltek, hogy minden oroszt meg fognak ölni, végül pedig győznek majd. Legalábbis elég lett volna sokak szerint itt is a putyinozás, ha pedig akadt orosz jelenlévő, nem feltétlenül érezhette magát jól az elhangzottaktól. Orosz fellépők idén egyébként nem voltak, míg korábban azért volt rá példa, játszott itt többször például az Arkona is.

Sokáig hagyomány volt, hogy a fesztivál éjsötét funeral doommal záruljon, egy letaglózó Esoteric-fellépés pedig tényleg tökéletes pontot tett az egész végére. Idén inkább a humorral oldott búcsút segítette a Nekrogoblikon, míg a nagyszínpados záróegyüttes a már a Fekete Zajt is letudó Oranssi Pazuzu volt. Róluk például abszolút elmondható, hogy a színpadon nem különösebben csinálnak semmiféle show-t, a zenéjük viszont van annyira különleges, hogy önmagában épp elég lehet. Sűrű, felkavaró, összetett zene az övék, megint csak az avantgárd jelzőhöz kell nyúlnunk, de a megszokott címkék mentén nem is igen leírható mindaz, amit összehoznak. A Fekete Zaj nyitónapján szintén fellépett Melt-Bananára hasonlóképp igaz a „nem hétköznapi” megjelölés, bár az énekesnős kiabálásokkal tarkított noise sokaknak már fárasztó, nehezen viselhető. Az idei koncertjükre viszont inkább volt igaz az átlagos megjelölés: oké, oké, egynek jó volt ez, de igazán nem ragadt meg az emberben.

Az említett funeral doom különlegességek közül viszont az amerikai Evoken a fesztivál egyik legjobb koncertjét hozta össze. Monumentális death/doom előadás volt ez, betöltötte a teret, és a színpadtól távolabb eső zugokban is kedve volt az embernek ünnepélyes ceremónia keretében rituális öngyilkosságot elkövetnie. Az Esoterichez és a Thergothonhoz mérhető csoda ez, valóban érdemes élőben is hallani. Eközben a Skepticism idén talán erőtlenebb volt, mint a legutóbbi, 2015-ös BA-fellépéskor. Szép volt, méltóságteljes, kellemes, de valahogy annyira most nem ragadta meg a lelket.

A Mercyful Fate-, Mayhem- és Venom-szintű nagyságokat persze az ember akkor is látni akarja, ha sosem hallgatta őket, és különösen előbbi kettő kifejezetten erős is volt, ezúttal a Mayhem talán jobb is, mint máskor. Pedig Csihar Attila is csak azt hozta, mint általában: tudjuk jól, csontokkal a kutyák játszanak, na meg a Mayhem frontembere. Az idei fesztiválra akadtak vitathatóbb visszatérők is: az As I Lay Dying-frontember Tim Lambesis például néhány éve még felesége ellen fogadott volna bérgyilkost, ennek ellenére most ugyanakkora tapsot kapott, mint bárki más. Izgalmas kérdés, keresztény inspirációjú szövegeit mennyire tudják ezek után komolyan venni tőle a rajongók. Mindenesetre a koncert sok vizet nem zavart, még a The Darkest Nights-féle slágerek sem különösebben fogtak meg ezúttal. Ebben a műfajban érdemesebb volt a délután fél kettőre rakott Darkest Hourrel próbálkozni, még főműsoridőn kívül is kifejezetten felpörgették a közönséget. Esetleg a felkapottabbak közül a Lorna Shore-t lehet még kiemelni, az ő koncertjük a szintén kora délutáni időpont ellenére kifejezetten jelentős érdeklődés mellett futott. A bűnügyi hírekben szereplők közül fellépett még a lengyel Decapitated is, amelynek tagjait néhány éve szexuális erőszakkal vádolták meg, majd végül ejtették a vádakat. A közönség az amúgy nem kiemelkedő koncert tanúsága szerint tőlük sem pártolt el.

Kisebb csalódást csak az énekesnő nélkül maradt Igorrr okozhatott, erről persze a tagok kevéssé tehetnek, mindenesetre jóval kevesebb izgalmat tartogattak így, mint idei budapesti koncertjükön. De, tegyük hozzá, már sajnos akkor sem a zseniális Ricinn-t életre hívó Laure Le Prunenec tartott velük, hanem Aphrodite Patoulidou, előbbit pedig kifejezetten nehéz pótolni. Sokaknak szintén csalódást okozott az Arcturus idei fellépése, amit ráadásul az épp rákezdő esőben kellett végignézni. Valóban kissé erőtlenre, jellegtelenre sikerült ez a buli, ami egy hozzájuk hasonló, különleges hangzásvilággal bíró csapat esetében szomorú tud lenni. Idén viszont az amúgy szerethető, sokak által viszont komolyan venni nem tudott Cradle Of Filth is sokkal élvezetesebb koncertet hozott össze. A Doolra pedig ugyancsak érdemes még néhány szót vesztegetni: az atmoszférikus, énekesnős dark rockban utazó holland csapat szintén odatette magát, és ahogy néhány éve Budapesten, úgy ezúttal is elbűvölte a nézőket.

Szöveg: Lakner Dávid

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,331KedvelőTetszik
2,909KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk