A 2021-ben indult Trobadour Books könyvkiadót annak a Szász Zsoltnak köszönhetjük, aki a Cartaphilus berkeiben jelentette meg annak idején magyarul az első Hellboy, Alien és Sandman képregényköteteket is. A többféle zsánerben érdekelt kiadó György Zoltán szerkesztő (Kingpin, Master-Lab Comics, HK Comics, Komix Kölyök podcast) beszállásával erősített rá a képregényes vonalra, az idén tavasszal kijött és alább tárgyalt első két kiadványukból pedig sejthető, nem egészen a bejáratott vonalakban gondolkodnak, a két főcsapás: irodalmi klasszikusok adaptációi és zenei témájú képregények. Idénre várható még Reinhard Kleist Nick Cave – Mercy on Me című könyve, a karácsonyi piacra a Csernobil készítőjének 1984 adaptációja, és szinte a világpremierrel egy időben Aimée de Jongh Legyek ura feldolgozása.
Matyáš Namai: Csernobil, az atomváros bukása című képregényének alaptémája kétszeresen is átrezgette az emberiség közös tudatának mélybe száműzött félelemregisztereit, a 86-os orosz atomkatasztrófát újraidéző 2019-es HBO-sorozat részletekbe menően zúdította ránk az erőműben és a lakosság körében lezajlott sokkot. A kétezres években még oknyomozó újságírás szintjén lehetett olvasni például a Mancsban egy komolyabb leírást a történtekről, és egy rendkívül izgalmas interjút is egy úgynevezett sztalkerrel, a zóna egyik rendszeres bejárójával. Ez persze a poszt-apokaliptikus sci-fikkel és a klasszikus alapművel még inkább összefésülte az egészet, azóta pedig magyarul is kijött Szvetlana Alekszijevics letaglózó dokumentumregénye, a Csernobili ima, ami túlélőkkel és környéken lakókkal készült interjúkból lett összeállítva. Matyáš Namai képregényével a sci-fis szálat nem igazán, viszont a baleset körülményeit, az események menetének taglalását és az összemberi drámát telibe célozta, így az egyik elsőként felmerülő kérdésre, miszerint eltalálta-e jól az arányokat a mozgó célpontok közt, könnyen megfelelhetünk: el.
Az első oldalak közben még úgy érezhetjük, hogy a sorozat után már eleve képben vagyunk, összevethetjük fejben a mozgóképes jelenetekkel a figurákat, az adatokat, a beállításokat, de aztán ettől mégis kezdünk el-ellépni, Namai differens narratív adagolással és aránybeállításokkal dolgozott: egyrészt más pillanatokat és momentumokat merevített ki, a mozgatás ritmusa és a vágások is eltérőek, értve ezalatt a történetgöngyölítést és az időugrásokat is. Az idő köreihez sorolhatjuk a társadalmi tabló beágyazását, sőt, néha elbeszélői fókuszt is váltogat, és később mintha már az sem számítana, hogy a pártpolitika nagyágyúi, a helyi felelősök, vagy a nép egyszerű gyermekei közt, esetleg a flóra és fauna világában járunk, és éppen a közös nevezőre hozás, ez az érzelmi felfokozást egyfajta melankolikus fájdalommá gyúrás a mű talán legfőbb erénye. A sokakat érintő sorsfordító események, a világ legnagyobb nyomorúságai már abszolút közös dolgaink, és akkor tudnánk tán ezekből a legjobban kijönni, ha tényleg kollektív ügyként kezelnénk, és a tanulságok levonásai után valami olyasmit suttognánk el magunknak: miben tudok én magam jobban odafigyelni személyes életemben, hogy ezzel az apró lépéssel segítsem a közös felelősség mértékét? Mielőtt legyintenénk erre, mint nevetséges idealizmusra, azt azért vegyük bele a képletbe, hogy a legnagyobb kihatású folyamatok is jellemzően személyes szintről indulnak. Döntéseinket vállalni kell, érthetően ezt vártuk volna el 86-ban is, hogy a szovjethatalom ne titkolózzon és hazudozzon, hanem álljon elénk: nálunk történt egy végzetes baleset, rajta vagyunk, segítsetek, amiben tudtok, mert ez most országokon és kontinenseken átívelő probléma.
A legtöbb szennyeződés egyébként az észak felé áramlások miatt nem is Ukrajnát érte elsősorban, hanem Fehéroroszországot, de Namai képregényének lényege és kicsengése nem az egyébként jól elhelyezett, így sosem csak száraz statisztikai jellegű adatok tömkelegén van, még ha ezen formájukban tényleg meglepően drámai hatásfokozók is, sokkal inkább az életbe való visszatérés felé terel, és egy olyan pozitív igenlést sodor ki az egyszerű élet- és természeti képek záróakkordjaiból, ami egyébként is jellemző a szláv kultúrára. Persze a már említett melankólia mellett. A cseh-japán illusztrátor és képregényalkotó ezt az egész fájdalmas, és máig ijesztő eseményt (csak gondoljunk bele, a 2016-ban európai összefogással épített új, 108 méter magas szarkofág sem nyújt örök védelmet a sugárzó anyagtól, de a remények szerint azért 100 évre igen) nem csak megszerkeszteni tudta profin, de megrajzolni is. Vizualitása ötvözi a képregényes panelezés ritmikáját és a klasszikus könyvillusztrációk grafikáját, miközben itt-ott stilizál is, a színezés és színhasználat (fekete-fehér, zöld, sárga és kék) pedig leginkább színesceruzás hatást kelt, és a „fényelést”, „bevilágítást”, árnyékolást is ezekkel oldja meg. A szöveg és a grafika külön-külön is mindvégig kivételes minőségű, együtt pedig briliáns.
George Orwell Állatfarmja mára a bolsevizmus klasszissá nemesedett gúnyirata, de ha valaki a szatírákra jellemző tényleges humort, akár a fanyarabb fajtát keresné benne, olyasmit, ami segít némileg enyhíteni a gyomortáji nyomást a rettentő igazságtalanságok fölött érzett indulat enyhítéseként, az óvatosan vegye kézbe a kisregényt, és a brazil rajzoló/festő Odyr adaptálta Állatfarm képregényt is csak megfontolások után. Nem kérdéses, minden despota hatalmi mechanizmusról lehet, akár még kisebb tehetséggel is, görbe tükröt, disztópiát/antiutópiát felskiccelni, ami jellemzően már akkor is működőképes, ha csak egyes elemeiben emlékezteti az embert a szélsőértékekkel dolgozó rendszerek valamelyikére, Orwell hivatkozási alapokként számon tartott művei, az Állatfarm és a nagyvad, az 1984 viszont megkerülhetetlen és páratlan munkák. Míg az 1984 nem bíbelődik leosztásokkal és történelmi bepozicionálásokkal, mivel egyértelműen az általános zsarnokság mibenlétét viszi el falig, tán még azon is túl, addig az Állatfarm elsősorban tényleg a bolsevik metódus természetrajzának kifejtése, de annyit mégis tágíthatunk: a disznók vezetésével fellázadt állatfarm, majd az egyenlőséget hirdető vezetés despota elemberesedése (sic!), és minden korábban forradalminak szánt jelmondat elferdítése, valahol mégis csak jellemző a mindenkori személyi kultusz hideglelős beidézésére.
Az okos disznóknál némileg csekélyebb értelmi képességekkel rendelkező többi állat sorsa, a dicsőítő szlogenekkel és szemfényvesztő jelmondatokkal elfedett nélkülözésbe és kilátástalan robotba belerokkant figurák nem csak a szocializmust végigélt felmenőinkre emlékeztethetnek bennünket, de a minden korábbi értéket dupla és triplacsavarokkal kiforgatni igyekvő világ-jelenre is, így maradjunk annyiban: a legrémisztőbb, hogy az Állatfarm sem látszik semmit veszíteni zavarba ejtő aktualitásaiból. Odyr képregényes átdolgozása csak részben az ami, mármint formailag, mert panelezésben és ritmizálásban sem ragaszkodik a klasszikus képregényes metódusokhoz, miközben azért az eredeti mű szerkezetét átkonvertálta, azaz jól követhető és olvasmányos, viszont részben hajaz a régi típusú illusztrált- és mesekönyvek arculatára. De ne értsük félre egymást, ezek nem minőségértékelések, kizárólag a megvalósítás jellemzői. Odyr rajz-, azaz festéstechnikájának ereje nem a részletek egzakt kidolgozásában rejlik, gyakran éppen hogy elnagyoltnak tetszik, felületek, árnyalatok mosódnak össze, pasztellessé fakulnak, ám pont ezek nyújtják a legnagyobb befogadói szabadságot, a legszélesebb teret a szemlélődésre, a fantáziánk átmozgatására. A jól elhelyezett figurák, a tömegben álldogáló, formákat alig kapó és bambán bámuló állatok, a sunyin átkocogó (Napóleon nevű) fődisznó, a megtörten formáját vesztő igásló, Bandi, akit aztán jól megérdemelt nyugdíj helyett vágóhídra küldenek, az expresszíven kavargó hátterek, mind-mind mélyebbre rántanak gondolatainkba és a különböző értelmezési rétegek közé.
Mivel magát a könyvet is olvastam, saját tapasztalatból mondhatom: Odyr képregényét hajlamos az ember annak ellenére pusztán csak elolvasni, hogy egyébként ismeri a sztorit, viszont ne rakjuk utána rögtön félre, érdemes újra átlapozgatni, merthogy kibontakoznak a képeket, a fél-, egész-, vagy akár kétoldalas paneleket tanulmányozva újabb és újabb jelentéstartományok. Vagy akár csak ábrázolási apróságok, így van is egy ötletem, ami tényleg javasolt kipróbálni: a beírt mondatokkal mit sem törődve, afféle szöveg nélküli képregényként átlapozva gyakorlatilag kapunk egy másik művet. Igazából nem számítottam rá, hogy a már jól ismert politikai szatíra képregényes adaptációja egyáltalán érdekes lehet, de ennél jóval többet nyújt: vitán felül mestermű.
Csernobil és Állatfarm rendelés.
