Hirdetés
Hirdetés

Megnyugvás a Sziget első igazi napján – Sziget 2016, első nap

img_0785-01.jpeg

Na, végre beindult a Sziget, és az első napon már nem volt Rihanna-szintű égés. Volt viszont John Newman, Bastille és Editors, illetve elmentünk a világzenei színpadhoz is. Ja, és fotóztunk Manu Chaón. (Editorsos nyitókép: Juhász Dorottya)

A John Newman-koncertet igazából Rihannával kellett volna megnézetni, meg azokkal a fújolókkal, akik szerint már eleve hülye az, aki popzenész koncertjére megy, merthát mi mást is várhat egy olyantól, akit szarrá játszottak a rádiók, mint gagyit. Newman viszont megmutatta, hogyan kell ezt tisztességgel csinálni egyszerűen azzal, hogy totál az ellenkezőjét csinálta, mint a barbadosi énekesnő. Menő színpadi megjelenés helyett úgy jött fel a színpadra, mintha egy sátras lagzi zenésze éppen a Flipper Öcsi-emlékestről esett volna be utolsó pillanatban. Olyan kiszőkített első tinccsel, ami már a fodrásztanoncok bevezetés a hidrogénezés rejtelmeibe első óráján előjön, mint rossz példa, és persze nem maradhatott el a vastag arany karkötő és óra sem, a nyaklánc gondolom azért maradt az öltözőben, mert félt, hogy ugrálás közben pofánveri magát.

img_0583-01.jpegFotó: Juhász Dorottya

Rihanna pontosan megkoreografált, természetességet nyomokban sem tartalmazó táncblokkjai helyett Newman legtöbbször esetlen, Michael Jacksont idéző mozdulatsorai is sokkal szórakoztatóbbak és szerethetőbbek voltak, még ha talán enyhén túlzásba is vitte a térdreborulós koreográfiát, dehát ez legyen a legnagyobb gond, miközben úgy énekelte végig az egész koncertet, ahogy Rihanna egy dalát sem. És egy percre sem hagyta leülni a bulit, aminek a hevében még a büféseknek, dolgozóknak, a biztonságiaknak és talán még a sajtkészítőknek is megköszönte a koncertet a színpadról. Még a tragikus körülmények között elhunyt Dan Panaitescu, a Sziget fesztivál nemzetközi programszervezőjének írt új dalával is elérte, hogy az a néhány perc tényleg a megemlékezésről szóljon, hogy aztán a koncertet a legnagyobb slágerével, a Love Me Againnel zárja. Ekkora pedig már a közönség imádta és simán elnézte még azt is, hogy véletlenül – vagy csak azért mert az volt kéznél – egy holland (piros, fehér, kék) zászlót szedett ki a közönségből, aztán valószínűleg ő is hamar rájött, hogy a kék az nem zöld és nem erőltette ezt a lengetéses dolgot. Egy dolgot azért én mégsem bocsátottam meg neki: a színpadra dobott plüss Süsüt nem szedte össze a koncert végén, pedig ha valami menő, hát az Süsü. (edicsek)

Néhány hete, mikor először láttam a Sziget teljes programját, eléggé meglepődtem azon, hogy a Bastille koncertjét a nagyszínpad fél nyolcas sávjába rakták. Két évvel ezelőtt, amikor a zenekar befutott és igazán aktuális volt, csak egy korábbi, délutáni időpont jutott neki, és bár akkor azt írtam róluk, hogy megvan bennük a potenciál ahhoz, hogy később egy esti sávban térjenek vissza, azóta a zenekar a legjobb esetben is csak vegetált, nagyobb szám semmiképp nem lett. Így leginkább most is attól tartottam, hogy egyszerűen nincs annyi jó száma a Bastille-nak, hogy ez a langyos indie pop elvigyen egy másfél órás esti fellépést.

Fotók: Artlasso

Ehhez képest a koncert meglepően jól sikerült. És nem azért, mert a zenekar azóta készített volna egy csomó tök jó számot, ami nekem nem tűnt fel (bár készülget éppen az új album, de eddig bőven elmaradnak az új dalok a nagy slágerektől), inkább a tagok hozzáállása volt az, ami elvitte a koncertet. És könnyen lehet, hogy most azért tudom ezt ennyire értékelni, mert láttam csütörtök este Rihannát is, de egyszerűen jó volt látni, hogy ami a zenekarban benne van, azt mind át akarja adni a közönségének. Főleg Dan Smith énekes, aki rendszeresen magyarul köszönte meg a számok utáni tapsot, és egyszer azt is mondta, hogy „sajnos a madzsarom nadjon rossz”, egy dalnál pedig még a hangosítópult mögötti toronyba is felmászott. Lehet, hogy a köszönömmel együtt ezt az öt szót körülbelül öt perc volt megtanulni, és lehet, hogy a koncert közepe az Of the Night és a Pompeii előtt eléggé leült, de egyszerűen jó volt látni, hogy valaki a színpadon szórakoztatni akar, és mindent megtesz azért, hogy jól érezze magát a közönsége. Főleg úgy, hogy láttam, milyen az, amikor nem így van.

Azt hiszem, nekem az Editors már örökre az An End Has a Start albumot fogja jelenteni, amivel például 2009-ben is jártak a Szigeten, és ami még sokkal jobban hasonlított az indie rock-ra, mint a későbbi rave-es, elektronikusabb anyagaik. A zenekar viszont nyilvánvalóan már jó ideje nem ugyanebben a keretben gondolkodik magáról, az azóta megjelent három lemezük egyértelműen szintialapú, köztük a tavaly októberben napvilágot látott In Dreams is, ami a tegnapi koncert gerincét adta.

img_0810-01.jpegFotó: Juhász Dorottya

A legnagyobb slágerek (Smokers Outside the Hospital Doors, The Racing Rats, Munich) persze előkerültek a korai korszakból is, aminek látszólag a közönség nagy része örült, az újabb dalokat meg körülbelül két kategóriába tudom sorolni: voltak elég unalmasak, amik főleg egymás után egy kicsit hangulatgyilkosnak is bizonyultak, és volt néhány olyan szintihimnusz, mint mondjuk a Papillon, ami teljesen magával tudta ragadni a közönséget, és igazi vibráló, lüktető fesztiválhangulatot teremtett. Ha az ember kibekkelte az unalmas időszakokat, akkor egész jól is érezhette magát a koncerten, de az azért elég jól elárulja, hogy milyen irányba tart a brit zenekar, hogy még úgy sem töltötte meg az OTP Bank-A38 sátrat, hogy nagyszínpados riválisa Manu Chao volt. (ma)

Pénteken a világzenei színpad körül bóklászva többször csúcsközeli állapotba juthattunk, aztán inkább összeadódva jött össze, ha nem is a katarzis, de a megnyugvás: itt azért még igazi, vérbő koncertek zajlanak. A Yiddish Twist Orchestra kifejezetten retróban utazik, egy ötvenes évekbeli londoni klubarc, Willy Bergman twistes-rockandrollos-mambós dalait porolták le és dobták át az örökkévalóságba. Ezek az időtlenné varázsolt nóták igen jól állnak a koros és vérprofi muzsikusoknak, akikről tudni lehet, hogy nem akármilyen bandákból és előadók mellől érkeztek (Snowboy, Elton John, Triaboliques), és bár a koncert közepe az első felállás instrumentális világát hozta, a csúcs a bő keretet adó két blokk volt, ezekben a Ska Cubano énekese, Natty Bo teljes természetességgel vezette elő, milyen is az, amikor az egyszeri viccen messze túltolt ufonauta-táncdalénekes gesztusaival és beleélésével lazán köröket ver a mai popvilág krémjére. A nápolyi énekes-szaxofonos, Enzo Avitabile huszonketted magával állt színpadra, kis túlzással a felállás egyik fele dobol, a másik pedig fúvósozik. A látványos színpadképet elsősorban a régi olasz paraszti démonűzést megidéző, hagyományőrző Bottari dobcsoport adja, ahogy a tradicionális és hipnotikus ritmusaikat verik hordókon és dézsákon rendületlenül, arra igen könnyű rácsatlakozni. Nem is lett volna semmi baj, Enzo Avitabile lehengerlő, néhol már rappelő énekstílusával és a testes fúvósszekció minden hangrést kitöltő fanfárjával esélyt sem adtak az elbújásra, már-már eksztázisba segítve a lelkes közönséget, de a főnök elkövette azt, ami ugyan a fesztiválok alapkelléke, azaz a hosszas és lelkesítőnek szánt üresjáratok túltolását, ám az ilyesfajta zenében ez nagyjából megengedhetetlen. A második tízpercesre húzott, formailag persze a többi dalhoz igazított, ó-ó-ózós nóta alatt menthetetlenül ellaposodott a hangulat. Igazán kár volt érte. Szerencsére aztán a berlini székhelyű Django Lassi őszintén lelkes előadása közben egyáltalán nem számított, hogy a sokféle cigányzenei hagyományt magába szippantó zenéjükben nincs semmi extra újítás és trükk, sőt, talán épp attól működik, hogy mindösszesen azt csinálják, amihez értenek. A négyféle nemzetiség fiaiból (német, amerikai, elefántcsontparti és izraeli) verbuvált csapat láthatóan imád együtt muzsikálni, egymás minden rezdülésére folyamatosan és azonmód reagáltak. A sokféle zenei elem közül a balkáni és a gypsy szving a vezérfonal, ez utóbbi főleg nem titok, hiszen Django Reinhardt hatását a nevükbe is beemelték. Először nem is tudtam szétszálazni, hogy a veszetten jó grúvokkal megtámasztott pörgős zenének örülök jobban, vagy a muzsikosok széles jókedvének, ám aztán nem is számított, egy ilyen koncertnek álcázott házibulit antidepresszánsként is érdemes időnként kezelőorvosunkkal felíratni. (rm)

Az Artlasso pedig csinált képeket Manu Chaóról:

Advertisement
39,118KedvelőTetszik
3,098KövetőKövetés
5,070FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló