Hirdetés
Hirdetés

Méltatlan az életműhöz – Blondie-lemezkritika

Blondie – Panic of Girls
(EMI)

Nagyon kevés zenekarral szoktak ennyire kicseszni a kiadók, mint ahogy a Blondie-val tették. Persze a zenekar sincs már a népszerűsége csúcsán, de azért egy 1975 óta létező, ilyen poptörténeti súllyal rendelkező névnek tényleg pofátlanság majdnem egy évvel eltolni a lemezmegjelenését, pláne úgy, hogy az már nagyon régóta elérhető mindenféle illegális fórumokon, és pláne úgy, hogy 2003 óta ez az első. A lemez amúgy már megjelent Európában a nyáron, de az USA-ban csak most jött ki.

A Blondie-nak két jól elválasztható korszaka van: az első a new wave megalapítójaként egy jellegzetes, és hihetetlenül szexi Debbie Harryvel, magas, de folyamatosan romló színvonalú lemezekkel 1982-ig, és a második, a kiöregedő, de szimpatikus Debbie Harryvel, elfogadható színvonalú, de soha nem túl érdekes lemezekkel, 1999-től. A Panic of Girls úgy tűnik, nem nyit új korszakot, a D-DayWhat I Heard – Mother nyitóhármas teljesen vállalható dalok, jó refrénekkel, bár a Blondie-tól szokatlan patetikussággal. Aztán hirtelen kiderül, hogy a kiadó miért döntött úgy, nem fontos annyira erőltetni ezt a megjelenés dolgot.

Sajnos a Panic of Girls tele van olyan pillanatokkal, amik nem csak a Blondie névhez méltatlanok, hanem úgy általában egy átlagos zenekarhoz is azok lennének. Valamiért úgy érezték, érdemes megszórni az anyagot iszonyatosan buta, cserébe a lehető legnyálasabb reggae témákkal, amikből nem szégyellt rögtön a nyitó hármas után két dalnyit is összehozni. Ha nem lennék benne biztos, hogy a Panic of Girls nem kap rendes promóciót, bőven elképzelhetőnek tartanám valamelyik dal magyarországi felfutását, hiszen mindkettő pont olyan sláger, amilyenekre jó érzésű ember Michael Douglas-i összeomlást produkál, amikor már sokadjára hallja meg az amúgy is szar reggelen.

Bár még vannak visszatérési kísérletek a tisztességes popzenéhez, az egész lemezt ez, illetve néha a teljesen értelmetlen kísérletezés határozza meg. Az egész mélypontja az utolsó négy dal. Kezdődik az egész a Sunday Smile-lal, ami eredetileg egy Beirut-dal, és ennek megfelelően semmi gond nincs vele azon kívül, hogy nagyjából annyit változtattak rajta, mint a "karácsonyi dalok pánsípon" válogatásokon szoktak. Itt előadják teljesen ugyanazt, mint az eredeti, csak a Beirut fasza kis alapjai helyett reggae-vel. Ami jó benne, az a trombita, ami pedig szintén szerepel az eredetiben is, olyannyira, hogy ezt is Zach Condon játszotta fel. A maradéknál már nem kell ennyit magyarázkodnom, ugyanis a Wipe Off My Sweat egy diszkószám a legrosszabb fajtából, amiből az is kiderül, milyen idegesítő, amikor Harry spanyol nyelven szólal meg, a Le Bleu pedig egy nettó szar francia sanzondal. A lezáró Chine Shoes középtempós rockjával nem is lenne baj, de az előzmények miatt szinte lehetetlen ellenszenv nélkül meghallgatni.

A Panic of Girlsszel végül mégis új korszak nyílt a Blondie karrierjében, mert ez az első kifejezetten béna lemezük. Nagyon régen felmerült már persze mindenkiben, hogy talán nem érdemes ezt folytatni. Ha már mégis erre vetemednek, legalább vegyenek példát pár szintén kiöregedett pályatársukról, akik közül már biztosan mind tisztában vannak azzal, hogy a művészi csúcsot rég maguk mögött tudják, de legalább a saját kereteik között próbálnak felsőközepes zenét produkálni, és kitölteni vele koncerteken a mindenki által várt klasszikusokat. Ha az elején azt írtam, a Panic of Girls kiadási körülményei méltatlanok a Blondie-hoz, akkor most azt is le kell írnom: a Panic of Girls méltatlan a Blondie-hoz.

A lemez megvásárolható a Bookline.hu-n.

 

 

 

Advertisement
38,981KedvelőTetszik
3,058KövetőKövetés
3,800FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló